Aki megörökíti, mit súg a somlyói romatelep gyerekeinek szíve.

fotók: Szabó Sámuel

Ha hinnék a véletlenekben, azt mondanám: véletlen, hogy éppen a Nemzetközi Roma Napon látogatunk ki Somlyóra, hiszen ez a részlet nem képezte a terv részét. Talán pont azért érdekes az időpont, mert egy főpróbán kívül – erről majd később még említést teszek – a csíksomlyói romatelepen semmi nem utal különösebb ünneplésre. 

A kis utca elején Márkos Tamás fotóriporter, önkéntes vár ránk, aki kisebb-nagyobb megszakításokkal a 2021 januárjában történt tűzeset óta vesz részt a somlyói roma közösség életében. Hozzá jövünk, hogy a gyermekeknek tartott foglalkozásairól, a közösségről és a közösséghez tartozásról meséljen. 

Érkezésünkkor az utcában dolgozó munkagépek dübörgése dominál, majd befelé haladva fokozatosan átveszi az uralmat a telep nyüzsgő és zsibongó hangulata, melengető napsütéssel és egy különleges, nehezen beazonosítható zajjal, amit akkor még nem tudok értelmezni.

A Máltai Szeretetszolgálat udvara hamar megtelik apró, kíváncsi szempárokkal, mindenki azonnal tudni szeretné, ki az a két ismeretlen Tamás bácsival, egyúttal pedig gyorsan fel is adják a leckét: Diána, Erika, Klau, Tibor, Mária, Melánia, Mădălina – ennyit sikerül elsőre megjegyezni a sok-sok elhangzó névből. A telep bejáratánál, a Somlyó utca 35. szám alatt található a 2023 nyarán elkészült épület, amely otthont ad a roma közösség fiataljainak szánt korszerű foglalkoztatóközpontnak.

„Teljes mondatban, amit súg a szíved”

Félrevonulunk kicsit a Máltai Szeretetszolgálat épületének egyik emeleti szobájába, ahol rögtönzött stúdió van kialakítva. Tamás most egy kisebb csoportnak tart foglalkozást, a felállás a következő: amíg ketten – Melánia és Erika – Tamás iPad-jén rajzolnak, addig ő portrékat készít Klauról, Diána segítségével – majd Diána is fotózza Klaut –, végül beszélgetés, rövid interjúzás következik. 

A rajzok otthon-témában készülnek, az eddigi foglalkozásokon – mint megtudjuk – volt, aki a családját vagy a telepen élő állatokat rajzolta le, más egy vágyott játszóteret, többen pedig a Tamás bácsival közös kirándulások helyszíneit – a borvízfürdőt, a patakot és a „betűket”, pontosabban a Csíksomlyói nyeregben található Misericordia feliratot. A portréfotózás során a gyerekek maguk választhatják ki, milyen színnel kerül megvilágításra az arcuk, illetve a mögöttük húzódó fehér fal.

A mostani foglalkozások harmadik eleme a beszélgetés, amely során Tamás rövidke, hangfelvevőre rögzített interjút készít a résztvevőkkel, egyenként, és mivel a gyerekek szeretnek új dolgokat kipróbálni, gyakran ők is előlépnek riporterré. A hangulat kedves, családias, de legfőképp békés és biztonságos. Nincs rossz válasz, kérdezni mindig szabad és bárki bármikor rázendíthet egy Tamás bácsitól tanult angol dalocskára, a többiek biztosan csatlakoznak.

Időközben Klauról hosszas színválogatás után elkészülnek a portrék, ő rajzolással folytatja, míg Diána és Erika Melániának szegezi az előre leírt kérdéseket. Tamással elismétlik, hogyan kell tartani a mikrofont, hogyan kell kérdezni és hogyan kell rávezetni az alanyt arra, hogy egész mondatban válaszoljon. Szeretsz Somlyón élni? Mi a legjobb abban, hogy itt élsz? Mitől lenne jobb az életed Somlyón? Szeretsz iskolába járni? Melyik a kedvenc tantárgyad? Mi leszel, ha felnősz? És mit fogsz főzni, ha szakács leszel? Ha akármilyen vágyad, álmod teljesülhetne, akkor mit szeretnél legjobban? – hangzanak el sorra a kérdések. Melánia néhány évvel fiatalabb a többieknél, ezért néhol megtorpan és szégyenlősen mocorog a székében, mire kérdezői lelkesen biztatják: „Teljes mondatban, amit súg a szíved.”

Akasztják a hóhért…

Tamásban felmerül az ötlet, a lányok fellelkesednek, úgyhogy mese nincs, beülök a székbe, felsorakoznak előttem és záporoznak a nekem szegezett kérdések.