Mit csinálnak az udvarias udvarhelyi házigazdák, ha szenvedélyes horgász-gombász érkezik hozzájuk vendégségbe Magyarországról? Megmutatják neki a környék legjobb helyeit.
Ezért jó tényfeltáró újságírókkal utazni: alig indultunk el az UH szerkesztőségéből és tértünk rá az Udvarhelyről kivezető, frissen aszfaltozott útra, máris megtudhattam, hogy egy korrupciós per tárgyának a tetején gurulunk éppen, merthogy valaki kilopta az út egyik rétegét. Az biztos, hogy nem a legfelsőt, mert az szerencsére szokatlanul sima volt. Mintha otthon lennék – állapítottam meg elégedetten, de a figyelmemet innentől kezdve az elém táruló látvány, illetve a reménybeli pontyok, kárászok és pisztrángok felé fordítottam. Kit érdekelnek a közpénzből zsírosodó politikusok, ha esély nyílik egy gyors fenekezésre?
A tervünk egyszerű volt és támadhatatlan: Edit főszerkesztővel, illetve Emőke, Bea és István újságíró-szerkesztőkkel teszünk egy kört a város környékén, hogy lecsekkoljuk, hol, mire és mennyiért horgászhat a közelben egy ide érkező turista vagy a tavi horgászat helyi rajongója. Azért pont a tavakra mentünk rá, mert a magyar pecások túlnyomó többsége pontymániás, a horgásztavak pedig – a szentpálit kivéve – aránylag új jelenségnek számítanak a környéken. A Tervünk azzal is számolt, hogy a halak mellett talán gombákkal és medvenyomokkal is fogunk találkozni, így összejön egy tökéletes nap.
fFotó: SZILÁGYI ISTVÁN
Első megállónk, Keményfalva felé gurulva gyorstalpaló tanfolyam keretében ismerkedhettem meg a székely és a szász faluszerkezet közötti különbséggel és tudtam meg, hogy Homoródszentmárton miért lusta falu. De mire megemészthettem volna a látottakat, már le is parkoltunk Gál Levente remek helyen fekvő, aprócska horgász-, vagyis székelyül halastava előtt. A tó közepén szigettel, amit teljes egészében elfoglalt egy fatörzsekből ácsolt jókora szaletli, vagyis nyitott oldalú, cserébe esőálló tetővel ellátott építmény, benne étteremmel.
A tóban ennek ellenére nem horgászott éppen senki, bár hétköznap délelőtt ez annyira azért nem volt meglepő.
Korábban úgy hallottam, hogy Székelyföldön a pisztrángot kivéve nincs túl nagy hagyománya halevésnek, ezért meglepett, hogy az étlapon a halászlé is szerepelt. „Vajon exportálhatók-e az ordibálásig menő gasztronómiai hitviták a határon túlra is?” – gondoltam magamban, majd rákérdeztem a tulajnál, hogy passzírozott hallal, alaplével készült szegedi, vagy alaplé nélküli bajai stílusú halászlét főz-e. Erre elmesélte, hogy saját recept alapján lipován-román-magyar elemeket is tartalmazó fúziósat, merthogy sokat járt pecázni a Deltába és megszerette a lipovánok hallevesét. El sem tudtam képzelni, milyen ízű lehet az ígéretesen hangzó fúziós halászlé, aminek az alaplevébe közel annyi hagyma és gyökérzöldség kerül, mint vegyes hal, titkos fűszerként pedig lestyán. Egy konzervatív magyarországi halászlérajongó ezen a ponton vetett volna bele magát a 4 méter mély, pontyokkal és tokhalakkal teli, jéghideg tóba, de én nem vagyok fundamentalista, úgyhogy izgatottan hallgattam.
A mester jól összefőzi a kisebb halakat a zöldségekkel, miközben bőkezűen adagolja a lestyánt, majd a végereményt megőrli, a kész halászléalapot pedig nagyobb adagokban lefagyasztja. Főzés előtt felengedi a cuccot, aztán vízzel a megfelelő sűrűségűre hígítja, sózza és paprikázza, majd amikor úgy érzi, hogy ennél jobb már nem lehet, 20 perc alatt belefőzi a pontyszeleteket.
„Fantasztikus” – gondoltam magamban, kicsit sajnálkozva, hogy nincs itt Uj Péter 444.hu-főszerkesztő, a bajaihalászlé-szekta fanatikus hittérítője, mert őt helyben megütötte volna a guta.
