Annyit hitegettek minket, hogy már akkor sem hiszünk senkinek, ha igazat mond.
fotó: Magyari Tímea
Mint egy sárba ragadt ráfos szekér, akkora sebességgel halad, ha egyáltalán halad a somlyói romák ügye. Mindenki nagy erőkkel tolja, húzza, a jószándék, a tenni akarás megvan, de valahogy mégsem mozdulnak látványosan a dolgok.
Czine Vilmos januárban csak mesélte, mesélte, hogy mi mindent megpróbált, hogy ő legyen a mesebeli szegénylegény, akinek sikerül a nagy átváltozás – úgy élni, mint egy nemcigány – de folyton akadályokba ütközött, míg végül ugyanott kötött ki, ahol volt: Somlyón.
Ugyanez a történet most egy másik szinten, a hatóságok, a civil szervezetek, az önkéntesek és rengeteg pénz bevonásával ismétlődik meg. Megvolt a lendület, a nyomás, a változtatni akarás. Végül a somlyói romák, ha minden igaz, ismét Somlyóra kerülnek.
Eltelt másfél év az életükből a várakozással. Az eredmény látszólag csekély. Ugyanott, együtt, ideiglenesen, konténerházakban fognak élni. Mégis: szóba tudunk állni, tudunk egymásról, messziről integetnek és köszönnek, a gyerekek járnak iskolába, óvodába, másfél évig rendelkezésükre állt ingyenes egészségügyi ellátás, foglalkozás, napi meleg étel.
Hosszú mese arról, hogy a sorsot akkor is lassan és nehezen lehet megváltoztatni, hogyha mind nagyon akarjuk.
Szántják a csíki nagyhidat,
feltörték rajta az aszfaltot – az útjavítás miatt le kell térnünk balra, mielőtt Udvarhelyről a megyeszékhely központjába érnénk. Addig kanyargózunk a híd alatt és mellett, míg azt vesszük észre, hogy megérkeztünk. Az arénába indultunk, de itt is épp jó helyen vagyunk, a Tavasz és a Fürdő utcák sarkán. Ha már így idetévedtünk, be is térünk a Tavasz utcai romatelepre.
Miért jöttünk ide?
Március közepén jelezte a csíkszeredai önkormányzat, hogy ennyi volt. Nem lesz meg az április végére beígért krízisközpont, ennek ellenére el kell hagyniuk a sportcsarnokot a tavaly januári tűzvészben otthonukat elvesztő romáknak. Egy másik romatelep szomszédságába, a város túlsó szélén lévő Tavasz utcába költöztetnék őket, és ez konfliktusokat szül. Előbb csak a kiköltözés körüli feszültséget és az okait szerettük volna feltérképezni, aztán megváltozott a koncepció a történettel együtt.
Kétszer mentünk ki a helyszínekre, április 29-én, és két héttel később, május 13-án, mert mielőtt megírtuk volna az első cikket, azzal kellett foglalkoznunk, hogy lemondott itthon a fél városvezetés, és mire visszatértünk a témára, megváltozott a helyzet Csíkban.
Miért érdekel mindez?
Romatelep-nyomortelep vagy kisebb-nagyobb roma közösség szinte minden székelyföldi településen van, és mert a csíkszeredai helyzet akár mintaként is szolgálhatna, szolgálhatott volna arra, hogyan lehet a legoptimálisabban kezelni a jelenlegi krízis kényszermotivációjától vezérelve a romák helyzetét. Egyelőre úgy tűnik, nem lesz ez egy pozitív minta, vagy legalábbis nem abban az ütemben, ahogy a történet szereplői másfél éve várták.
Ki-hol-mikor
Helyszín 1.: Tavasz utca, Csíkszereda
Időpont: 2022. április 29.
Szereplők:
K: roma biztonsági őr a konténereknél
K felesége: takarító, „flakonokból” építette a házát
Szőcs Harald: tiltakozó magyar szomszéd
Keresztes Árpád: tiltakozó magyar szomszéd
Csicsó: Tavasz utcai roma, jó munkásember
Tavasz utcai romákHelyszín 2.: Erőss Zsolt Aréna, Csíkszereda
Időpont: 2022. április 29. és május 13.
Szereplők:
Somlyói romákTelefonon:
Sógor Enikő: szociális ügyekért felelős alpolgármester
Biró Albin: a Keresztény Segítség Alapítvány vezetője, tanácsos, konténermenedzser
Krízisközpont? Szevasz, Tavasz!
A romatelep leégése után rengeteg segítség érkezett, mindenki megmozdult, aztán nyárára lanyhult a segítségnyújtó kedv, és idénre, az egyéves évfordulóra az önkormányzat magára maradt a problémával. Mivel a Somlyó 33 alatti telep nem az önkormányzat tulajdona és eddig is illegálisan építkeztek oda a romák, a hatóságok nyilatkozata szerint nem engedhették visszaépíteni a leégett házakat. A kormány sürgősséggel konténerházakat ígért, de azokat csak bizonyos feltételekkel lehetett volna elhelyezni.
A város területén nem találtak arra alkalmas, lebetonozott, ivó- és szennyvízhálózattal, áramellátással rendelkező, köztulajdonban levő telket, és ahol találtak volna, ott a lakosság masszív ellenállásába ütköztek. A Tavasz utcai romatelepen is, ami úgy jött létre – az ott élők elbeszélése szerint –, hogy 17 éve az addig szociális lakásként használt belvárosi ingatlanokból 7 családot lakóbarakkokba telepítettek. Azóta több százan élnek nyomorúságos körülmények között itt.
Nem embernek való vidék
Egy frissen létrehozott bekötőúton haladunk a konténerek felé, ahová a somlyóiakat költöztetni akarják. A Hargitára néző kilátás gyönyörű, az itt élők kilátásai kevésbé. Szigorú férfiarc jelenik meg a kapuban: magánterület, belépni tilos. Felhívja a főnököt, hogy beengedhet-e. A telefonján beszélünk végül Bíró Albinnal, aki épp lagziba készül, de tájékoztat arról, hogy a telek az általa vezetett Keresztény Segítség Alapítványé, jelenleg 3 konténer van rajta, ezeket át fogják alakítani lakóépületté, és a közelben még vettek szponzor segítségével egy telket.
A konténerek sorsa erősen bizonytalan. Az alapítvány vezetője április 29-én, amikor már a megadott határidő szerint ki kellett volna költöznie az arénából a romáknak, még nem tudja, hogy kell-e rájuk építkezési engedély, és egyáltalán meg fogják-e vásárolni, mert az attól függ, hogy lesz-e rá pénz meg igény. Úgy tűnik ugyanis, hogy az önkormányzaton kívül senki sem akarja, hogy a somlyói romák ideköltözzenek.
Biró Albin nem is teljesen civil, hiszen volt RMDSZ-színekben parlamenti képviselő, önkormányzati tanácsos, a pénzügyi felügyelet tanácstagja és, bár az interneten nincs sok nyoma, talán alpolgármester is. Mint a mesében: van is, meg nincs is, le is passzolta az önkormányzat meg nem is, civil is meg magán is.
Alig egy héttel később Biró telefonon arról tájékoztat, hogy máris változott a helyzet. A tervezett tíz konténer helyett megeshet, hogy kevesebb lesz: négy van eddig, egyelőre ki sincsenek fizetve, vállalkozók tulajdonában vannak, úgy döntöttek, hogy akkor íratják át őket, amikor már az alapítvány támogatói vonalon kap annyi pénzt, hogy tudnak érte fizetni. Ezenkívül még várnak kettőt az adományozóktól. Hangsúlyozza, a Tavasz utcai “egy mindenkori tranzitközpont” lenne, ahol 60-80 hajlék nélkül maradt ember ideiglenes lakhatását tudják majd megoldani, de természetesen “ha maradnak még az arénában, amire elkészülnek, amennyiben érdekli őket, akkor ők is jöhetnek”.
A teljes projekt egyébként az alapítványnak és a vállalkozóknak a támogatásából jönne létre, a hivatal pedig segít abban, hogy vállalkozókat találjanak. Csak ahhoz, hogy elindíthassák, “túl kell lenni bizonyos környékbeli tiltakozásokon”. “Tartalmas beszélgetés lesz, ha nem ordítozzák szét”, utal a Tavasz és Fürdő utcai lakók eredetileg tüntetésnek tervezett, de lakossági fórummá enyhült egyeztetésére.
A korábban szívélyes alpolgármesternek, Sógor Enikőnek is változó a viszonyulása. Korábban annyira elkötelezettnek tűnt az ügy iránt, hogy egy romakonferencián el is sírta magát, most válaszok helyett egy közleménnyel passzolna le minket, a hangja is fakóbb a telefonban, amikor Bíró Albinhoz irányít második megkeresésünkkor. Egyszerűen nem értjük, mi történik, mi ez a hirtelen lemondás a helyzet kezeléséről az önkormányzat részéről. Aztán, amikor megoldódni látszik a somlyóiak lakhatása azzal, hogy eldöntik, visszaköltöztetik őket, és ez ellen már különösebben senki sem tiltakozik, újból lelkesen nyilatkozik.
Fellázadtak az emberek, a roma lakosság ugyanúgy, mint a magyarok
A szigorú őr megmutatja a konténereket, amiket április közepén vittek oda, és amiket kisebb-nagyobb átalakítás után lakóházként fognak használni a tűzkárosultak.
„Mint egy TIR”, vékony faluk van, felül az egyiknek átlátszó műanyag a teteje. Nyáron megfelel, de télen, a csíki hidegben nem. Fellázadtak az emberek, a roma lakosság ugyanúgy, mint a magyarok – válaszol a kérdéseinkre a roma férfi, aki maga is a szomszédságban él. Az itteniekkel sosem volt jó kapcsolatuk a somlyóiaknak.
– Az igazság az, hogy megértem, mert duhajkodnak, isznak, fészéznek, kaszáznak, késeznek.
– Kik?
– Az ottaniak vagy az itteniek?
– Mind a kettő. Tisztelet a kivétel.
A cigány emberek is azt mondták, ha idetalálják telepíteni őket, meggyújtják, bedobják a konténereket az ócskavasba. Megteszik, mert nincs vesztenivalójuk. A magyarok is megunták, hogy itt vannak: volt, hogy idegenek beköltöztek a házukba, míg külföldön tartózkodtak, vagy az elhagyott disznópajtákba, amiket a ‘90-es évek szegény éveiben építettek, hogy gazdálkodjanak a szeredaiak. Itt vetemények voltak régebb – mutat végig a kaszálókon, amiken fújja a szél a szemetet. A gazdák aprópénzért el kellett, hogy adjanak mindent, volt, aki itt is hagyta a pajtáját, mindenét, miután „idecsűdültek” mindenhonnan a cigányok. Csak néhány család volt az elején, de most már az összesen négy bekötő utcából csak az egyikben 16 család van, mindegyiknek 5-12 tagja – magyarázza.
A felesége elmondja: ő nem sajnálja senkitől a segélyt, de felrója, hogy neki nem segített és most sem segít senki. Ideiglenes személyi igazolványa van. A házát úgy építette, hogy éveken át flakonokat gyűjtött, volt, hogy a szabad ég alatt aludt, mert otthonról nem tudták támogatni, sokan voltak testvérek. Most is munkahelye van, takarítóként dolgozik. “Ide soha egy lejt be nem fektetett a város”, az egyik alapítványtól, a Juventitől kapnak néha élelmiszercsomagot, örvendenek neki, egyéb segítség a láthatáron nincs.
A házaspár nem érti, mások miért nem gyűjtötték össze a flakonok árát, ők is flakonoztak, vehettek volna maguknak területeket, miért nem dolgoznak. Van köztük, a többi telepi között is rendes ember, de 50-60 százalék nem az, állítják, és csak az tudja, milyen köztük élni, aki nem tud onnan elköltözni.
Szerintük jobb lett volna, ha építenek habtéglából – hogy ne legyen gyúlékony – a somlyóiaknak Somlyóra szoba-konyhás lakásokat, egy hosszú barakkot, mint ez a kamion, még pénz is maradt volna, s most nem lenne ez a sok konfliktus. Úgy tudják, hogy ide már csak azok jönnének, akiket nem fogadtak vissza Somlyón sem a rokonok, ismerősök, mert nem olyan a viselkedésük. Az itt élők csak azt látják, hogy „mindenki félreáll tőlük, a pénz odalett, és eredmény nincs”.
Már ők nem férnek tőlünk
Még át sem melegszünk az autóban, a Tavasz és a Fürdő utcák sarkán, egy farakással körülbarikádolt ház előtt meglátunk egy férfit. Szőcs Harald az, egyike azoknak a magyar szomszédoknak, akik tiltakoznak az ellen, hogy odatelepítsék a somlyói romákat. Tüntetést is akarnak szervezni.
Elmondják a másik szomszéddal, Keresztes Árpáddal közösen, hogy mi az ő álláspontjuk. Nem a romák ellen vannak, ellenkezőleg, ők azt szeretnék, ha mindenkinek jó lenne, csak a városházának ezzel a megoldásával nincsenek kibékülve, hogy ide további roma családokat telepítsenek. Eleve nyomortelep a Tavasz utca és bekötő utcái, ha még ide telepítenek több mint 60 embert, akkor csak még nagyobb lesz a nyomor. Ez szerintük nem megoldás, valahová máshová kellett volna nekik építeni házakat, lakásokat, nem pedig ide, ahol szintén romák élnek szegénységben, s még egymással sem jönnek ki jól.
Még Ráduly Róbert Kálmán polgármestersége előtt meghozott tanácsi határozat alapján, de már az ő idejében telepítették ide a szociális lakásokból a romákat. Akkor azt mondták Árpád szülei, hogy hadd jöjjenek, elférnek. „Csak azóta már ők nem férnek tőlünk”. A környékbeli lakók közül talán egy sincs, akit valaha valamilyen módon ne károsítottak volna meg a Tavasz utcai telepen élők. Egyesek beköltöztek engedély nélkül a házaikba, betörtek a háztetőn keresztül, letépték a járókelők nyakából a láncot, kezéből kivették a pénztárcát, hangoskodnak, verekednek folyamatosan, s mindeközben mélyszegénységben élnek.
– Ezeken az embereken segíteni kellene, ahogy a Tavasz utcai embereken is, nem pedig olyan helyzetet hozni létre, ami senkinek sem kedvez – mondja Harald, aki szerint gettót fognak itt létrehozni, ha ideköltöztetik a somlyóiakat is. A másik férfi a házára mutat: 200 ezer eurót érne, de nem tudná eladni, ha igen, akkor sem többért, mint 40 ezer.
– Itt valamit a tanács erősen nem jól csinál. Kaptak 3 millió lejt állítólag. Hol a pénz? – vonja kérdőre az önkormányzatot. Mi nem vagyunk ellenük, hát ők is emberek. Azt se bánnám, ha idetelepítik az egészet. De akkor legyenek körülmények: építsenek 5×5-ös házakat legalább habtéglából, telekkönyvezzék a telkeket, legyen közszolgáltatás, villany, víz,nem húzza le a nadrágját a ház előtt s prütty oda. Azt akarják bemagyarázni a szeredai lakosságnak, hogy ezzel a romák helyzete meg van oldva? Hogy már nem tudom hány száz ember élete meg van oldva, s már csak hatvanvalamennyi van? Hogy oldották meg? Visszatelepültek a gettóba, s a többi 65-nek is ez lesz a sorsa – fakadnak ki.
Áprád és Harald végigvisznek kocsival a Tavasz utcai telepen. Az első utcában balra, ahogy befele haladunk, nincs baj. Kicsit szűkösen, de eléldegélnek, tetszik-e látni, nincs baj – mondja rögtönzött idegenvezetőnk.
– Ezek az utcák lettek. Úgy jöttek ide a lakóik, ideszállingóztak a többi után. De a hátsó, az az „övéké, a létesítmény” – utal arra, hogy a hatóságok kezdeményezték a nyomortelepet.
– Se építkezési engedély, se buletin, se semmi. Ha itt valami meggyúl, itt leég az egész szakramentum!
A dzsip motorhangjára résnyire nyílnak a kapuk.
Ha lehet, még szegényebb világ ez, mint a somlyói. Ott azért egyeseknek telik tiszta, BMW-mintás szőnyegre, itt nem igazán. Sáros udvarok, hideg betonpadlón egy asszony valamit hámoz, fáskamrákban ágyak, rongyok, mások által kidobott és ide felgyűjtött tárgyak roncsai. Az utca végén egy kis park – lehetne –, ezt a területet szeméttelepnek és közvécének használja a közösség.
Korábban le volt kavicsozva, de a kavicsot összegyűjtötte a vállalkozó, aki megvette a területet, most pedig senkiföldje. A magyar szomszédok szerint egy konténer kellene ide, hogy összegyűjtsék az emberek a szemetet, és ne legyen a romatelep mellé telepítve egy romtelep is. Egy rokolyás cigányasszony három gyermekkel van kint, az egyik épp kakál.
Félpucér gyermekek futkosnak a dermesztő hidegben, amelyben mi, felnőttek felöltözve is megfázunk. Nem igaz, hogy meg vannak szokva. Dideregnek, libabőrösek, lila kezük-lábuk és szinte mindegyiknek taknyos az orrocskája.
A kapuban álló emberektől megkérdezik kísérőink:
– Gyertek, meséljék el, mit írattak alá veletek!
– Azt, hogy csatornáznak az utcában – válaszol egy férfi.
– Nem azt íratták alá, hanem azt, hogy beleegyeztek, hogy idetelepítsék a somlyóiakat. Beleegyeztek-e?
– Nem – hangzik az egyöntetű válasz.
– Csicsó, őszintén, a polgármesteri hivatal nektek valami jót mit tett itt?
– Tíz éve itt lakunk, de semmit. Az összes gyermekem iskolába jár.
– Csicsóékkal semmi bajunk nincs, jár dolgozni, de nézzenek be, hogy élnek.
A résnyire nyitott kapuk, az asszonyok szoknyái és a betört ablakszemek mögött hatalmas barna gyermekszempárok, fekete bondor szempillák. Befelé fordul a tekintetük, ahogy a miénkkel találkozik, amikor meglátják a gazdagnak tűnő, kamerázó idegent, aki elviszi róluk a képeket, és ki tudja, mit csinál velük. De lehet, hogy a miénkből tűnik el a fény, amikor arra gondolunk, hogy milyen sors vár rájuk: nem sokkal különb, mint a szüleiké. Fázás, szemétből élés, éhezés, a hátsó kertben többedmagával reggeli szükségvégzés, sok szesz, hogy mindezt kibírják.
Ők lesznek a hősök, mi leszünk a gonoszok.
Harald és Árpád családja az, aki tevőlegesen nap mint nap segít az itt élő romákon azzal, hogy a gyermekeik kinőtt ruháit odaadják, ha pénzre van szükségük, a ház körüli munkákért fizetséget kapnak. „Ez nem állapot így. A városi vezetőség, akinek a feladata lenne, hogy ezeket orvosolja, lepallja a válláról, s átigazítja az egészet egy alapítványra, amit egy olyasvalaki vezet, aki, ha jól emlékszem, tanácsos és parlamenti képviselő is volt már. Ők lesznek a hősök, mi leszünk a gonoszok, mert mi nem akarjuk. Kétségbe vagyunk esve, ez a valóság” – fogalmazza meg Harald, hogy valamilyen szimbiotikus kapcsolat már van a helyi romák és magyarok között, csak ezt nem akarják további gettósodással nehezíteni, mert már nem bírják. Senki.
Ráadásul a telep melletti szennyvízülepítő környéke nem egy egészséges helyszín, onnan elköltöztetni kellene az embereket, nem odavinni. Azt is sérelmezik, hogy Korodi Attila polgármesterjelöltként azt ígérte, semmit nem fog lakossági fórum nélkül végrehajtani. „Pont az udvarunkon ígérte meg a kampányban, hogy megoldja a romahelyzetet”.
„Ígérnek-fűt fát, hogy így lesz, úgy lesz. Nem lesz sehogy. Oda, ha bétették, ott jó helyt vannak. Lassan már a mentő se akar bemenni olyan állapotok vannak. Az az igazság, hogy akit megfuttatnak (elkergetnek – szerk.) a környező településeken, mert valami bűncselekményt követtek el, az mind itt köt ki”.
Az arénába délután érkezünk meg.
Mintha váltogatnánk egy játékban a helyszíneket, a világokat. Egy váltás: a Tavasz utcában vagyunk. Második váltás: a parkolóban, a saját életterünkben. A harmadik az aréna udvara, ahol egy drótkerítés választja el a mi világunkat az ő világuktól. A mi világunkban a mi gyerekeink fociznak, az ő világukban az ő gyerekeik mezítláb, egy szál zokniban túrják a sarat és labdáznak. A cél az lenne, hogy ne legyen az ő világuk meg a mi világunk között az a kerítés.
A hely szokatlanul csendes, néhány gyerek játszik az udvaron, más nincs is a földszinten, az emeleten mindenki a saját „szobájában” pihen, csak akkor indulnak el kifelé, amikor meglátnak minket.
Május második, harmadik hetében költöznek a tervek szerint, erre lesznek kész a konténerek, tudjuk meg tőlük,
csakhogy ők kicsit sem akarnak menni.
Egyikük sem. „Csak a cigányságba akarnak rakni, ebből a cigánytelepről kivettek, s oda akarnak visszarakni, egy még rosszabb helyzetbe” – indokolja meg az egyik férfi.
Látták a lakókonténereket, „nagyon rosszul” néznek ki szerintük jelenleg, hozzáteszik, hogy még hátra van a berendezésük. Meg is mutatják nekünk, hogy fognak kinézni: lesz benne villany, lesz parketta, ablak, konyha – látszik a képekről. Úgy tudják, 12 méter hosszú és két és fél méter széles lesz egy-egy konténer, egy vagy két család fogja lakni őket, azt ígérték nekik, lesz fürdő és vécé is. Mindezért kell bért fizessenek, de hogy pontosan mennyit, azt nem tudjuk meg tőlük, 150-300 lejt, más-más összegekre emlékeznek.
„Nincs más megoldás, azt mondták, mert máshol a népségek nem akarnak fogadni” – ezzel indokolták nekik a helyszínválasztást. Ez, amit egyikük sem akar elfogadni. „Legyenek, isten őrizz verekedések, ölések. Azokkal mi soha nem egyeztünk jól” – osztja meg félelmeit a férfi. Az egyik nő kiegészíti, a gyerekek nincsenek szokva az ottani körülményekhez, minden héten a kórházban lennének a büdösségtől, mert a szennyvízülepítő nyáron bűzlik erősen.
Egy fiatalember szerint a konténerekkel nem is lenne baj, csak más telek kellene. Többen egyetértenek vele. De akad, aki a konténereket is ellenzi, szerinte túl kicsik, pláne ha egy konténerbe akarnak beszorítani két népesebb családot. Azonban más választásuk nemigen lesz, foglalják össze együtt: haza, a Somlyó utcába nem mehetnek, albérletet sem kapnak, sokba is kerül, ők pedig hiába kérik, munkát sem adnak nekik.
– Nagyon átvertek minket – fakad ki az idősebb férfi. – A néptanács elvette magának a 4,4 miliárd lejt mind, feléből vették a krízisközpontot. Nagyon jól kellett tudják, hogy a cégek perelni fognak, már az első perctől kaptak fenyegetéseket, úgyis megvették, a mi pénzünkből. Ha családonként kiosztották volna a pénzt, akkor nyugodtan mindenki vehetett volna egy telket, és tudott volna az életével kezdeni valamit. Biztattak mindennel, kudarcot kaptunk aztán csak.
Rájöttek, hogy senki sem akarta
Két héttel később tudjuk meg az alpolgármestertől, hogy a somlyóiaknak a Tavasz utcai konténerekbe költöztetésük meghiúsult, mert sem az „arénások, sem a többségi lakosok, sem a Tavasz utcai cigányok nem akarták”. Ettől függetlenül az alpolgármester úgy tudja, a Keresztény Segítség Alapítvány berendezi a négy konténert, ami már megvan, és hajléktalanoknak ajánlják fel: arénás romáknak, Tavasz utcaiaknak, mélyszegénységben élő családoknak, etnikumtól függetlenül – egyfajta krízishelyzet-megoldó telep lesz ott egyelőre rövid, és talán még hosszú távon is.
Az a 78 személy – korábban úgy volt, hogy 64-en lesznek, de nem sikerült a szociális lakások kiutalása és egy bérleti szerződés sem –, aki még az arénában van, jó eséllyel újra Somlyón fog kikötni, most ugyanis az a terv, hogy oda költöztetik őket szintén konténerekbe. A szomszédok itt sem repesnek az örömtől, magyarázta az alpolgármester, de meg kell érteniük, hogy bármennyire szeretnék, hogy egyik napról a másikra ne legyen ott a telep, vagy ne költözzenek többen vissza, „nincs más megoldás, a város akárhogy próbálkozott, egyik sem valósulhatott meg”. Albérletet is nehezen kapnak, jelenleg is van öt család az arénában, aki inkább nem költözne vissza a telepre, de nem kapnak nekik albérletet.
– Muszáj megoldjuk, nem kergethetünk senkit az utcára, úgyis valahol valamit illegálisan felépítenek. Valahol élniük kell, és már tényleg fel kell szabadítanunk az arénát, hiszen nem erre lett kitalálva.
Az a cél, hogy a telep lakói, a városháza és a szomszédok együttműködjenek. Hogy megakadályozzák az illegális építkezéseket, elkezdték felmérni, hogy hol milyen épületek vannak, és kik lakják őket. Ez lehetőséget ad a városvezetésnek arra, hogy segíthesse a telepet: a vizet bevezesse a szaniter konténerekbe, szánhat összegeket a szociális szolgáltatásokra, a felzárkózást segítő foglalkozásokra, sorolja Sógor Enikő.
Hosszú távon fel szeretnék számolni a telepet, és azt is szeretnék, ha a telepen lakók önálló életet tudnának élni külön-külön. Az is a tervek között van, hogy a telepre szaniter konténereket biztosítsanak, de a lakókonténerekben is lenne vécé és víz. Eddig a Máltai Szeretetszolgálat és a hivatal közös adománygyűjtésének köszönhetően 7-8 konténerre van meg a pénz, de még be kell szerezni őket. Nyilván a költségeket (tüzifa, villany, víz) a beköltözők állnák, és „amikor képesek lesznek rá”, bérleti díjat is kell majd fizetniük.
A továbbiakban a Máltai Szeretetszolgálat és a hivatal munkatársai fogják a telep lakóinak az életét segíteni: hogy munkát találjanak, hogy szakképzésre, iskolába, oviba járjanak, javuljon a tanulási eredményük, hogy legyen családorvosuk.
Életünk lapjai
Az arénába ismét ellátogatunk 13-án, a csíki könyvvásár második napján, amit szintén itt tartanak, csak az épület másik felében. Megint shiftelünk egyet az életek között, amikor a Maslow-piramis csúcsáról, a szellemi önmegvalósításból a létszükségleteket is nélkülöző közösségbe lépünk. Csak egy paraván választja el a két világot. Kíváncsian nézegeti az egyik kislány a vásár gyereksarkáról készített fotóinkat, amíg a felnőttek észrevesznek minket, és előbújnak.
Ezúttal elégedettebbek, mint legutóbb: szívesen mennének vissza Somlyóra, annak ellenére is, hogy még nem tudják, milyenek lesznek a konténerek. Egy hónap múlva költöznének. Ideiglenes megoldás lenne, de nem tudják, meddig.
Azért csalódottak, teszi hozzá az egyik férfi, ha már „ide tették” őket az arénába, és azt ígérték, jobb körülmények közé mennek ezután, akkor azt hitték, ez így is lesz. De nem lett, másfél év után csak az ígéretekkel maradtak. Azoknak sem hisznek már, hiszen „annyit hitegettek minket,hogy már akkor sem hisznünk senkinek, ha igazat mond”.
A témában eddig megjelent:
