Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, aki nagyon szeretett uralkodni, nem az a fele királyságát elosztogató fajta király volt. Szerette a márványlépcsős palotáját, a teli kincstárát és persze a fecskéket. A fecskéket nagyon szerette.
Voltak dolgok, azonban, amiket nem szeretett a király. Félt például (az erdÅ‘ben rejtÅ‘zÅ‘) Barna fenevadaktól és az infrastrukturális fejlesztésektÅ‘l, de leginkább attól rettegett, hogy az alattvalói nem veszik elég komolyan, vagy, ami még rosszabb, nem figyelnek rá egyáltalán.Â
Éjszakánként álmatlanul forgolódott, rémképek gyötörték. Egyik reggel aztán, az inszomniától kialvatlanul összehÃvta a királyi tanácsot, hogy segÃtsenek neki kitalálni, mit tehetne, hogy elkerülje a legrosszabbat, ami egy királlyal történhet. Összedugták hát a fejüket mindahányan voltak, és harmadnapra elÅ‘ is álltak a megoldással. Példát kell statuálni! A királynak csak annyi a dolga, hogy elmenjen a helyi kisvárosba és nagyon következetesen, enyhén felháborodva elmondja a népnek, hogy róla nem lehet csak úgy, a hÃrnevét megcsorbÃtó mindenféléket meg miegymást mondani. SÅ‘t, ha közben bele tudná szÅ‘ni, hogy hogyan kellene végezniük a munkájukat az ottaniaknak, akkor még hatásosabb volna. Akkor majd tudni fogják, ki a legbátrabb és legokosabb hetedhét országban.Â
FIGYELEM
Replika rovatunkban a szerkesztÅ‘ségbe érkezett olvasói leveleket, Ãrásokat közöljük. A szerkesztÅ‘ség nem feltétlenül ért egyet az olvasói véleményekkel, de fontosnak tartja a sajátjától eltérÅ‘ vélemények megjelentetését is.
A királynak nagyon tetszett az ötlet. Fogta hát hű kocsisát és elindult igazságot szolgáltatni magának. A városba érve nem tétovázott, magabiztos léptekkel, tenni akarástól túlfűtötten lépett be az egyik házba, nagy sietségében még kopogni is elfelejtett, de hát hogy is mondják? Ahány ház, annyi szokás… Fejét felszegve, magabiztosan lépett be. Az ottaniak meglepett tekintete aligha különbözhetett volna jobban az Å‘ szemében csillogó céltudattól. Bele is fogott tüstént a mondandójába, nem töltötte az idÅ‘t formaságokkal. Már annál a résznél tartott, hogy nem lehet csak úgy, a hÃrnevét megcsorbÃtó mindenféléket meg miegymást mondani, amikor az egyikük, ámulatából felocsúdva, beléfojtotta a szót:
– Fenséges királyom, fejtse meg talányom, szóljon, ha hibázom, vagy csal a látásom, én csak azt furcsállom, hogy magát itt, Ãgy találom. Egyik szemem sÃr, a másik nevet, de ha már itt találjuk kendet, mondja már el nekünk, a királyi kincstárral mostanában mi a helyzet?
A király feje szÃnt váltott, de próbálta megÅ‘rizni higgadtságát. Méghogy Å‘t számonkérik, mi a következÅ‘, talán elvárják, hogy válaszoljon is? Arcátlanság, felségsértés, blaszfémia! A pillanatnyi sokk után, mihelyt a király nagy nehezen összeszedte megint gondolatait, folytatta beszédét, mintha mi se történt volna. Ez alkalommal már a kioktatós részig is eljutott, büszke volt magára. Az ottaniak még megpróbáltak közbeszólni párszor, de a király nem hagyta, hogy küldetésétÅ‘l eltérÃtsék, Å‘ csak mondta a magáét. Sok szót nem használt, de azokat legalább sokszor, és ha meg nem is gyÅ‘zte, határozottan kifárasztotta a hallgatóságát. Amikor befejezte, elégedetten sétált ki a házból, érezte, hogy valami igazán fontosat sikerült véghezvinnie. Most megmutatta nekik, hogy Å‘ a legbátrabb és legokosabb hetedhét országban.
Aznap végre valahára átaludta az éjszakát és fecskékkel álmodott.