Elöljáróban elmondanám, hogy az a típusú ember vagyok, aki bármilyen más várost látogat meg, mint ahol él, az első gondolata ez: ide kellene költözni. Bulgária fővárosában, Szófiában két hónapot tartózkodom egy alkotói ösztöndíjnak köszönhetően, és bár ezelőtt nem jártam alsó szomszédéknál, az újdonság eufóriájának még abban a fázisában vagyok, amikor pontosan azt mondom: ide kellene költözni.

Egyik park a sok közül.

Az interneten számos adatot találni a bolgár fővárosról, annak viharos történelméről, változatos földrajzáról, érdekes látnivalóiról, turizmusáról. Nem is ezekről szeretnék beszélni most, mert megteszi helyettem a YouTube, a TripAdvisor és a Wikipédia, inkább hangulatokról, első impressziókról írnék, amelyeket az ittlétem első tíz napja alatt összegyűjtöttem, magamévá tettem.

A balkán dolce far niente

A húsvét utáni hőhullámmal érkezem Szófiába, ahol nincs még húsvét, ugyanis az ország – és így a főváros – túlnyomó része ortodox (görög keleti) keresztény. A 25-26 fokos melegben kivetem én is magam a parkba, az egyikbe, Szófiának ugyanis számtalan parkja van.

Ha egyetlen szóval szeretném jellemezni a fővárosiakat, akkor az a „ráérős” lenne. Nem sietnek. Alig vannak 1.5 millióan a nagyvárosban, ami fővároshoz képest nem óriási szám, de lehet, nem emiatt lassúbbak. Lehet a városba beékelt, a várost körülölelő sok park, tér, virágágyás miatt. Lehet a Vitosa-hegy miatt, melynek tövében áll a város: ha délre fordulsz, mindig látod a hósipkáját, és Szófia hatalmas sétáló-vásárlóutcája is pont a hegy felé vezet.

A természet közvetlensége a főváros sokszínű kínálatával kiegyensúlyozott elegyet hoz létre: nem következik be az az urbánus elszakadottság- vagy elidegenedettség-érzet, ami sok nagyvárosra, fővárosra jellemző, megmarad a közös lélegzés.

A Vitosa sétálóutca a hegy lábához vezet.

Mivel négy metróvonal és több villamosvonal hálózza be a metropoliszt, az autók is kevésbé sietnek. Megérkezésemkor kezembe kerül egy illusztrált Szófia-térkép, amin az áll, hogy a sofőrökkel amúgy vigyázni kell, általában elsőbbséget élveznek, nem igazán engednek előre. Ez igaz is. Ritkaság, hogy elengedjenek, pedig Szófia viszonylag szűk utcáin nincs hová gyúródni, igazán megvárhatnának. Lehet, ez ilyen balkán dolog. Nem dudálnak, nem ütnek el, nem hajtanak, de te fogod átengedni őket az utcán.

A nem-sietés legegyértelműbb bizonyítékára a Lidl-ben bukkanok. Képzeljétek, a kasszás egyszerűen nem siettet! Pedig voltam már ebédidőben, amikor sok zakós-öltönyös-kiskosztümös vásárló is kajavadászaton volt. Jól tudjuk, hogy a legtöbb bevásárlóközpont úgy számolja ki az alkalmazottak bónuszpontjait, hogy hány terméket tud becsippantani naponta. Otthon többször volt pánikszerű érzésem, mert nem tudtam azonnal elpakolni a termékeket, fizetni, esetleg visszajárót elvenni, kosarat eltenni, és már ott volt a következő kliens púposodó harácsolása az én görög joghurtom mellett. Nos, a szófiai Lidl-üzletekben ez nincs így. Minek sietni? Nem kell a plusz feszkó.