Felesleges dolgok
Ennek a mackónak egykor különleges üvegből készült borostyánszínű szemei voltak – mindkét szemének volt egy pupillája és egy írisze. Az írisz zöld színű volt, és miután hatévesen az első mozifilm, amit láttam, az Omar Shariffel a Zöld gyémánt/Smaragdháború című film volt, szent meggyőződésemmé vált, hogy a mackó szemének írisze tulajdonképpen smaragdból volt.
Maga a mackó szürke és merev volt, drótos szőrrel. Imádtam.
Aztán eltelt egy fél élet. A nagyszülői örökségből vettem egy kis lakást a fővárosban, de visszajártam a szülői házba összeszedni ruháimat és könyveimet, közben a padláson kajtattam különféle csecsebecsékért és még régebbi bőröndökben tárolt régi szőttesekért, textíliákért.
Senkinek sem volt szüksége ezekre a holmikra – anyámnak sem, aki gondosan elrejtette ezeket a kacatokat a padláson, és nekem pláne nem –, de én szeretem a felesleges dolgokat. Ezek a tárgyak már elvesztették minden gyakorlati céljukat és értéküket. Eladhatatlanok. Már nem hasznosak a hétköznapi élet szempontjából.
És most, annyi év után, miközben a szülői ház lépcső alatti szekrényében kotorásztam, a sok egymásra rakott zsák és régi síbotok között, amelyektől valamiért senki sem tudott megválni, tapogatózva a sötétben a fal és a tárolóláda közötti térben, megtaláltam a mackót, pontosabban a maradványait: egy szőrös fakeretet egyetlen első manccsal, az egyik szem műanyag gombját, és a másik szemből lógó fekete cérnadarabkákat.
Megragadtam a mackót, szorosan átöleltem, a poros, sörtés törzsét szorongattam, és behunytam a szemem, hogy visszatartsam könnyeimet. Csak álltam ott, a fullasztó és szűkös félhomályban, és hallgattam a szívem heves dobogását. Vagy talán a mackó szíve volt az – ki tudja?
A mackó látványa olyan érzést keltett bennem, mintha az idő egy pillanatra visszafordult volna. Képzeld el, hogy felnőtt gyerekeid vannak, akiknek már régen elfogadtad a felnőtt voltát. Aztán egyszer csak, miközben a szekrényben keresgélsz, rábukkansz az első babádra. Pontosan olyan, mint régen: még beszélni sem tudó, édes illatú, mint a zabpehely és az almaszósz. Arca még mindig duzzadt a régi sírástól, mintha csak tegnap vesztetted volna el, majd találtad volna meg. Évtizedekig várt rád a szekrényben lévő tároló láda mögött, képtelen volt hívni téged – és most végre újra együtt vagytok.
Magammal vittem a mackót az új otthonomba, ahol minden szokatlanul újszerű volt – ismeretlen és idegen. A lakást főleg lomtalanításokból összeszedett, és használtcikk-boltokból származó tárgyakkal rendeztem be. Ezek a holmik korábban mások életének részei voltak, és még nem szoktak hozzá új környezetükhöz. A tárgyak és én is még kerestük a helyünket ebben az új térben.
Mindent megtettem, hogy anyám csecsebecséivel, szőtteseivel és textíliáival enyhítsem ezeknek az idegen tárgyaknak az idegenségét. A szülői házból egyetlen bútor maradt meg, egy szocreál fotel; sokáig hezitáltam, kidobjam-e, aztán egyik lomtalanításkor levittem, kinyitottam a lépcsőház kapuját, leraktam a járdára, és abban a pillanatban egy arra jövő idős néni félig ájultan belezuhant. Alig koppant a fotel lába az aszfalton, máris benne ült a néni. Akkor arra gondoltam, hogy az egésznek volt egy sors irányította dramaturgiája. Ha nem hagytam volna a fotelt a nénivel az utcán, akkor a mackót bele ültettem volna. Így az ágyamra helyeztem, nem tudtam, mi mást tehetnék vele.
Aznap éjjel úgy aludtam, hogy átkaroltam; nem igazán aludtam, inkább csak merengtem. A mackó poros és öreg illatot árasztott, mintha évszázadok súlya nehezedne rá. Az éjszaka közepén kinyitottam a szemem, és megláttam a mackó szeméből kilógó fekete cérnadarabkákat a homályos szobában. Megsimogattam fa fejét; sebhelyek borították. Megérintettem a fülét.
Másnap reggel elutaztam. És amikor egy hónap múlva visszatértem, a mackó eltűnt. Hiába kerestem az ágyon, alatta, a szekrényekben, még a padláson is. Egyszerűen eltűnt, mintha soha nem is lett volna ott. Sehol sem találtam. Sehol.
Tófalvi Zselyke (1976, Marosvásárhely) Budapesten él, jelenleg a Budapesti Fesztiválzenekar munkatársa. A társadalomtudományok felől érkezett a kispróza felé: tárcái, jegyzetei, novellái a hétköznapi dimenziót villantják fel – és azt, ami a mindennapiságok mögött van. 2019-ben Látó-nívódíjat kapott; 2020-ban jelent meg első kötete Amikor hazajössz címmel; 2024 szeptemberében jelent meg második kötete Randevú a Fekete Nyúlban címmel, szintén a Mentor Könyvek kiadónál. Két kisgyerek, és a munka mellett csak a hajnali órákban talál időt az írásra.