Elmentem jogsit cserélni Csíkba. Előre megcsináltattam szépen az orvosi papírt, egy fél délutánt töltöttem egy magánklinikán, totál káoszban hömpölyögtünk egyik orvostól a másikig vagy negyvenen. Kicsit olyan balkánias volt, meg kicsit vicces, de megvolt a hangulata, nem volt baj vele, mindenki segítőkész volt alapvetően. Érződött, hogy magánklinikán vagyunk, és fizettünk a szolgáltatásért, az orvosok is, a személyzet is megpróbáltak viselkedni, még talán kedvesnek is lenni időnként, a futószalag-hangulat ellenére.

Aztán kértem programálást Csíkba, a jogosítványosztályra, ez is flottul ment, jól működött a rendszer. Ami ebben az országban csoda, és meg kell tapsolni. A megadott időpontra feltépettem Szeredába. Elég zsúfolt a programom, alig győzöm a melót, de muszáj volt kiszakítani erre is az időt, mert olyan országban élünk, ahol az embernek meg kell tennie, amit az embernek meg kell tennie.

Benyitok az épületbe. A folyosón, a lépcsőn végig sorba állnak az emberek. Legalább harmincan-negyvenen. Szépen csendben, maszkban. Próbálják tartani a távolságot, látszik, hogy igyekeznek minél távolabb állni egymástól és kitölteni a rendelkezésükre álló teret, de ha nincs tér, hát nincs. Nem az ő hibájuk. Nemhogy 2 méter távolság nincs köztük, még fél méter sincs helyenként. Ha kétméterenként állnának, messze kilógna a sor az épületből. Lehet, hogy a piacig épp nem érne el, de azért messze kilógna.

Akkor meg minek az előzetes programálás,

teszem fel a kérdést. Gondolkodom, álljak-e be a sorba, vagy menjek fel. Megkérdem a legutolsót a sorban, a lépcső legalján, hogy mire vár, és vajon, nekem fel kell-e mennem. Még tájékozatlanabb, mint én, de ők másra várnak, ezt kiderítem. Egy életem, egy halálom, mondom magamban, én felmegyek. Amint haladok el a sorban álló emberek mellett, kb. úgy érzem magam, mint Nyuszika, akit mindig a sor végére küldtek. Ismeritek azt a viccet, hogy „akkor ma sem nyitom ki a boltot”? Annyi különbséggel, hogy én most itt nem vagyok boltos, hanem csak egy eltévedt fizetővendég.

Odafent, a sor tetején egy ajtó van, ami előtt népek tolonganak. Kinyílik. Mondom az őrnek, a kapus bácsinak, hogy mi járatban vagyok, becsszóra van programálásom, meg hasonlók. A kapus bácsi nagyon rendes, kéri a nevem, s mondja, hogy ő már szólított is nemrég, de nem voltam kint a sorban. Mondom, igyekeztem pontosan jönni, csak tíz perccel az időpont előtt jöttem, hogy ne töltsem itt a helyet hiába. Jól jöttem, mondja, csak a programálásnál gyorsabban haladnak a dolgok, és hamarabb megy az ügyintézés. Nagyon jófej a bácsi, olyan igazi vezérigazgató típusú kapus bácsi, aki jobban átlátja a céget, mint bárki, s államelnöknek is jobb lenne, mint az elmúlt harminc évben akármelyik. Szépen útbaigazít, megnézi a papíromat, megmondja, hogy ezt itt még ki kell tölteni, megmutatja, hol álljak sorba, szépen sorbaállok, harmadik vagyok. Az ablak túlsó oldalán nincs senki, várunk, hogy valaki megjelenjen. Eltelik egy csendes tíz perc.

Jön egy futár egy Decathlonos csomaggal. Előbb kóvályog egyet a nagy teremben, egy másik ablaktól átküldik, majd bevágódik elénk a sorba, álldogál ő is az ablaknál.

Nemsokára megjelenik egy szőke hölgy az ablaknál, és beindul az ügyfélfogadás. Aránylag gyorsan mennek a dolgok. Az első bácsit elég gyorsan elintézi, majd engem szólít. Hiába néz csúnyán az előttem álló bácsi, aki második volt a sorban, valószínűleg nem azért szólított engem hamarabb a rendőr néni, mert pilám van itt a hivatalban, vagy mert egy üveg pálinkát hoztam ajándékba, hanem csak azért, mert a programálás szerint előbbre voltam.

A néni nagyon kedves, elveszi a papírjaimat. Beinvitál, hogy üljek le a székre egy fotó kedvéért. Várok, hogy mikor mondja már, hogy vegyem le a maszkom, mert repül a kismadár. Várok. Egyszer csak, sokk ér: azt mondja a hölgy hirtelen, hogy haza kell mennem, s majd vissza kell jönnöm. Csak nézem értetlenül. Lejárt a személyim, mondja. Én továbbra is csak nézem, nem értem, miért baj az neki. Tudom, hogy szombaton lejárt, és ma hétfő van. De mégis érvényes, a koronavírusnak hála. Ha én tudom, hogy még egy ideig érvényes, neki is kellene tudnia. Nézek a szemébe. Türelmetlenül kezdi mondani, hogy jöjjek, vegyem az irataimat, menjek haza, és jöjjek vissza az új személyimmel. Ezt már olyan hangsúllyal mondja, mintha már tuszkolna is ki a szobából.

Ismerős ez a „haideţi, vă rog!” hangulat?

Lassan kezdek magamhoz térni, felállok a székről, és közelebb megyek hozzá. Kérdem ártatlanul, mint egy gyerek, hogy sărumâna, nem úgy volt, hogy a szükségállapot után még hónapokig érvényesek az iratok? Én valami ilyesmire emlékszem. Erre ő paprikás kiskakasként elkezd pattogni, hogy már megindult az ügyfélfogadás a buletinosztályon, eddig már rég megcsináltathattam volna. Magyarázom neki kedvesen, hogy nem akartam ott nyomulni, tudva, hogy van még idő, hagytam azokat érvényesülni, akiknek már régóta lejárt. Nem érdekli, látom szigorú tekintetén, csak az érdekli, hogy vegyem a papírjaimat és húzzak. Ma június 15. van, teszi hozzá szigorúan, a vészhelyzet utolsó napja. Ezt olyan felhányós hangsúllyal mondja, mintha legalább valami határidőnek a legeslegvégén lennénk, és én éppen lekéstem volna valamiről.

De most tényleg menjek haza Keményfalvára, s jöjjek vissza aztán még egyszer. Mikor tisztán emlékszem, hogy ömlött a hírekből, hogy nyugi, a vészhelyzet után is hónapokig még érvényesek lesznek az iratok? Igazságtalanságnak érzem, ami történik. Nem csak velem szemben, hanem az egész országgal szemben. Ez már a nép szívatása.

Az eddig kedves, ártatlan, mosolygós hangnemből szigorúbbra és keményebbre váltok. Ma a vészhelyzet utolsó napja van, igaz, de még încă vészhelyzet van, mondom neki, majd nekiszegezek néhány kérdést. Azt akarja mondani, hogy nem érvényes a személyim? Volt, vagy nem volt olyan hivatalos határozat, hogy meghosszabbítják az iratok érvényességét? Kérem, mondja azt egyenesen, hogy nem érvényes a személyim! Ezeket az utolsó mondatokat már szerintem elég nyomatékosan mondhatom, mert visszavesz a hangneméből, és megszeppenten arra kér, hogy ne legyek ideges. Nem vagyok még ideges, mondom neki, miközben azon gondolkodom, hogyan kérjem meg, hogy adja írásba, hogy nem fogadja el a papírjaimat, mert nem érvényes a személyim. De erre már nem kerül sor.

Üljek le a székre, kéri, hogy készítse el a fotót. Leülök. Készít vagy négyet is. Látom, hogy közben húzza a száját, de már nem mond semmit, halad tovább a folyamat, mintha mi sem történt volna.

A személyim hirtelen érvényességet nyert.

Aztán visszahív a legelső ablakhoz. A papírokkal foglalkozik, közben hallom, hogy magyaráz valakinek, akit én nem látok, hogy elég időm lett volna megcsináltatni a személyimet. Nem mondok semmit, habár gondolni gondolok. Ha ki kellene mondanom neki, amit gondolok, valami olyat mondanék, hogy “ce ţară de rahat, frate”! Bocsánatot kérek a csúnya beszédért! De mégis milyen ország az, ahol az irataid érvényessége attól függ, hogy mennyire vagy határozott? Ha egy kicsit pizdámöszizek is mérgesen, akkor megadta volna a C kategóriát is az A s a B mellé?

68 lejt kér. Ötperces csesztetésért elég sok pénz. Ha ezt lehetne magánpraxisban művelni, ez a néni az orvosoknál is jobban keresne. És akkor ejsze nem is küldene haza a lejárt, de még érvényes személyimmel.

Kinyomtat még valami papírokat és ideadja. Nagyon szépen megköszönöm, mosolyogva szörumünázok egyet kedvesen, és elindulok kifelé.

A lépcsőn végig még mindig csigázik felfelé a sor, talán még többen vannak, mint mikor bementem. Az emberek állnak egyik lábukról a másikra, mint valami maszkos pingvinek. Dă-o-n pi*da mă-sii de ţară!