Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, aki nagyon szeretett uralkodni, nem az a fele királyságát elosztogató fajta király volt. Szerette a márványlépcsős palotáját, a teli kincstárát és persze a fecskéket. A fecskéket nagyon szerette.

Voltak dolgok, azonban, amiket nem szeretett a király. Félt például (az erdőben rejtőző) Barna fenevadaktól és az infrastrukturális fejlesztésektől, de leginkább attól rettegett, hogy az alattvalói nem veszik elég komolyan, vagy, ami még rosszabb, nem figyelnek rá egyáltalán. 

Éjszakánként álmatlanul forgolódott, rémképek gyötörték. Egyik reggel aztán, az inszomniától kialvatlanul összehívta a királyi tanácsot, hogy segítsenek neki kitalálni, mit tehetne, hogy elkerülje a legrosszabbat, ami egy királlyal történhet. Összedugták hát a fejüket mindahányan voltak, és harmadnapra elő is álltak a megoldással. Példát kell statuálni! A királynak csak annyi a dolga, hogy elmenjen a helyi kisvárosba és nagyon következetesen, enyhén felháborodva elmondja a népnek, hogy róla nem lehet csak úgy, a hírnevét megcsorbító mindenféléket meg miegymást mondani. Sőt, ha közben bele tudná szőni, hogy hogyan kellene végezniük a munkájukat az ottaniaknak, akkor még hatásosabb volna. Akkor majd tudni fogják, ki a legbátrabb és legokosabb hetedhét országban. 

FIGYELEM

Replika rovatunkban a szerkesztőségbe érkezett olvasói leveleket, írásokat közöljük. A szerkesztőség nem feltétlenül ért egyet az olvasói véleményekkel, de fontosnak tartja a sajátjától eltérő vélemények megjelentetését is.

A királynak nagyon tetszett az ötlet. Fogta hát hű kocsisát és elindult igazságot szolgáltatni magának. A városba érve nem tétovázott, magabiztos léptekkel, tenni akarástól túlfűtötten lépett be az egyik házba, nagy sietségében még kopogni is elfelejtett, de hát hogy is mondják? Ahány ház, annyi szokás… Fejét felszegve, magabiztosan lépett be. Az ottaniak meglepett tekintete aligha különbözhetett volna jobban az ő szemében csillogó céltudattól. Bele is fogott tüstént a mondandójába, nem töltötte az időt formaságokkal. Már annál a résznél tartott, hogy nem lehet csak úgy, a hírnevét megcsorbító mindenféléket meg miegymást mondani, amikor az egyikük, ámulatából felocsúdva, beléfojtotta a szót:

– Fenséges királyom, fejtse meg talányom, szóljon, ha hibázom, vagy csal a látásom, én csak azt furcsállom, hogy magát itt, így találom. Egyik szemem sír, a másik nevet, de ha már itt találjuk kendet, mondja már el nekünk, a királyi kincstárral mostanában mi a helyzet?

A király feje színt váltott, de próbálta megőrizni higgadtságát. Méghogy őt számonkérik, mi a következő, talán elvárják, hogy válaszoljon is? Arcátlanság, felségsértés, blaszfémia! A pillanatnyi sokk után, mihelyt a király nagy nehezen összeszedte megint gondolatait, folytatta beszédét, mintha mi se történt volna. Ez alkalommal már a kioktatós részig is eljutott, büszke volt magára. Az ottaniak még megpróbáltak közbeszólni párszor, de a király nem hagyta, hogy küldetésétől eltérítsék, ő csak mondta a magáét. Sok szót nem használt, de azokat legalább sokszor, és ha meg nem is győzte, határozottan kifárasztotta a hallgatóságát. Amikor befejezte, elégedetten sétált ki a házból, érezte, hogy valami igazán fontosat sikerült véghezvinnie. Most megmutatta nekik, hogy ő a legbátrabb és legokosabb hetedhét országban.

Aznap végre valahára átaludta az éjszakát és fecskékkel álmodott.

Kiemelt kép: Magyar népmesék