A fotók a szerző felvételei.

Nem lehet eleget hangsúlyozni, mennyire fontos betekinteni a használati tárgyaink készítésének folyamatába. Itt nem a tömeggyártású cikkekre gondolok, amelyek füstfelhők alatt bújkáló gyárakban készülnek, vagy éhbérért dolgozó gyerekek kezei közt, hanem azokra, amelyeket környékünkön évszázadok óta készítenek, árusítanak. Amelyek javarésze környezetkímélő, emberi kéz és kreativitás szüli, s nem kell öt hajóról átpakolni tíz autóra, hogy aztán megvegyük hússzoros áron. 

Minden kelendőbb és kecsegtetőbb, ha tudjuk honnan indult és hova tart. Minden mesterségnek, amellyel őseink foglalkoztak célja volt, hasznos volt, kifizetődő. A természetes anyagok, amelyek körülvették, azok tartották életben őket, nem az import ananász. A körülöttük lévő föld, és termése. Manapság nem tehetünk mást, minthogy megpróbálunk tanulni tőlük, a tudást, amit olyan kevesen ismernek, lejegyezzük, elolvassuk és megértjük. Talán akkor más lesz a jövőnk is.

Székelydobóban jártam, László Ibolya és férje, Zoltán szalmakalapkészítő műhelyében. Nagy kincs ez a hely, mert a hajdani dobói kalapkészítők közül ők az egyetlenek, akik űzik még a mesterséget. 

A székelydobói szalmakalap

olyan volt, mint a szentkirályi csipke. Nem hiába oszlottak falvanként ezek a mesterségek, akkoriban még tanultak egymástól, segítették egymást a falubeliek, gyakran dolgoztak kalákában. A második világháború idején dr. Hodor Jakab plébános és Vágási Géza irányításával szalmafeldolgozó tanfolyamot szerveztek, hogy ne csak kalapokat, más használati tárgyakat is eltudjanak készíteni a faluban a fonatokból. Megtanultak táskát, kosárkát, lábasalávalót, faldíszt, puliszkás fazéktartót készíteni. Ezek készítésével ma már senki nem foglalkozik Dobóban. 

Ibolya női ágon örökölte a szakmát, nagymamája Vas Regina és férje, Mózes is ezzel foglalkoztak, majd szülei is. A férjét is ő tanította, és immár ketten vezetik a műhelyt, együtt varrják a fejfedőket. Kezdetben egy modellt varrtak, azzal jártak Aradra piacozni, teljes nyarakat töltöttek ott. Amikor elfogyott a termék, hazajöttek, és utángyártottak. Zoltán Ausztriában dolgozott, onnan járt haza időnként. Ahogy lehetőségeik adódtak, és megélhetést tudtak biztosítani a családnak a kalapkészítéssel, hazaköltözött. 

A rendszerváltás után rögtön kaptak az alkalmon, és elkezdtek vásárokba, fesztiválokra járni itthon, és Magyarországra is. Idővel bővült a paletta, ma már többféle modellt készítenek, vásározni is egyre messzebbre merészkednek, többször voltak a németországi Ulm-ban is a kalapjaikkal. Egy 2012-es európai uniós pályázaton nyert pénzből építették fel a mai műhelyüket, azelőtt a házban varrták a kalapokat. 

Két fiuk van, mindketten ismerik a folyamatot, besegítenek a munkába. Zoltán, a nagyobbik fiuk épp azon ügyködik, hogy tudják a kalapokat online is értékesíteni, hogy ilyen időkben, mint amilyen az elmúlt másfél év is volt, ne álljon le az eladás. Míg régen a mezőre járók hordtak csak kalapot, ma már fiatalok is vásárolnak mindennapi használatra. Mert a szalmakalap divatos is lehet. Itthon javarészt a mezei munkához köthető, Széken viszont a viselet része volt, templomba is szalmakalapba jártak az emberek.

„Ma már százból tíz kalap kerül mezőre. Tegnap a csíki konzulátusról hívott fel valaki, hogy Csíkban a pálinkafesztiválon vett egy kalapot, s valaki lenyúlta. Ők most mennek nyaralni, s az a kalap neki feltétlenül kell. Hogy tudjuk megoldani?” – meséli Ibolya, hogy ma már szívesen viselik nyaralásra, strandolásra is a kalapokat, mert könnyű, és megfizethető.

Földből fejfedőt

A gabona melléktermékét, a szalmát régen sokféle módon hasznosították, ezek közül a legcsinosabb felhasználása a kalapkészítés. Dobóban nem is olyan régen még minden leány és asszony ismerte a szalmafonás csínját-bínját, ma már egyre kevesebben. Akadnak még idősebbek, mint például a kőrispataki Molnos Erzsi néni, aki mai napig fon, de az újabb generáció nem foglalkozik ezzel. A rendszerváltás előtt még legalább húszan varrtak kalapot a faluban, ma már csak Ibolyáék maradtak.

A szalmafonás alapanyaga a búzaszár, vagy alakor, ami az egyik legrégebben termesztett búzafaj. A gabonaszár aztán hosszú és fáradalmas utat jár be, míg szalmakalappá alakul.

„A legjobb szalma legalább 30-35 cm hosszú, erős falú, üreges és hajlékony. A kalapnak való termést, még learatás előtt 1-2 héttel, nem egészen érett korban vágják le (akkor, amikor a szálak még függőlegesen tartják a fejüket)” – írja Székely Zoltán a Hosszútövis Falvai című monográfiában, melyben egy külön fejezetet szánt a dobói szalmakalapkészítés történetének.

A szalmát aratás után kévézik, szárítják majd megtisztítják. A tisztítás folyamán a burkot a szárról eltávolítják, és a szálakat a bogoknál elvágják, mert a feldolgozásra kerülő szalmán nem lehet bog. Ezután vastagság szerint csoportosítják őket: a fűhalánk a legvékonyabb, a halánk a vékony, ezután jön a vastag csomó, majd a durgó, a legvastagabb. A fonásra előkészített szálakat megvizezik, hogy ne törjön, vizezés után rögtön fel kell használni őket, különben megfeketedik, színt vált. A kész fonatokat végben mérik, egy vég hossza 40 méter, ebből elkészül másfél, két férfikalap. A véget matollára tekerik, és megtisztítják a kiálló csonkoktól.

Itt még csak a fonatnál tartunk, de hol a kalap?

Ezeket a fonatokat felvásárolják a kisiparosok, és varrják, préselik a kalapokat. Ibolya és Zoltán is kész fonatokat vásárol, s ezekből készítik a fejtekervényeket. A fonatok minősége közt hatalmas különbségek vannak. A faluban, mivel már kevesen foglalkoznak fonással, legutóbb Bözödre kellett menniük érte. Ibolya elmeséli, hogy a jobbágytelki 84 éves Margit néni készíti a legszebb fonatot, amit ő látott, épp van nála ebből egy kevés, mert nemrég postázott neki egy adagot. 

A megvásárolt fonatot először megfüstölik. A füstöléstől kifehéredik, a barnás foltok, színárnyalatok eltűnnek róla. Furcsán hangzik, hogy a füst fehérít, meg is lepődtem. Ibolya a kedvemért bemutatta a folyamatot. A szénre újságpapírba helyezett kénport tesznek, a papír elég, ami épp elég időt ad arra, hogy a füstölő ajtaját bezárják, mert nem szívesen szaglászod a kénfüstöt. A kén égése során kialakuló kéndioxid-gáz fehéríti meg a szalmát.

A szép fehér fonatokat ezután átpréselik a mongorolóval, ettől még egy picit szélesedik. 

Ezután kezdődik a varrás. Ibolyáék műhelyében sorban állnak a varrógépek, ezek mind régi darabok, 100-150 évesek, félre is van téve négy, ami épp javításra vár, kettőt használnak. Már varrás során méretre kell formázni a fejrészt, hogy az később a présben ne szakadjon, és ne gyűrődjön. Régen kézzel varrták a kalapokat, az 1900-as években jöttek be a varrógépek, ami jelentősen felgyorsította a munkafolyamatot. A szalma mellett faforgács fonatból is készítenek kalapokat, ezeket nyárfából gyalult szálakból fonják Kovászna környékén.

Az olajprés, amit itt használnak, körülbelül 150 éves, a belehelyezett vasformát felhevíti több mint 100 fokra, ebbe helyezik bele a formázásra váró kalapot, és megvasalják. Minden típusra vannak különböző méretű formák, ezeket cserélgetik benne. Nagy részét a géppel együtt vásárolták, de volt olyan is, mint például a panama kalap mintája, amit Zoltán készített gipszből, majd a vasöntőben formát öntetett belőle. 

A megformázott kalapra jön a díszítés: szalagok, anyagbevonat. Manapság már izzadságfelszívót is varrnak a kalap belsejére, a nagyobb kényelem érdekében. 

Az egyszerű szalmaszál, amit azelőtt csak alomként, takarmányként, esetleg matracbélésként használtak, gazdasági és társadalmi fellendülést jelentett a falunak. A közös munka, kaláka, a tisztítás, fonás, varrás melletti beszélgetések, a közösségi élet fontos és szerves része volt.

„Szomszédok, rokonok végzik együtt a munkát: így gyorsabban telik az idő, könnyebben megy a munka, no, meg a legfrissebb híreket is meg lehet beszélni. Régen énekelni is szoktak, ma már ritkábban fordul elő. 1998 telén a negyedikes Dobai Istvánka esténként mesélt, tréfás történeteket olvasott fel a Dobai Gáspár házánál kórusoló asszonyoknak” – emlékszik vissza Székely Zoltán.

Ma már eljárnak a falubeliek külföldre dolgozni, a közösségi élet hanyatlik, a gyerekeket is inkább beviszik a városba, s a helyi iskolába a környékről kell diákokat beszervezni, hogy kijöjjön egy osztály. A valamikori szalmakalapkészítő faluból egyedül Ibolya és Zoltán viszi tovább a hagyatékot. Ha szembetalálkozol velük valamelyik helyi vagy környékbeli vásáron, fesztiválon, talán majd ennek tudatában próbálgatod a kalapokat.