Fotó: SZÁSZ ZSUZSI

Ezen a hétvégén László Barna kedvenc filmjei közül csemegézhetsz, de előbb néhány szót róla.

A Jurassic Parkhoz köti első filmes élménye, az megvolt ugyanis nekik VHS-kazettán, még a tévéből vette fel édesapja. Újra is nézték ezt két-három naponta, és A Dzsungel könyvét szinte minden nap, „azt is lehet mondani, ezeken nőttem fel”, mondja Barni, a fiatal székelykeresztúri rendező.

Mindig szeretett történeteket kialakítani,

középiskolában már volt lehetősége filmet készíteni és az volt az érzése, hogy vagányabb és izgalmasabb lett a film, mint, amit előre elképzelt. „Középiskolában, de egyetemen is, emlékszem, a tanár mondott, és én nem arra figyeltem, hanem hogy történeteken jár az agyam, izgalmas sztorikon, amiken el tudok mélyülni, ez egy kalandozás volt” – mesél. Már középiskolásként is volt sikere a kicsi Panasonic „szappantartóval” készített kisfilmjeinek, így adta magát az út: Barni filmművészetire ment tovább tanulni Kolozsvárra, és egy évet Budapesten is tanult. Nagyon szeret képekben gondolkodni, így noha rendezőnek tanult, az operatőri szakma is nagyon érdekli.

„Nem akarok ilyen nagy filmes okosságokat mondani neked, én egyben próbálom nézni a filmet, a legfontosabb, hogy hasson” – válaszol, amikor kérdezem, hogy mi a fontos számára elsősorban egy filmben. A barátaival szokta megbeszélni a filmes élményeit, így ajánlott filmeket is néz, de a filmek imdb-n (a legnagyobb internetes filmes adatbázis) kapott pontszámait is valamennyire mérvadónak tartja. „Valami benyomás kell, indíték: egy kép, egy plakát, egy szövegrészlet”, ami felkelti az érdeklődését, viszont kedvenc rendezőinek is szeret végigmenni az életművén.

Amikor mondom neki, hogy az öt kedvenc filmjére vagyok kíváncsi, megkérdezi ajánlhat-e meg ötöt, amiről nem beszél bővebben, de szeretné a címüket megemlíteni. Így kerül ide a Birdman, A nagy szépség, a Kék bársony, a Hetedik és a Sieranevada. Az ötös listájában Barni nem szerette volna, ha sorrendet állítunk, ezek leírásánál az ő szavait közöljük.

Ádám almái

Nem is tudom, hogy vígjátéknak, szatírának, vagy drámának nevezzem. Nekem az a kedvencem, amikor egy film vígjáték és dráma is egyben, és ízlésesen van megcsinálva. Mindenesetre elképesztő filmélményben volt részem, talán annyit nem nevettem egy filmen sem, mint ezen. Az a durva az egészben, hogy olyan komoly élethelyzetek vannak benne, aminek nem lennénk szívesen a résztvevői, és ezekkel a kemény szituációkkal is meg tudja nevettetni a nézőt.

Nem tudok mondani egy karaktert, aki normális, átlagos, egyszerű fickó a filmben, mindenki valamilyen szinten hibbant. Az Ádám nevű karakterünk talán a legnormálisabb figura, de ő is egy neonáci, aki bekerül egy csoportba, amelyben van egy valaha sikeres teniszező, aki nagyon elhízott és a pia maradt az élete egyetlen fontos része, ameddig meg nem ismer egy nőt a film során, de van itt egy agresszív iszlám terrorista figura is. Én azokat a filmeket szeretem, amikben vagy nagyon el vannak túlozva a karakterek, vagy nagyon reálisak. Vagy legyen felépítve egy nagyon kemény világ, vagy nagyon egyszerű legyen. Egyszerűbb, mint az élet.

Ott vagyunk egy kis dán faluban, amelyben a rendezőnk Anders Thomas Jensen a karakterek előtt lebegő cél által nagyon helyzetbe hozza, kibontakoztatja a szereplőket. A neonáci figurának például az a célja, hogy tudjon sütni egy almás pitét. Van egy almafa, amit kell, hogy gondozzon, hogy a rajta beért almákból tudjon sütni. Közben a fával egy csomó minden történik: megtámadják a szarkák, belecsap a villám. Tele van konfliktussal, ha már csak az almafát vesszük is, teljesen abszurd az egész, de valahogy mégis benne vagyunk, és megszokjuk ezt a miliőt annyira, hogy még azt is elhisszük a film végén, egy fejbe kapott golyó agyműtétnek is megfelel.

Jensen az egyik filmes példaképem, nagyon jó, eredeti forgatókönyveket ír. A hollywoodi filmeknél sokszor megvan egy séma, nagyon profik abban, hogy felépítsenek egy komoly dramaturgiát, szerkezetet, viszont ritkán találkozom olyan filmesekkel, akik ennyire egyedi nyelvet tudnak képviselni, mint ez a rendező. 

Amerikai szépség

Mi most egy dokumentumfilmen dolgozunk, és legalább tizenötször elkezdtük már, hogy kapjunk egy jó nyitást. Nagyon fontos a filmeknél, hogy bele tudod-e vinni a nézőt a filmnek a világába, vagy sem. Sam Mendesnek ez már az első játékfilmjénél sikerült, egy csomó Oscar-díjat kapott is érte.

A film úgy kezdődik, hogy felkel a Kevin Spacey által alakított Lester Burman az ágyból, végighaladunk azon a gazdag, kertvárosi részen, amelyben él, és ahol tökéletes az élet, jobban mondva annak látszik. Ezután egy monológgal indít a film, megtudjuk, az a nap fénypontja főhősünk számára, amikor maszturbál egyet a tusoló alatt. Ha egy családos apának ez a nap fénypontja, akkor valószínűleg valami probléma van abban a családban. Nem tudnám szóról szóra felidézni a monológot, de arra is emlékszem, ahogy a feleségéről beszél: hogy nem véletlen, hogy talál a kerti olló a cipőjével. Minden tökéletesnek kell látszódjon.

Ez a jelenet is szépen bevezeti a karakterünket, és megmutatja azt, hogy milyen tökéletlenül él egy tökéletesnek látszó életet egy ember. Ő és a felesége annyira el vannak idegenedve egymástól és annyira párhuzamos életet élnek, amire nincs talán már megoldás. A film kulcsjelenete az, amikor meglátja Kevin Spacey a lányának a barátnőjét táncolni és hirtelen újraéled benne a szerelem, pedig az egy tizenhat éves lány. Az a jelenet, ahogy ráfókuszál a lányra, technikailag nagyon profin meg van oldva, egyszer csak kiüresedik minden: ők ketten maradnak, és a nézésekből tudjuk, hogy valami lesz.

A valóságban biztos, hogy nem szurkolnánk annak, hogy legyen valami a negyvenéves pali és egy kiskorú lány között, itt viszont ez lesz a fő cél, amit el akar érni a főszereplő, és amitől újra életerőre kap, mégsem megy el gusztustalanba a film. Innentől kezdve a főhős mindent háttérbe szorít, próbál élni és ebből az álvilágból kiszabadulni. Ő az az ember, akivel igazán tudunk azonosulni, mert felnyitja magát, a lelkét. Odáig fajul a dolog, hogy még a feleségének is azt mondja, hogy legyen valami, de a felesége észreveszi, hogy sör van a kezében a fotelben, és azt mondja, vigyázz, mert leöntöd.

Egy keretes történet ez, hisz ahogy kezdődik, úgy egy monológgal ér véget is a film. Visszagondol a főszereplőnk a múltra, hogy a felesége is mennyire aranyos volt annak idején, de azóta mennyire kiüresedett az életük. A film végén a karakter nagy áldozata kell ahhoz, hogy nekünk, nézőknek el tudja mesélni, hogy éljétek az életeteket és ne skatulyázzátok be magatokat a külsőségekbe. Mint a kártyavár, jól van összerakva: a képi megoldások, a zenei világ, az, ahogy megragadják az álmot, rózsaszirmokkal.

Három óriásplakát Ebbing határában

Minden filmben, amiről beszéltem, van egy nagyon különleges, többrétű karakter. Ebben a filmben nem is a főszereplő nő az, akinek megerőszakolják a lányát, és nagyon csúnyán végeznek vele, hanem a rendőr. Ez egy nagyon negatív karakterként indul, de van egy jelenet, amikor összevert arccal fekszik a kórházban, pont azzal az emberrel kerül egy kórterembe, akit korábban kidobott az ablakon, és azzal tönkretette az életét. Ez egy mellékszál a filmben, de nem fogom elfelejteni. Teljesen be van gipszelve, felismerhetetlen, magatehetetlen és fel meri vállalni a másik előtt, hogy „igen, én dobtalak ki az ablakon”. Ott a sebezhetősége tette különlegessé a karaktert. 

Elgondolkoztam azon, hogy egyáltalán teljesen negatív és teljesen pozitív szereplője van-e, mert a főszereplő is sokszor olyan dolgokat tesz, hogy azt mondod, sok. Mindig van a filmben egy pozitív és egy negatív szereplő, de ezek a szerepek itt nagyon izgalmasan cserélődnek, és amire a film végére eljutunk, mindenkit meg tudunk szeretni.

Van egy elképesztően kemény döntés is a filmben: a rendőrkapitányé. Átéli élete legszebb napját a feleségével, a családjával, mielőtt öngyilkos lesz, mert tudja, hogy olyan betegségben szenved, amiből nem fog meggyógyulni. Szeretné, hogy úgy emlékezzenek rá az emberek, mint egy boldog emberre. Tényleg azt éreztem ebben a filmben, hogy ez nem egy öngyilkosság, hanem egy kegyes halál. Olyan szép gondolatiság volt mögötte, hogy teljesen el tudtam fogadni, pedig életem során még egyszer sem. Nekem egy tanulság volt.

Ez a film nagyon élvezhető, nekem ez fontos. Ettől függ, hogy ott tudok-e lenni benne, és nem zökkenek-e ki, ahogy például a Tarr Béla filmekből szoktam, még ha nagyon tisztelem is a munkásságát. Szeretem, ha nem kell gondolkoznom azon, hogy ezt, hogy csinálták meg technikailag, vagy miért volt ez a zene, ezeket felejtsem el, csak egyszerűen zárjam ki a külvilágot és éljem át. Utána lehet filózni.

Tízparancsolat

Ez egy lengyel tévének készült tévéfilmsorozat, és nem ajánlott. Kötelező. Tíz egyórás részből, tíz történetből, tíz személyes drámából áll, olyan helyezetekről, amikkel a kisemberek küzdenek meg. Kapcsolódási pont közöttük, hogy Varsóban játszódnak, és mindegyik film valahol kötődik egy parancsolathoz, de nagyon lazán. „Bár a Tízparancsolat mindegyik filmje kapcsolódik valamelyik parancsolathoz, ez csak ritkán szembetűnő. Kieślowskit az érdekli, hogy ezek az ősi törvények hogyan érvényesülnek ma, a bonyolult hétköznapokban” – ezt írja róla az 1001 film, amit meg kell nézned, mielőtt meghalsz című könyv.

Egy másik kapcsolódási pont a filmek között, hogy van egy szereplő, akit akár Istennek is lehet gondolni. Megjelenik minden filmben, nem szól soha semmit, csak nézi az eseményeket, és azt érezzük, hogy amit ő lát ebből a világból, az nincs teljesen rendben. Ezt sem mondja ki a film, de ezt gondolhatjuk.  

Az első részben a főszerepet egy apa és annak kisfia játszák. Tél van. Az apa egy fizikus és fiával abból kiindulva, hogy mekkora hideg van éppen Varsóban, képletek alapján kiszámítják, hogy hány centiméter vastag kell, hogy legyen a jég a közeli tavon. Finoman üzen a rész, hogy nem minden kiszámítható, a gyerek rámegy a jégre, betörik alatta és meghal.

A következő film ennek valamilyen szinten az ellenkezője. Ott vagyunk egy kórházban. Lélegeztetőgépen van, kómában a főszereplőnőnk férje. Az orvos azt mondja, hogy nincs értelme a gépen hagyni, mert esélytelen a túlélés. A nő dilemmában van, mert ő kell aláírja, hogy vegyék le a gépekről. Terhes, de nem a férjétől, hanem egy másik pasitól, ezért neki talán jobb lenne, ha meghalna. Van egy olyan jelent a filmben, hogy egy darázs egy pohárban van, és fullad meg a vízben. Egyszer csak látjuk, hogy elkezd vergődni, majd belekapaszkodik a kanálba, amin fel tud mászni és onnan egyszer csak elrepül. Itt megváltozik a film, ahogy a darázs, úgy a főszereplő is belekapaszkodik az életbe és meggyógyul. Ugyan teljesen ellentétes a vége az első két résznek, mégis nagyon hasonlít. Mindkettő szinte lehetetlen.

A legtöbb filmben még ennél finomabb témák vannak. Ezekben a hatvan percekben annyira sok mindent kapsz az életből, hogy évek kellenek a saját életünkben, hogy annyi mindent megtapasztaljunk. Ezekből csak tanulni lehet, úgy gondolom, értékesebb emberek leszünk általuk és talán jobban odafigyelünk a világra.

A tánc bajnoka

Ez egy nagyon különleges szerelmi történet. A főszereplő egy latinamerikai táncvilágbajnok és a tíz évvel fiatalabb barátnője, aki szintén táncos. A táncos a régi párjával szerezte meg korábban a világbajnoki címet most szerelmével próbálnak először felkerülni a csúcsra együtt.

A cél érdekében a főszereplőnk nagy hibákba esik, mindent arra tesz fel, hogy ő világbajnok legyen. Ezt a hollywoodi filmekben is szoktuk látni, de ez egy dokumentumfilm. Elfelejti azt, hogy ott van mellette egy lány, aki a szerelme is. A film során a szerelem háttérbe szorul a tánc miatt és szívszorító jelenetek vannak. Például, amikor eljutnak a táncversenyig, és ott állnak a dobogó harmadik fokán, ami egy hatalmas eredmény számunkra, nézők számára, viszont a dobogó legfelső fokán az a nő áll egy új partnerrel, akivel korábban a főhős megnyerte a világbajnokságot.

Onnantól kezdve nem bír a saját életében létezni. Folyamatosan azt látjuk, hogy a régi társa mindent megnyer, és feltevődik a kérdés, hogy lehet, hogy nem is miatta lettek a világbajnokok, hanem a nőnek mindegy milyen partnere van, nyer? Ő közben mindjárt negyven éves, fáj mindene, úgyhogy van egy csomó küzdelem az életében és ezt tetőzi, hogy otthagyja a szerelme, akit ő elfelejt közben és úgy viselkedik vele, ahogy nem illik egy nővel. Férfiként talán mi is követtünk el hibákat, hogy nem figyeltünk valakire, aki fontos volt nekünk.

A film második fele nem arról szól, hogy ő világbajnok akar lenni, hanem rájön arra, hogy van fontosabb is annál, és talán minden ember életében van fontosabb, ami több, mint csupán egy eredmény és ez a film annyira szépen, szomorúan és mélyen mutatja meg, hogy egy hatalmas élmény. A film vége sem játékfilmes, hanem olyan, mint az élet, és ettől hatásos.

Itt különleges emberek vannak, amit egy játékfilmben nagyon nehéz visszaadni, például a Queen filmben, Freddy Mercury karakterét sokan szeretik, a kritikusok szét tudják szedni, egy dokumentumfilmben nem tudod szétszedni, mert őróla van szó. Ennek nem a képi világában rejlik a fantasztikussága, csak óvatosan van jelen, megfigyel. Szóval, ha valaki egy híres ember igazi, mély hús-vér történetét akarja látni, kezdje ezzel a filmmel.

2018-ban egy játék söpört végig a Facebookon, a felhasználók tíz napon keresztül tették közzé kedvenc filmjeik borítóját, minden nap „kihívhattak” valakit, akitől szerették volna, hogy beszálljon a játékba. Ennek nyomán fogant meg az ötlet, hogy olyan embereknek mutassuk be az öt kedvenc filmjét, akik a filmes szakmában dolgoznak, vagy csak élnek-halnak a filmekért.

A sorozat januárban kezdődött Szabó Károly kedvenc filmjeivel, februárban Fábián Andor filmes toplistáját ismerhettétek meg, márciusban Simó Ibolya kedvenceire voltunk kíváncsiak. Áprilisban a Szabó Sámuel listájára, májusban Barabás Árpád, júniusban Magyari Tekla kedvenc filmjei közül szemléztünk.