Mihalcea, Szász, Rusia, Kuzmanoski és Orbán Szilárd így emlékeznek az egy éve elhunyt Verestóy Attilára.

Fotó: Az SzKC Facebook-oldala/CSEDŐ ATTILA

Már egy éve annak, hogy Bécsben elhunyt Verestóy Attila, vegyészmérnök, politikus, szenátor, az RMDSZ képviselője, és nem utolsó sorban a Székelyudvarhelyi Kézilabda Club tulajdonosa.

Repül ugyan az idő, de azt a bizonyos tizenhárom évet, amíg az SzKC létezett, örökre szívükbe zárták a játékosok. Verestóy halálának évfordulója előtt felkutattunk néhányat közülük, hogy kérdezzük meg őket, hogyan emlékeznek – ahogyan mindannyian szólították – a szenátor úrra.

Andrei Mihalcea

Tálas Huba mellett a másik alappillére volt a csapatnak, ők ketten és az SZKC elválaszthatatlannak tűntek, ott voltak a csapat alakulásakor és megszűnésekor is. A szélső felesége, akinek a Challenge-kupa fináléja előtt kérte meg kezét Andrei, néhány napja ikreket hozott világra, ezért az újdonsült apuka itthon tartózkodott és szívesen nosztalgiázott velünk.

Elsőként Verestóyval való első találkozásáról mesélt, ami még 2005-ben volt. A politikus azt ígérte az akkori ISK játékosoknak, ha ők nagyifjúságiként megnyerik az országos bajnokságot, akkor létrehozza a felnőtt csapatot, és naná, hogy a fiúk Bakó Lajossal Medgyesen meg is szerezték a bajnoki címet.

„Odajött gratulálni, elmondta, hogy legalább tíz éves terve van a csapattal, bízzunk benne. Mondta, hogy ugyan ő nem ért hozzá, megfelelő szakembereket fog keresni. Mi később nagyon jó kapcsolatban voltunk. Amikor voltam Bukarestben a válogatottal, kétszer-háromszor meg is látogattam, és úgy láttam, ahogy teltek az évek, ő is beleszeretett ebbe az egészbe. Amikor kikaptunk, mérges, amikor nyertünk, nagyon boldog volt. A szenátor nagy erénye volt, hogy képes volt elhitetni a csapattal: mindenkit képesek megverni” – emlékezett vissza Andrei, aki azóta a Bukaresti Steaua játékosa.

Andrei szerint mindig meghallgatta a játékosok kéréseit, és örökké úgy intézte a dolgokat, hogy elsősorban nekik legyen jó. Meghallgatta az óhajaikat, ugyanakkor azt is elmondta nekik, hogy ő mit vár el tőlük. Jól beszélt angolul is, így a külföldi játékosokkal is jól megértettette magát. Elkísérte edzőtáborozni a fiúkat, például Barcelonába, de Szovátára is. Egy-két napot ott töltött velük, aztán ment intézni az ügyeit és mindig úgy vált el a csapattól, hogy szólt, ha bárkinek problémája van, hívják.

Utoljára fél évvel a szenátor halála előtt találkoztak személyesen, akkor kötöttek új szerződést, és bár akkor már sok szponzor kilépett a csapat mellől, Verestóy azt mondta, valahogy egyben tartja a gárdát. Andrei ekkor még nem sejtette, hogy ez volt az utolsó találkozásuk. Fél évvel később Ladányi Kinga, a klub gazdasági igazgatója hívatta őket a Juniorhoz januárban, itt tudták meg, hogy a játékosoknak új csapatok után kell nézniük.

Elárulta, ekkor már több fizetésükkel el volt maradva a klub, amit azóta sem törlesztettek. A szélső szerint, ha januárban az addigi adósságokat kifizették volna, ingyen is folytatták volna. Nyilván nem az összesen, nem a külföldiek, de voltak ezzel így néhányan. „Úgy gondoltuk, hogy megyünk 2-3 kocsival is, ha kell, fizetjük mi és játszunk, lesz, ami lesz. Sajnos nem jött össze” – mondta.

„Akartam menni hozzá Bécsbe, a kórházba, de a fiától, Attilától hallottuk, hogy nem engedtek volna be. Akkor már nagyon rossz állapotban volt. Nagyon nagy fájdalom volt a szívemben. Már egy éve, hogy meghalt, de én még most sem hiszem el. Tizenhárom év elment egy perc alatt. Tizenhárom év” – mesélt könnyeivel küszködve a szélső.

Andrei biztos benne, hogy egy ilyen szintű klubot nem lehetett volna nélküle egyben tartani. Sokszor felidézik a szenátor urat Hubával, Andrissal, soha nem fogják elfelejteni. És valószínűleg olyan szívvel sem fog játszani már Bukarestben, mint itt tette.

Persze, ebben a szurkolóknak is nagy szerepe van, és a szenátor ezt az egészet a szurkolók miatt is csinálta. Most nagyon furcsa neki, hogy Bukarestben csend van a lelátón. Olyan soha nem lesz, mondta egyre-másra beszélgetésünkkor. Elmesélte, hogy Homoródalmáson jártak a barátaival, egy eldugott helyen találtak három házat, és még ezek lakói is felismerték őket: „mondták, hogy szia Mihalcea, szombaton jövünk”.

Szász András

jelenleg a Dinamo București 24 éves beállója, ő már a csapat  2018-as megszűnése előtt továbbállt. 2017 nyarán a Bukaresti CSM-hez igazolt, a következő idénytől pedig a másik fővárosi klubnál, a Dinamónál szerepel. Az ő színeikben a Bajnokok Ligájában is bemutatkozhatott. Szász az SzKC saját nevelésű játékosa, láthattuk, amikor még fiatalon kevés lehetőséghez jutott, figyelhettük, hogy érik be válogatott-szintű beállóssá.

Mivel már kiskorától a csapat tagja, nagyon korán találkozott Verestóy Attila tulajdonossal. „Amikor először megláttam, még tizenöt éves voltam, kicsit meg voltam lepődve, nagyon meg sem mertem szólalni, csak igennel és nemmel válaszolgattam neki. Aztán megismertem, és utána már sokat beszélgettem vele” – emlékezett vissza első találkozásukra.

Az utolsó találkozásuk is megmaradt neki, hiszen azon a nyáron, amikor eligazolt, Verestóy még sokat foglalatoskodott a csapat körül. „Még a szüleim is ott voltak, amikor elköszöntem tőle, emlékszem, akkor kijelentette, hogy fogok én még SzKC-mezben játszani, sajnos, ez már nem fog megvalósulni” – mesélte.

Ő úgy emlékszik vissza a volt szenátorra, mint egy különleges emberre, aki rengeteget harcolt a csapatért, a városért és a székelyekért. A csapatból szerinte családot kovácsolt, éppen ezért ezt a „családtagok” soha nem fogják elfelejteni.

„Nekem a legkedvesebb emlékeim azok, amikor minden meccs után együtt énekelhettük a székely himnuszt, és láttam, hogy mennyire büszke a csapatra, és mennyire boldog” – nosztalgiázott András. Megtudtuk tőle, Verestóy sokat járt be a sportcsarnokba, edzések közben is meglátogatta a fiúkat, főként meccsek előtt, ilyenkor elmondott egy lelkesítő, biztató beszédet is.

Goran Kuzmanoski

sokáig volt az SzKC csapatkapitánya. A macedón irányító 2010 nyarán érkezett a klubhoz, úgy emlékszik, akkor Verestóy benézett az edzésükre, és a csapathoz szóló biztató szavak mellett külön köszöntötte őt az SzKC családban. Ezt a találkozást sok munka követte, amit sok siker koronázott meg, ezek a sikerek meg a csapat és a szenátor nagyszerű együttműködésének köszönhetőek.

„Ő építette fel ezt a klubot és gondoskodott arról, hogy minden feltétel adott legyen nekünk ahhoz, hogy maximálisan teljesíthessünk. Rajtunk, a csapaton keresztül egy gyönyörű ajándékot adott a városnak. Az ő munkája által a Székelyudvarhely nevet nagyon sokan megtanulták az egész országban, és Európában is” – írta róla Kuzmanoski portálunknak.

„Nem csak anyagiakban, lélekben is mellettünk állt mindvégig. Lejött a meccseinkre, sőt edzésekre is, ha tehette, és támogatott minden lehetséges módon. Ha nyertünk, nagyon boldog volt, amikor veszítettünk, ő volt az első, aki ránk szólt határozottan, hogy: fel a fejjel, megyünk tovább. És mentünk is, amíg volt ereje, hogy megvalósítsuk, amit elképzelt” – mesélt tovább levelében.

Az ő legszebb emléke a Challenge-kupa győzelem volt 2015-ben. Verestóy odament Kuzmanoskihoz, megköszönte neki mindazt, amit a klubért tett, és azt mondta neki, hogy ezzel az arannyal a világ legboldogabb emberévé tette őt a csapat.

„A halálával a csapat is meghalt. Nekem nagyon nehéz volt, rengeteget változott azóta az életem. El kellett hagynom a várost, haza kellett térnem, új csapatot keresnem, ahol folytathatom a karrieremet. Nagyon nehéz volt végignézni, hogy a lányom, Kalina életében ez volt a valaha megélt legszomorúbb élmény. Egyéves volt, amikor Udvarhelyre költöztem, ott volt napközis, ott járta az első osztályait, neki Udvarhely jelentette az otthont.

Azt hittem, Udvarhelyen fejezem be a pályafutásom, még lett volna néhány év hátra, és tudom, a szenátor úr, soha nem engedte volna, hogy eljöjjek. Elégedett volt a munkámmal, és én meg mindet beleadtam a munkába, hogy elégedett lehessen velem. Csodálatos ember volt és hatalmas veszteség, hogy nem lehet közöttünk többé” – zárta a mondandóját az egykori csapatkapitány, aki most a macedón Europharma Rabotnic Bitola játékosa.

Verestóy egyben szerette volna tartani a Challenge-kupa győztes csapatot. Többen is így emlékeznek erre.

Orbán Szilárd

azt mesélte el nekünk, a győztes döntő után odament hozzá a szenátor, és azt mondta neki, hogy „mindig lesz helyed a csapatban”. Akkor Szilárd védett a teljes második félidőben. A székelyudvarhelyi kapussal mégsem hosszabbított szerződést a klub 2016-ban, de ez Szilárd szerint a szakmai stáb döntése volt, szerinte a szenátor nem is tudott róla. Persze, hozzátette, a szenátornak rengeteg dolga volt, nem volt tőle elvárható, hogy minden, csapat körüli üggyel ő foglalkozzon.

A székelyudvarhelyi kapus szinte a kezdetektől tagja volt a csapatnak, már a feljutásból is kivette a részét. „A szenátor úr már akkor lejárt edzésre, elmondta a jövőre vonatkozó meglátásait, az elejétől kezdve bízott bennünk, szerette volna, hogy minél hamarabb felkerüljünk a legjobbak közé, és ott is helyt álljunk, bízott is abban, hogy képesek vagyunk” – mesélt.

Az oroszhegyi kilátóhoz, a Hargitára is voltak kint együtt a csapattal, ilyenkor a szenátor is elkísérte őket. „Nagyon visszafogott volt ilyen szempontból, kijött egy órácskára, vacsorázott velünk, mondott néhány szót a csapatnak, és nem sokára ment is. Nem bontakozott ki nagyon közöttünk” – emlékezett vissza Szilárd, amikor kérdeztem, hogy szórakozott-e a fiúkkal, amikor alkalom volt erre.

A baleset előtt jobbkedvű volt, azután sok műtétje volt, és rengeteg dolga. Érezni is lehetett, hogy rengeteg a teher rajta. Mégis jól kezelte ezt a terhet. Ha a klub tartozott  a játékosoknak, mindig elmondta, miért van, mikor tudnak törleszteni, és hogy ne aggódjanak. Úgy emlékszik, utolsó találkozása a szenátorral a győztes Challenge-kupa döntő volt.

Miután nem kötöttek vele szerződést, Szatmárnémetiben egy első ligás csapatnál folytatta pályafutását egy fél évig, aztán Dániába ment, itt a Sus Nyborg csapatában védett, mindeközben dolgozott és tanult a skandináv országban.

Szilárd a kézilabdával együtt visszatért azóta Székelyudvarhelyre, a Szejke kapusa, és nagyon pozitívan beszélt a csapatról, amikor az öltözői hangulatról, a kohézióról kérdeztem.

„Fiatal csapat vagyunk, magyar csapat vagyunk, ezért az öltözői hangulat nagyon jó, én nagyon jól érzem magam, fantasztikus dolog számomra, hogy a saját anyanyelvemen tudok beszélni. A stábbal is meg van elégedve, régebb óta ismerik az edzőt, adnak a szavára, megbíznak benne. Szilárd nagyon bizakodó a jövőre nézve. Úgy látja, akár a Final Four sem elérhetetlen a csapatnak idén”. Mi meg bizakodunk, hogy igaza lesz, lesz még Udvarhelyen rangos kézilabda.

Vladimer Rusia

Orbán Szilárddal ellentétben talán már soha nem lép pályára, egy ideje ugyanis felhagyott az aktív kézilabdázással. Beteg gyereke miatt Londonban éli mindennapjait az SzKC egykori domináns átlövője. A hatalmas termetű grúz kézilabdázót Facebook-on értük el, ő is nagyon szívesen mesélt volt csapata elhunyt tulajdonosáról.

Vladimer 2009-ben érkezett Székelyudvarhelyre, akkor írta alá első szerződését a csapattal, így akkor is találkozott először Verestóy Attilával. Jó ember volt, mondta róla Rusia, aki hét évet töltött el városunkban és úgy véli, ezalatt soha nem volt egy ember a klubban, aki valamiért elégedetlen lett volna, aki valaha is panaszkodott volna a szenátorra. Neki szintén nem volt soha egy rossz szava a játékosokhoz, még akkor sem, ha nem ment úgy a szekér.

„Amikor bejött ilyen alkalmakkor az öltözőbe, mindenki azt várta, hogy a földbe döngöl minket, és mindig meglepett, hogy ilyenkor is motiválni próbált. Elmondta, olyan a sport, mint az élet, hogy nem lehetünk mindig fent, emberek vagyunk, de kemények, és fel kell tudnunk állni” – mesélt Rusia.

Az átlövő a 2013-2014-es szezonra elhagyta a csapatot, a Știința Bacău csapatát választotta, de a szezon után vissza is tért Udvarhelyre. „Bementem a szenátor úr irodájába. Ő mindig nagyon komoly volt, akkor viszont rám mosolygott és megkérdezte, hogy haza szeretnél jönni?” – emlékszik vissza. Ezután még két évet töltött az SzKC-nál, egészen míg 2016-ban beteg gyermeke miatt felhagyott a kézilabdázással, hogy családja mellett lehessen. Utolsó találkozásukat a helyzet miatt nem is nevezi a legvidámabbnak, hiszen nem szívesen bontotta fel a szerződést második családjával, de így hozta az élet, ezt kellett tennie.

Rusia azzal búcsúzott tőlünk, hogy elmondta, a szenátor történelmet írt az SzKC-val, ő meg örökre a szívébe zárta az udvarhelyi klubot.