Terepszemle, avagy „holdjárás” Márton Ernő geológus vezetésével.
Fotó: Pál Edit Éva
Kritikus a helyzet a hargitafürdői volt kaolinbánya zagytározójánál, ahol az utóbbi hetek heves esőzései miatt „súlyos következményekkel járó ökológiai katasztrófa” fenyeget – ezt közölte hétfőn Jean-Adrian Andrei Hargita megyei prefektus. Nem ez volt az első alkalom, hogy felhívta rá a figyelmet.
A kaolin szó a szakmai zsargonban a kaolinitben gazdag kőzetre vonatkozik, amelyet elsősorban a kerámia (porcelán) és a papír gyártására használnak, de kisebb mennyiségben élelmiszeri adalékként, kozmetikai termékekben is megjelenik.
Hargitafürdőn a ‘70-es és ‘80-as években élte fénykorát a kaolinbányászat, a rendszerváltáskor privatizált kitermelés a 2000-es évek elejéig folyt. A 2018-ban elindult csődeljárás miatt a bánya és a zagytározók visszakerültek az állami tulajdonú Conversmin gondnoksága alá, viszont a területről a felszámoló cég rendelkezik.
Már 2017-ben jegyzőkönyv készült arról, hogy szélsőséges időjárás esetén veszélyforrás lehet a zagytározó. Egy évvel később, a nyár elején nagy mennyiségű csapadék érte a környéket, ami fellazította a homokos üledéket, és csúszásveszélyessé tette. Ekkor is megkongatták a vészharangot, mégse történt semmi, és egy újabb évig feledésbe merült, amíg a hóolvadás és a heves nyári esők megint előtérbe nem hozták.
Hogy felmérhessük, valójában mekkora veszéllyel állunk szemben, konkrétan miben áll ez, és hogyan lehetne megelőzni, a szentegyházi Márton Ernőtől kértünk szakmai segítséget, aki éppen a bányáról írta az egyetemi szakdolgozatát, és testvérével, Márton István egyetemi tanárral közösen is kutatta azt. Az idegenvezetőként dolgozó geológussal egy rendhagyó kirándulást tettünk, sorra érintve a kitermelés fontosabb helyszíneit, ahol a bányatulajdonos járőreivel is összefutottunk.
Mivel állunk szemben?
A 2000-es évek elején fokozatosan bezárt kaolinbánya után egy öthektáros befedetlen meddőhányó és két zagytározó maradt gazda nélkül. A kisebbik hat hektáron 1,5 millió tonna, a nagyobbik – amely az üdülőtelep területén van – 14,5 hektáron 3,5 millió tonna kaolinsterilt halmozott fel. A nagy zagytározó két oldalán a bányavíztől keletkezett, széleiken rozsdaszínű tavak egészítik ki a holdbéli látványt, Hargitafürdő bejáratánál pedig lebontott épületek hűlt helye, szanaszét hagyott gerendák, vasak, téglák fogadják az arra járókat. Meg egy kis szamóca, a romok között, hogy picit jobb legyen a kedvünk.
A meddőhányó a bányászat melléktermékeként, az értékes nyersanyagot fedő vagy tartalmazó, de a kitermelés szempontjából értéktelen kőzetanyag felhalmozásából keletkező domb, lerakat.
Ezeket a területeket gyakorlatilag a sorsukra hagyták, pedig a tulajdonosnak kötelessége lett volna szakszerűen semlegesíteni, befedni és újrazöldesíteni őket. Az esztétikai problémán kívül gondot okoz, hogy a Tolvajos-patak vízgyűjtője mentén fekszenek, és a zagy magas savassága miatt felborítja az élővilág egyensúlyát.
A patakmeder nem a borvíztől sárga. Mindent belep a rozsda, és ivóvíznek teljesen alkalmatlan addig, amíg a máshonnan érkező, tisztább erek kellőképpen fel nem hígítják. Így is hosszú kilométerekről beszélünk, amelyek mentén lehetetlen a folyóvízi élet.
A zagy a bányászatból származó, meddő szilárd anyagot tartalmazó folyadék, amelyet felszíni zagytároló medencékben ülepítenek.
A savasság szintjét csak súlyosbítják a heves esőzések, amilyenek az elmúlt hónapokban sújtották a vidéket, mert a meddőhányókat és a zagytározókat is homokos, vízben könnyen oldódó salak alkotja, amely, előbb vagy utóbb, a patakba ömlik, és az egész Vargyas-vízgyűjtőt veszélyezteti, amely Szelterszen át az Erdővidékre vezet.
A hargitafürdői kaolinit mellett más agyag- és szulfid ásványok is jelen vannak, amelyek a felszínre kerülnek, és a zagytározók vagy a meddőhányók anyagában dúsulhatnak. Elsősorban a pirit (FeS2-vas-szulfid) jelenléte ad okot aggodalomra, mert a felszínen jelen levő víz és oxigén jelenlétében reakcióba lép, amelynek hatására a környezet savassága jelentősen megnő. Gyakorlatilag kénsav és rozsda keletkezik folyamatosan, a víz Ph-értéke 2 körüli a zagy közvetlen közelében.
Itt szerencsére egy meszes szurdokon át vezet az útja, ahol az almási barlang is található, ami lúgosítja és ezáltal semlegesíti a felgyűlt savasságot. Mondhatni, a természet elvégzi helyettünk a munkát, csakhogy erre nem lehet alapozni, mert túl nagy a távolság a két helyszín között.
A nyári szárazság sem éppen problémamentes: a gyepesítés és erdősítés hiánya következtében ilyenkor nagy mennyiségű por jut a levegőbe, amely légzőszervi problémákat okozhat. Nem éppen erre számít az, aki üdülni érkezik a Hargitára. Messziről érezhető a felszabaduló kén szúrós szaga, mintha mofettába lépnénk, és, ha elég időt tölt az ember ezen a tájon, könnyen el is szédülhet.
A zagytározó területén csak elvétve találunk növényzetet, ami véletlenszerűen gyökerezett meg ott, ahol egy kis táptalajt talált. A „homokos parton” is mindössze a savasságot jól viselő nyír- és fenyőfa, a tóban pedig a nád honosodott meg. De ahol a salak találkozik a vízzel, egy liter elég volna, hogy ott maradjon az ember, annyira savas – jegyzi meg Ernő.
Nincs is semmi baj?
„Holdjárásunk” közepette egy szürke autóra figyelünk fel, ránk dudálnak, majd egy zöldmellényes pasas ugrik ki, felénk tart. Felvilágosít (románul), hogy magánterületen vagyunk és saját épségünk érdekében jobban tesszük, ha távozunk. Nem bántanak, csak ingoványos a talaj, és őket is számon kérik, ha valami baj történik. Nem is ellenkezünk, csak volna néhány kérdésünk. – Miért, mit akarnak, hisztériát kelteni? – csattan fel a bánya embere, mikor megtudja, hogy tudósítást készítünk.
Szerinte nincs itt semmi probléma, mindent ellenőrzés alatt tartanak, társával naponta járnak ki a bánya területére. Csak eltúlozza a dolgokat az az erdész, aki riasztotta prefektust, mondják. Belátják, hogy volna még teendő, de úgy tudják, nincs rá pénz, és különben is, nézzünk körül, magától rendezi a helyzetet a természet. Nőnek a fák, tisztul a víz, mi sem bizonyítja jobban, hogy halakat is láttak már a tóban.
Emelt hangon reagálnak arra felvetésre is, hogy vajon a gátak, amiket jóformán a salak tart össze, nem omolhatnak össze, ha nem tesznek ellene, és az esővíz folyamatosan átmossa azokat. – Ki mondott ilyen marhaságot? Nehogy ilyet leírjon. A gátak tökéletesen biztonságosak, nincs amitől megomolniuk.
Márpedig a vak is látja,
hogy milyen mértékű a szivárgás, az esővíz mély árkokat vésett, nagy felületeken szabályosan áttörte a teraszos töltést, amely úgy magaslik a völgy fölé, mint a sóhegyek Parajdon. Pazar, és egyszerre ijesztő látvány. Ernő többször is hangsúlyozza, hogy a porózus anyag miatt eleve instabilak az ilyen gátak, ráadásul túl nagy a dőlésszögük. Utóbbi megjegyzésével az ellentábor szakértői is egyetértenek, csakhogy a kérdés marad: miből, milyen forrásból? Erre ők sem tudnak válaszolni, csak annyit tudnak mondani, hogy „kozmetikázni” fogják a területet, de a mesterséges gyepesítés, beültetés szerintük elmarad, majd a természet magától elvégzi azt.
A patak vize kristálytisztának tűnik, de valójában ihatatlan.
A töltés aljából kisebb-nagyobb ereken csordogál a szennyezett víz, ami ellepi az alattunk fekvő dombot, majd eltűnik a fenyves sűrűjében. Hogy milyen mértékű a szennyeződés, azt néhány kilométerrel alább tekinthetjük meg. Az erdő sűrűjében, a kíváncsi szemektől jól elrejtve találunk rá a Tolvajos-patak medrére, amelyet teljesen ellepett a piritben dús iszap és az oxidációból származó rozsda. Ha másra nem, katasztrófa-turizmusnak tökéletes, jegyzi meg némi keserű humorral Ernő. Egy vaslevelet vesz ki a vízből: vastagon belepte a rozsda.
A kis bajkeverő, a gyémántosan csillogó pirit.
Ha már a katasztrófáknál tartunk, a ‘70-es években a Hunyad megyei Csertézsen (Certeju) történt gátszakadáshoz próbáljuk viszonyítani a hargitai helyzetet. A bánya embereivel szemben Ernő egyáltalán nem tartja kizártnak, hogy a gátak egyszer csak felmondják a szolgálatot, és hirtelen több millió tonna salakanyagot mosson be a víz, az iszaptenger pedig a Hármaskeresztig ömöljön. Az utat még lepucolják, de a salak teljesen belepné az útjába eső erdőrészeket, beláthatatlan időre megmérgezve az élővilágot.
Nem kell feltalálni spanyolviaszt,
ha valójában be akarják zárni a bányát, és nem valamilyen új befektetőre várnak. Hogy van végleges, bár nem éppen tökéletes megoldás a zöldesítésre, az utolsó helyszíneken mutat rá Ernő. A két kisebb meddőhányót, egy alig félhektárosat és egy 1,8 hektárosat az üdülőtelepre vezető út mentén találjuk, de idegenvezetőnk nélkül bizonyára nem bukkantunk volna rájuk, annyira beépültek már a környezetbe. A sárga pusztaság helyett majdnem teljesen begyepesedett terület és fiatal fenyők sokasága fogad, csak egy tiltótábla emlékeztet arra, hogy bányanyílásnál vagyunk.
Jobb szélen látszik a bányakijárat, előtte a felgyűlt bányavíz.
Ha a kisebbik meddőhányót vissza is hódította az erdő, a nagyobbik meddőhányó területén még mindig eléggé „egzotikus” a táj, mert folyamatosan elönti a rozsdás-kékes bányavíz, egy mocsaras területet létrehozva, amibe könnyen beleragadhatunk. Mi majdnem cipő nélkül maradtunk, amikor túl közel merészkedtünk egy jobb fotó reményében, amit egy hódvárról akartunk készíteni. Mert bizony, hódok lepték el a területet, és szorgalmasan építik gátjaikat a bányanyílásnál, amit már félig ellepett a felgyűlt víz. És ahol hódok vannak, ott élelem is van, halak kell, hogy legyenek a közelben – teszi hozzá Ernő.
Háttérben a tiltótábla, mellette az egyik hódvár, előttük a rozsdamocsár.
– Azt bizonyítja, hogy az élet újraindulhat még a reménytelennek tűnő helyeken is, azonban ehhez nem elég a természetre bízni a dolgot, mert (a jelek alapján) nem képes egymagában megküzdeni vele, vagy túlságosan időigényes volna. A megfelelő emberi és gépi közreműködéssel viszont fel lehetne gyorsítani a folyamatot, és elhárítani a fölösleges kockázatokat: a kopáron hagyott területeket, a zagytározó ellenőrizetlen vízállományát, a labilis gátakat.
Ernő tisztán látja, hogy mit kellene tenni, mégsem túlzottan optimista: – Évekig nem foglalkozott vele senki, most hirtelen megint felébredtek. Addig kellene csináljanak valamit, amíg még nem késő, mert hanem foghatják a fejüket.
A Hargitafürdői kaolinbányával foglalkozó különbizottságot július 2-ára hívta össze a prefektus, a fejleményeket követjük.
