Szentegyházán vagyunk, ahol nem könnyű az élet. Ez a félig falu, félig város valamikor egy jó helynek számított, amikor dübörgött itt az ipar. De aztán a vezetőink lekoptak a falakról és a Remat lett a király, a vasipar helyett az erdőtarolásról lett híres a vidék. Jövőt nem sokan láttak errefelé, aki valamit szeretett volna az életben, leghamarabb elhúzott. Aki valamit szeretett volna tenni az itteni közösségért, nem volt könnyű dolga. De akadtak kemény emberek, akik vállalták a kemény munkát, és nagyot alkottak, egy-egy területen naggyá tették ezt a városkát. A legismertebb ilyen történet talán a gyermekfilharmónia, a Fili, de vannak más sikeres projektek is, egy ilyenről szól ez a mai anyag.
Az előbbi kép helyszínétől, a vasgyártól alig száz méterre vagyunk, a szentkeresztbányai templom előtt. Pár tucatnyi fiatal és néhány idősebb áll a körben, látszik, hogy valamire készülnek. Valószínűnek tűnik, hogy nem misére öltöztek így be, habár a templomban épp a húsvétvasárnapi mise zajlik. Összeszokott csapatnak tűnnek, olyan érzése van a külső szemlélőnek, mintha egy nagy család lennének.
Hálát írnak. Ezt körülbelül úgy kell elképzelni, mint mikor az ember hálát mond, vagy hálát ad, csak ezt most le is írják. Mindenki kap egy kis cetlit, és arra leírja, hogy miért hálás.
Poncius Pilátus homloka tökéletes hálaírásra.
Laza a hangulat, mindenki viccelődik, mosolyognak egymásra az emberek, de azért érződik egy vizsgadrukk-szerű valami, egy látens feszültség. Ezek az emberek izgulnak, hogy valami jól sikerüljön.
Ahogy az ember figyeli őket, egyre több kapcsolatot lát. A nagy csapatot szemmel láthatóan átszövi a szeretet, de a szerelem sem idegen érzés egyes tagjai között. És itt most nem a két római katonára kell gondolni, ahogy azt a kép huncutul sugallná, hanem képzeljük el a római katonákat a zsidó nőkkel.
„Előadás alatt nem csókolózunk!” – jelenti ki határozottan, de hatalmas szeretettel Ida néni, mindenki anyja, és elmesél egy perkői csókolózós esetet tanulságnak. Az érintett szégyenkezve bújik kendője menedékébe. Itt kicsi a tér, nem úgy, mint Perkőn, ha leszállsz a színpadról, attól még nem lettél láthatatlan, és az emberek továbbra is abban a szerepben látnak. Ezt már mindenkinek mondja, nem csak a csókolózósoknak. Oda kell figyelni, hogy a színpad mellett hogyan viselkedik a színész.
„Gyertek kenyérszaporításra!” – hangzik el a felhívás. „Beni, szaporítás!” Az emberek jönnek, összegyűlnek. Főpróba következik. A kosár magasba lendül.
Aki még nem jött rá, egy passiójátékról szól ez a tudósítás. A Szent Gellért Alapítvány keretében működő Szent Imre társulat készül előadni húsvéti misztériumjátékát.
Az előadást 45 önkéntes színész viszi színpadra, ami azért nem kis dolog. Ezt szerintem mindenki tudja, aki valaha életében megpróbált tíz embert összeszedni valamilyen közös tevékenységre. A mai világban összehozni 45 embert egy időpontban, egy helyszínre, úgy, hogy még valami feladatuk is van, nem csak enni-inni kell, ez művészet. A toborzóművészeket, akiknek ez sikerült, úgy hívják, hogy György Ida és Attila. Ők az alapítvány vezetői.
Az alapítvány több mint 25 éves, sok mindennel foglalkoznak. A legismertebbek talán a sérültekkel végzett tevékenységeik, meg a fiataloknak, gyerekeknek szervezett keresztény táboraik, rendezvényeik, de foglalkoznak öregekkel, betegekkel, nagycsaládosokkal is, és még ki tudja mivel, ami most nem jut eszembe. Nagyon tevékenyek és nagyon eredményesek, számomra az eredményességüket az bizonyítja legjobban, hogy a mai előadásban is látok szerepelni fogyatékkal élő fiatalokat, és az ember könnye ugrik ki, mikor látja, hogy mekkora örömmel és odaadással játszanak.
És nem csak a sérültek játszanak odaadással, hanem a többiek is. Önzetlenül. Szerintem ez az előadás legnagyobb érdeme, az önzetlenség. A falusi amatőr színjátszásban folyton érzek egy, nem is tudom, minek nevezzem, mondjuk dicsvágyat. Sokszor érzem azt, hogy a színészek a közönség nevetéséért és tapsáért játszanak, és ezt mindenáron ki akarják belőlük csikarni, így akár meg is erőszakolják a poénokat, csak hogy nagyobb legyen a siker. Na, itt ilyesmit nem érzek. Igaz, hogy az előadás témája és helyszíne is segít ebben, mert nem egy farsangi bálon előadott Hyppolit, a lakáj, de tényleg érezhető az, hogy nem akarják kihasználni a közönséget, inkább a játék öröme vezérli őket, mint a siker.
Persze, a közönségnek is játszanak, hisz ez egy speciális alkalom. Fociban úgy mondanák, hogy hazai közönség előtt lépnek pályára. Három év után ismét. Az elmúlt években sokfelé utaztak az előadással, távolabbi és közelebbi helyeken léptek fel, de itthon még nem mutatták be. Most eljött az ideje. A csapatból a legtöbben idevalók, kell, hogy legyen bennük egy grammnyi megfelelési kényszer, még akkor is, ha nem látszik. S ha nincs, akkor Ida néni besegít, eszükbe juttatja, hogy itthoni előadásra illik a maximumot hozni, „apait, anyait beleadni!”
Én is szigorú vagyok, zavar a hamisság, ha valaki kereszténykedik, játssza a Krisztus-követőt, de érződik rajta, hogy a valós életben más az értékrendje, gyűlölet vezérli útján, miközben folyton kereszténységünkre hivatkozik. De itt nem érzek semmit ebből a hamisságból, mely oly nagy mértékben átitatta társadalmunkat. Ezeket az emberek tisztának érzem, érzem áradni belőlük a krisztusi szeretetet, és ez nagyon jó érzés. Drukkolok nekik, hogy ilyenek maradhassanak, vagy, jobb esetben, hogy tovább menjenek a krisztusi úton, az igazság útján.
Minden korban vannak hősök, akik életüket áldozzák, hogy jobb legyen ez a világ, és vannak kukkolók, pár ezerszer többen, akik jobb esetben félénken követik a hősöket és tanulnak tőlük, rosszabb esetben irigységtől vagy rosszindulattól vezérelve a gonosz mögé sorakoznak fel és az igazság ellen harcolnak.
Picit megkevertem a képek sorrendjét, de az előadás kronológiai sorrendben követi Jézus földi történetének a végét. A Jeruzsálembe való bevonulását, a szandálmosást, az utolsó vacsorát, az elárulását, a keresztre feszítését és a halálát, feltámadását és mennybemenetelét. Viccelgetek a szandállal, de őszintén mondom, nem szívesen lennék annak a fiatalnak a helyében, aki a 860 méter magasan fekvő városkában a szokásos húsvéti fagyban nedves szandálban kell, hogy álldogáljon órahosszat. S most még aránylag egy szép húsvétunk van, de mi van azokban az években, amikor havazik vagy fagy?
Ez a passiójáték 2009-től van ebben a formában. Érdekes és jól kitalált zenei aláfestésre egy narrátor mondja fel a történetet és a színpadon a színészek hang nélkül játszanak. Ez minden szempontból szerencsésnek tűnik, nem is igényel akkora színpadi hangtechnikát, hogy anyagilag nagyon költségessé tegye az előadást, és a színészeknek sem kell a szövegre koncentrálni, így könnyebben bele tudják élni magukat a szerepbe. Meg nyilván könnyebb egy jó narrátort találni, mint húsz jól beszélő színészt. Ez azért az előadás élvezhetőségét jócskán megemeli, és a falusi színjátszásra jellemző ripacs-faktort is jelentősen lecsökkenti.
Az amatőr színjátszás fontosságát picit elhanyagoljuk az utóbbi időben, úgy érzem, legalább annyira háttérbe került, mint az amatőr sport, de talán még inkább. Valamiért nem érezzük a veszélyeket, amelyeket ez rejteget. Az, hogy leülünk a tévé elé és nézzük a profi sportot, vagy a profi színészeket, nem tesz sem boldogabbá, sem aktívabbá, sem jobb képességűvé. Lassan visszafejlődünk. A dráma elveszíti a szerepét az oktatásban, a közösségi életben, lassan követi a zene és a tánc. Majd eljutunk oda, pár évtized múlva, de lehet, hogy még hamarabb, hogy egy bálon csak ülünk és iszunk, és kifizetünk valami profikat, akik táncolnak, énekelnek és valami színdarabot adnak elő. Ez a kultúra halála. Szerencsére minden halál után feltámadás jön.
Ez az előadás szerintem nagyon jól van kitalálva, remekül ötvözi a sok szereplőt felvonultató nagyszínpadi produkciók pompáját a falusi költségvetés minimalizmusával. Nem kell folyton-folyvást óriási pénzeket behozni a fenntartásához, ezért tud éveken, évtizedeken keresztül fennmaradni.
Ezért tudja éveken keresztül fiatalok sokaságát bevonni, különböző szerepekben kipróbálni őket, fejlődésükben elősegíteni. Az idei Krisztus szenvedését a három évvel ezelőtti Krisztus kíséri figyelemmel és nosztalgiával, kisgyereket tartva az ölében. Aki három év múlva ott rohangál a színpad előtt, tíz év múlva kap egy statiszta-szerepet, és húsz év múlva lehet, hogy eljátssza valamelyik főszerepet. Csak épp Júdás ne legyen, az ég szerelmére, imádkozik a családja.
Egy pedatanárom mesélte, hogy az iskolai előadásokon a legnehezebb ügy a negatív szereplőké. Például Júdás vagy Poncius Pilátus esete. Általában nem is a gyerekekkel van baj, mert csak kerül valaki, aki eljátssza a szerepet, sokszor örömmel és odaadással. Sőt, van olyan is, hogy a gyerek határozottan kéri, hogy ő kapja Júdás szerepét, és nem tágít. De (meglepetés!) van neki egy családja, aki szégyelli, hogy pont az ő gyereke lett Júdás. Ebben a teljesítményorientált világban nincs olyan, hogy a gyereked megtalálta a helyét a világban és te boldog vagy. Nem! Csak akkor vagy boldog, ha a te fiad Jézus lesz. Mi az, hogy pásztor vagy katona? Nyilván a Júdás-szerep népszerűtlenségéhez az is nagyban hozzájárul, hogy Júdás fontosságát ebben a történetben nagyon eltúlozzák, és az egész felelősséget az ő nyakába varrják. Ebben a rendezésben is egy teljesen negatív szereplő. Hiába, hogy Krisztus megbocsátott neki kétezer éve, a mai átlagkeresztény nem tud megbocsátani neki a mai napig. Ha hiszünk abban, hogy Krisztus értünk halt meg, az egész emberiség bűneinek megváltásáért, akkor miért szeretjük a halálát egyedül a Júdás számlájára írni, és áltatni magunkat azzal, hogy mi ártatlanok vagyunk?
Norbi családja most boldog lehet. S nem csak azért, mert ő Jézus, hanem azért is mert jól játssza a szerepét. Öröm nézni őt a színpadon, olyan kisugárzása van. Nem éppen egy hollywoodi filmsztár, de a csajoknak bejön. S az izomláz is bejön, ejsze, másnapra, mert rengeteget kell ebben a pozícióban tartania a kezét az előadás alatt.
A gyerek utánzással tanul. Érzéktanból tanultuk, hogy az ember úgy képes átérezni a más arcára vagy testére kiült érzést, ha még nem volt hasonló tapasztalata, hogy leutánozza azt a másodperc egy töredékéig. Hirtelen eszembe jutnak női rokonaim, akik brazil szappanoperák nézése közben vágták az arcokat, pont olyanokat, mint amilyeneket a képernyőn láttak a szereplőktől. Vagy ismerős az a helyzet, hogy valaki hamisan rámosolyog a gyerekedre, az pár pillanatig tökéletesen viszonozza a mosolyt, majd elkezd bőgni? Miért bőg, ha az előbb mosolygott? Hát, azért, mert csak letesztelte a mosolyt, és nem találta biztonságosnak az érzést. Ezért fontos az, hogy a színészek jól játsszanak, mert ami nincs megfelelően átélve, azt egyből érezzük, hogy hamis. És főleg a gyerekek érzik.
Ezért, ha például szeretnéd megtudni, hogy mit érezhetett Mária, mikor meglátta fia otthagyott leplét, akkor vedd le az ágyról a koszos lepedődet, és szaladj el vele a mosógépig. Nem biztos, hogy fogsz érezni valamit, de anyukád büszke lesz rád. Ha nem érzel semmit, akkor az azért van, mert nem szandálban próbáltad. Húzzál szandált, és ismételd meg a folyamatot a szobádban szétdobált koszos ruhákkal. Ne lepődj meg, ha most sem érzel semmit, de anyukád egy feltámadás-élményt fog megélni. Ha ez sem válik be, menj el Szentegyházasfaluba a pápajárás másodnapján vagy pünkösd napján este 7-re, s nézd meg a templomtéren, hogyan kell csinálni.
Az előadás véget ért, járjatok békével. A nézők tapsolnak és elmennek haza báránykát eszegetni a feltámadás reményében. A színészek mennek átöltözni. Örömmel szívünkben tapasztalhatjuk meg, hogy Júdás (képünkön barnában) mégis jó ember, szereti a gyerekeket, még dobigálja is őket a magasba, hogy örömöt okozzon nekik.
A fiatal színészek még bohóckodnak picit a nézők nélkül maradt színpadon, fotózkodnak, hogy ne csak az emlékezetükben maradjon meg ez a nap.
Biztos, hogy itt sem rózsaszín a nyakig tejfel, mert gondjuk és fájdalmuk csak azoknak nincs, akik nem csinálnak semmit, de amit itt láttam, az idei év legkedvesebb emlékei közé tartozik. És itt nem csak az előadásra gondolok, amit csak fél szemmel láttam, hanem inkább arra a hangulatra, ami ebben a csapatban uralkodott. Arra az életkedvre és humorra, melyet az előadás előtt és után tapasztaltam meg, és arra a komolyságra és odaadásra, amit közben. Jólesett.
Gratulálok!