Március 15-én éppen Budapesten időztem, így bejártam az ünneplő tömegek három fontos helyszínét.
Délelőtt a hivatalos állami ünnepségen Orbán Viktor miniszterelnök beszédét hallgattuk a messzi távolból, a kordonok mögül. Onnan átloholtam a Szabadság hídra, ahol a Kétfarkú Kutyák remek hangulatú bulijába csöppentem. A palettán kormányváltós Trabant, rendszerdöntögető célbadobás, huszárfestés és DJ is szerepelt. Nehéz szívvel hagytam ott a partit, de háromra már az Andrássy úton kellett lennem Magyar Péter rendezvényén.
Jöttömben-mentemben megkérdeztem néhány ünneplőt, mit jelent számukra ez a nap és mennyire érzik magukat szabadnak a mai időkben.
Orbán Viktor miniszterelnök ünnepi beszédét 10 óra 30 percre hirdették meg a Magyar Nemzeti Múzeumnál – azon a helyszínen, ahol 1848-ban a márciusi ifjak több ezer ember előtt olvasták fel követeléseiket. A 12 pontba foglalt kiáltvány az ország függetlenségét, a polgári szabadságjogokat és a társadalmi egyenlőséget hivatott szolgálni, és a forradalom alapdokumentumává vált.
Metróval érkezem a Kálvin térre, melynek aluljárójában tekerőlant és énekszó kíséretében egy „forradalmár” lobogót osztogatva fogadja az eseményre igyekvőket. Fent, a téren egy buszmegállónál haladok el.
– Eljön valaha számukra az a busz, amire várnak? Már amennyiben buszra várnak. Az esemény miatt ugyanis lezárták Múzeum körút forgalmát, így valószínűleg csak erőt gyűjtenek az ünnepi beszéd alatti álldogálásra, hiszen a téren a buszmegállón kívül nincs más ülőalkamatosság.
Az 1848. március 15-én kiszabadított Táncsics Mihály felügyeli évről-évre a dobogó előkészítését az ünnepségre.
A placcon az első számomra ismerős arc, a médiaszemélyiség és influenszer Puzsér Róbert, aki egy cirill betűs Fidesz-felirat előtt ácsingózik és elegyedik szóba bárkivel, aki kíváncsi a véleményére, meglátásaira.
Orbán Viktor szerint Magyarország – a rendőrök szempontjából pedig a biztonság – mindenek előtt. Megpróbáltam bejutni a kordonon belülre a Múzeum előtti térre, de a kormánytól független médiának dolgozó fotóriporterként erre nem volt lehetőség. Az államtitkárság ezt azzal indokolta, hogy a férőhelyek korlátozottak, és csak a hazai, országos terjesztésű televíziók stábjának biztosítanak belépést. Így a kordonon kívül rekedve nekünk csak a miniszterelnök hangja maradt.
A kordonon túli tömeg, ahová a mezei, földönfutó fotóriportereknek nincs bejárás. Ha több százszoros nagyításban vizsgáljuk a képet, valahol a Nemzeti Múzeum oszlopai előtt felsejlik Orbán Viktor alakja, amint éppen beszédet mond.
Van, aki nemzeti lobogóba burkolózva, feszült figyelemmel hallgatja a miniszterelnök beszédét.
A szabadság vándorai című dal alatt futok össze egy idősebb úrral, aki nevét, arcát nem vállalva nyilatkozik. Ki van ábrándulva amiatt, hogy 200 éve folyamatos a harc azokkal, akik meg akarják dönteni itt a teljesen demokratikus hatalmat. „Ez a magyar sors, mert a magyar teljesen el van szigetelve. Hát magyarul csak mi beszélünk. Meg a környezetünk, akiket levagdaltak rólunk”.
Szabadnak érzi magát, mert – bármit mondanak mások, akik itt mindenféle provokációval mást akarnak kierőltetni, de reméljük, nem fog sikerülni – ebben az országban szabadság van, és reméljük, nem fog nekik sikerülni. Úgy gondolja, Orbán Viktor se tökéletes, – nem kellett volna megemelni az orvosok és a tanárok fizetését egységesen –, de majdnem az. És azok, akik le akarják váltani, azok a nyomába se léphetnek.
– Istenem, majd az ellenségemnek adok jó üzletet – mondja arról, hogy korrupcióval vádolják a hatalmat. Szerinte természetes, hogy „amit meg akarok csináltatni, annak adom oda, aki meg is csinálja, akiben megbízom. Az ellenfelemnek… Nyilván, hogyha jó üzletet ajánl, odaadom”. Az előző kormányok még rosszabbak voltak szerinte, azzal érvel, hogy a Megyeri híd építésénél nem kapták meg a pénzüket a vállalkozók, tönkrementek, a „libatermelők felakasztották magukat”. – Ilyen emberek voltak előtte. Akkor most van korrupció vagy akkor volt? Vagy, ami majd lesz? – teszi fel a költői kérdést.
Sok arcra rátelepszik a feszültség a kordonon kívül is. A tüntetők vizuális segédeszközökkel fejezik ki véleményük többek között Orbán Viktor Putyinhoz fűződő viszonyáról, kapcsolatáról.
„Az ostor, az igaz, / Hogy pattog némelykor, / És pattogása fáj, / No de: ebcsont beforr. / S harag multán urunk / Ismét magához int, /S mi nyaljuk boldogan / Kegyelmes lábait! ”– írta Petőfi 1847-ben. Szavai, mint képünkön látható, ma is érvényesek.
A miniszterelnök ezalatt így fogalmazott:
„A mai ünnepi összesereglés után jön a húsvéti nagytakarítás: átteleltek a poloskák. Felszámoljuk a pénzügyi gépezetet, amely korrupt dollárokból vásárolt meg politikusokat, bírókat, újságírókat, álcivil szervezeteket és politikai aktivistákat. Felszámoljuk az egész árnyékhadsereget. Ők a mi újkori labancaink, a brüsszeli kegyencek, akik hazájuk ellenében pénzért a birodalom szekerét tolják. Barátaim, túl régóta vannak itt. Túl sok mindent éltek túl, túl sok helyről kaptak pénzt, túl sokszor váltottak már köpönyeget” – mondta Orbán. Arra is utalt, hogy „1848-ban császármadarak ültek a nyakunkba, most meg Weber-fiókák kárognak a fejünk felett.”
„Éppen elég volt belőlük. Tavaszi szél vizet áraszt, hadd vigye őket. Rajtuk a skarlát betű, sorsuk a szégyen és a megvetés. Ha van igazság, márpedig van, a pokolban külön bugyor várja őket – folytatta. (…) Hiába bújtatok új európai pártgúnyába, a gazdáitok ugyanazok, a terveitek ugyanazok, és ne reménykedjetek, mert a sorsotok is ugyanaz lesz: legyőzünk benneteket újra és újra, mert fényesebb a láncnál a kard.”
Megkértük a mesterséges intelligenciát, a ChatGPT-t, hogy értelmezze Orbán Viktor beszédét, és írjon róla egy véleménycikket. Elsősorban arra voltunk kíváncsiak, hogy az elhangzottak kimerítik-e a gyűlöletbeszéd fogalmát, és hogy a poloska hasonlat valóban dehumanizáló jelentéssel bír-e. Íme a ChatGPT véleménye változtatás nélkül:
A poloska és a pokol
Március 15. a magyar szabadság jelképe – a nap, amikor a nemzet egységben követelte a sajtószabadságot és a jogállamot. Ezzel szemben Orbán Viktor idei beszéde nem a szabadságról, hanem ellenségképzésről, megfélemlítésről és dehumanizálásról szólt.A miniszterelnök politikai ellenfeleit poloskákhoz hasonlította – élősködők, akiket el kell takarítani. Az ilyen metaforák a történelemben mindig veszélyesek voltak: a ruandai népirtásban a tuszikat csótányoknak nevezték, a náci propaganda a zsidókat patkányként ábrázolta. Ez a nyelvezet azt sugallja, hogy az ellenfél nem ember, hanem kiirtható kártevő. Orbán „árnyékhadseregről” beszélt, amelyet „felszámolnak” – politikai ellenfeleit, újságírókat, civil szervezeteket idegen érdekeket szolgáló árulóknak bélyegezte. Az ilyen retorika először szavakban támad, majd tettekben is. Végül nyílt fenyegetéssel zárt: ellenfeleit a szégyen, a megvetés és „a pokol külön bugyra” várja. Egy demokratikus vezető nem így beszél saját polgárairól. Március 15. a szabadság ünnepe, nem a megosztásé. Egy szabad országban senkit nem bélyegeznek meg árulóként, csak mert másként gondolkodik. A kérdés már csak az: meddig tűrjük ezt a hangnemet?
Láthatóan nem minden résztvevő azért jött, hogy tapsoljon. Volt, aki átszerkesztette a Mandiner címoldalát, hogy az megfeleljen a valóságának.
Székely Péter nem csak a nevében székely, Sepsiszentgyörgyről érkezett ünnepelni. Mert „én úgy gondolom, hogy az összes magyarságnak itt kellene lennie és nem egymást uszítani egymás ellen, hanem egymást karba öltve kellene saját országunkat képviselni”.
Szerinte a pártok egymással harcolnak, „és az emberek nem veszik észre, hogy valójában ki tesz az országért valamit. Orbán Viktor miniszterelnök úr megduplázta az aranytartalékot, a repülőteret visszavásárolta, a családokat támogatja, bevezették az árstopot. Ne felejtsük el, ez nem kevés pénzébe kerül ez az országnak”, sorolja. Hozzáteszi, Orbán sem tévedhetetlen, mégis ő tett a legtöbbet az országért. Magyar Péterrel nem szimpatizál, mozgalmát a ‘89-es forradalomhoz hasonlítja olyan értelemben, hogy akkor is azt ígérték a népnek, „hogy a változás jön, s közbe semmilyen változás nem jön”. Magyar Péter ott bukik le nála, hogy nincs programja, Péter „népuszítás”-nak tekinti azt, amit csinál.
„Hogyne lennék szabad? Hát hogy a fenébe? Hogyne! Személyi igazolvánnyal oda megyek, ahova akarok. Ha akarok hazamegyek Szentgyörgyre, ha akarok, hazamegyek bárhová. Ha nem az EU-ban utazom, kiváltom az útlevelet. Van szólásszabadság, van minden szabadság. A szabadságot és az emberiséget mindenki saját maga dönti el, hogy ki mit szeretne. Az a probléma az emberiséggel, hogy sok embert meg lehet hülyíteni. Ez, ami nem jó. Mert változás… Hát milyen változás? Senki nem mondja meg, milyen változás” – érvel a szabadság kapcsán a Magyar Péter és pártja által ígért változás ellen.
A kettős állampolgárság kapcsán nemrég megjelentekről, miszerint a külföldi szervezetekkel együttműködő kettős állampolgárokat kiutasíthatják az országból „én nem szeretnék nyilatkozni, mert én kettős állampolgár vagyok, nem tudom a hátterét, és nem tudom, ezt milyen jogszabályhoz fogják kötni. Addig, ameddig egy becsületes ember, a világ bármely pontján felveszi egy ország állampolgárságát, és nem követ el semmit az ország ellen, addig nem kell félnie – véli bizonytalanul és visszakozik, hogy nem nyilatkozik, mert nem jogász, „csak egyszerű parasztember vagyok”.
Amint véget ért az ünnepi beszéd, a biztonságiak végre beengednek a kordon mögé, ahol szembe találom magam a tömeggel, amint éppen vonulnak el a térről.
Itt belebotlottam egy, a magyar kormánnyal szimpatizáló lengyelek kis csoportjába. A Kluby Myśli Polskiej egy szuverenista, önmagát keresztény-demokrataként meghatározó lengyel társaság, mely gyakran bírálja az EU-t és oroszbarát megnyilvánulásai vannak az ukrajnai háború kapcsán. Egyik tagjuk, Piotr, készségesen nyilatkozott, majd amikor megtudta, hogy 20 évig az Egyesült Királyságban éltem, megkért, hogy értékeljem az angolját egy 10-es skálán. Nyolcast kapott.
Piotr Lengyelországból érkezett. Nem hiszi, hogy a hazájában vagy Európában pozitív változásokra számíthat, mert szerinte Lengyelország – különösen a falvak és a kisvárosok szintjén nagyon korrupt ország.
Az Európai Unió pedig cserbenhagyta polgárait, és csak a vagyonosok Európája lett, amely az olyan beteges viselkedést támogatja, mint a pedofília. Ez az esemény és az ehhez hasonló találkozók egy reménysugarat jelentenek számára a jövőre nézve. Nem érti, hogy a többség miért hasonlítja őket a fasisztákhoz, a szélsőségesekhez, miközben csak próbálják megtalálni a megoldást az emberek pénzügyi, társadalmi és gazdasági problémáira.
A szabadságról azt gondolja, hogy kiüresedett jelszóvá vált: „Ha nincs megfelelő anyagi háttere vagy lehetősége az embernek arra, hogy változtasson a saját életén, soha nem lesz szabad” és csak akadályokba fog ütközni az életében – válaszolta kérdéseimre.
Magyar és lengyel jóbarátok összhangban és cifra gúnyában. Bár nem tudjuk, hogy Orbán Viktor a cikk olvastán mit fog szólni ahhoz, hogy egyesek szerint Magyarország királyság, de nem ő a király.
Még egy hazánkfiával összefutok. Az aradi származású Borbély Zsolt Attila az EMNT alelnöke és a Magyar Nemzet újságírója, derül ki a bemutatkozásából. Nem ért mindenben egyet a magyar kormánnyal, „de amit külpolitikai síkon csinálnak, azt szerintem nagyon jól teszik, és úgy gondolom, hogy Orbán Viktor jelenleg a világ normálisan gondolkodó részének az egyik első számú ikonja. És ezért támogatom. És úgy gondolom, hogy olyan korszakos magyar államférfi, amilyen kevés születik egy évszázadban, ha egyáltalán születik”.
De Borbély megtartotta azt a szabadságát, hogy a dicséret mellett bírálja is a jelenlegi kormányt. Két dologban nem ért egyet vele: ő inkább az agráriumot támogatná az akkumulátorgyárak helyett és szerinte az oktatásban dolgozókat nem legyőzni kellene, hanem integrálni és megnyerni a célnak, hogy „magyarul gondolkodó nemzedékek növekedjenek föl”.
A boldog ifjúsággal búcsúzunk a tértől, aki várja, hogy a nemzetnek neveljék föl.
A Szabadság híd őre: Petrassevics Béla. Úgy gondolja, hogy március 15-e jelentősége máig is aktuális, és úgy kellene élnünk, hogy ennek az aktualitását átérezzük. – Nem egy múzeumi vitrinbe tenni, és hivatalos, ilyen-olyan iskolai, vállalati megemlékezésekre lenne szükség, hanem a mindennapokban kellene forradalmárként, felelős állampolgárként viselkedni, akik nem hagyják a méltóságukat sárba tiporni.
Külső és belső téren is korlátozva érzi magát. A belső okok a korosztálya esetében a „Kádár-rendszerben való szocializálódás, ami nagyon-nagyon mély nyomokat hagyott: az engedelmesség, a propagandára való fogékonyság és a megalkuvásra, meghunyászkodásra hajlamosító beidegződések. Ezek levetkőzése nem könnyű feladat. De az egyéni döntés, a személyes döntés, az nem korlátozott.
A Szabadság-hídon egy kormányváltós Trabant jelzi, hogy jó helyen járunk. Már, ha a Kétfarkú Kutyapárt rendezvényét kerestük.
A színpadon két kutya. Az egyiknek két farka van. A másikat nem tudjuk.
Hatalmas a hangulat. Lehet huszárkatonát festeni.
Címert poloskába rajzolni.
Ha a tied nem fér ki a lyukon, akkor jó eséllyel nagyobb, mint bárki másé. A fejed, persze.
Kicsik és nagyok kedvence: a rendszerdöntögetős voodoo játék. Itt vannak amúgy emberek, akik olvassák és szeretik az uh.ro-t.
Szabad kutyának szabad-e csontot adni? – tevődik fel a kérdés, de csak ugatás a válasz.
Úgyhogy lecseréljük ezt a rendezvényt egy… másikra. Átlibbenünk az Andrássyra.
Vagyis libbennénk, ha beférnénk. Bárhonnan közelítünk, irtózatos a tömeg, nem lehet haladni. – Szabadság, testvériség, egyenlőség! Egyenlő helyet szeretnénk magunknak, de egyszerűen lehetetlen befurakodni az emberek között.
Ha a Kétfarkú Kutyáknál hatalmas hangulatról beszéltem, az itteni még annál is nagyobb. Csak más értelemben. Bár több budapesti tüntetésen is részt vettem az utóbbi öt évben, először tapasztalom meg ezt az elképesztő erőt: az Oktogontól a Bajcsy-Zsilinszky útig szorosan egymás mellett álló tízezrek – gyermekek, fiatalok, középkorúak és idősek – együtt skandálnak, zászlókat lengetve. 1989 decemberének Romániája óta most először érzem ennyire erőteljesen a változás előszelét.
Talpra magyarok, egészítették ki a kokárdát még egy melldísszel a Tisza-párt hívei. És talpra is kell állnom. Mégpedig egy toi-toi budi tetejére, ahová segítőkész emberek támogatnak fel, amint látják, hogy a fényképezőgéppel sűrűn nyújtógyakorlatokat végzek a fejük fölött.
A Tisza Párt elnöke, Magyar Péter ünnepi beszédében a változás szükségességét hangsúlyozta és kiadta a párt új jelszavát:
