A kötelező költségvetési tételeken túl Székelyföld jövője, a bevándorlók és a cigányság kérdése is szóba került.
fotók: PÁL Edit Éva
A számokkal való szembesítés, egyfajta szakmai számonkérés volt a kimondott célja annak a találkozónak, amelyet május 17-én, kedd este az inkubátorházban szerveztek négy székelyföldi polgármester, az udvarhelyi Gálfi Árpád, a csíkszeredai Korodi Attila, a sepsiszentgyörgyi Antal Árpád és a marosvásárhelyi Soós Zoltán – betegség miatt online – részvételével.
A vitaindító alapot – már hagyományosan – az RMKT részéről dr. Geréb László adta, összevetve, hogy a székelyföldi városok (a meghívottakon kívül Gyergyószentmiklós és Kézdivásárhely) milyen megvalósítással zárták a 2022-es évet, illetve hogyan terveznek 2023-ra, amely a már elnyert uniós projektek szempontjából záróévnek számít.
Bár nem volt elsődleges célja, az egymáshoz való hasonlítgatás már csak azért is elkerülhetetlen, mert „mi udvarhelyiek szeretjük a nagyobbakhoz viszonyítani magunkat” – magyarázta Geréb már az elején a bizonyítványt a rendezvényen, amely leginkább egy szóbeli vizsgához hasonlított.
Ahogy az lenni szokott, a „vizsgázóktól” kaptunk egyenes és kitérő válaszokat is a kérdésekre, illetve arra is kihasználták az alkalmat, hogy személyes politikai meglátásukba helyezzék el azokat. Találó is volt a Geréb által választott Schumpeter-idézet: egy nép kultúrája bele van kódolva a költségvetésébe – aki abból tud olvasni, megérti a világtörténelmet.
A kötelező költségvetési tételeken túl Székelyföld jövője, így a bevándorlók és a cigányság kérdése is szóba került.
A kivetített grafikonokból elsőre meglepetten tapasztalhattuk, hogy a 2022-es összmegvalósításnál városunk nincs is a szokásos utolsó fertályban, néhány százalékkal még Csíkszeredát is beelőzi a 65%-ával, viszont azt is látnunk kellett, hogy a bezzegváros Sepsiszentgyörgy messze elöl vezet 87%-al, ami kétszer annyi, mint amit Gyergyószentmiklós tudhat magáénak. Nem tartott sokáig a jó érzés, mert a következő diákon már a megszokott rangsort láthattuk viszont: a fejlesztések részaránya nálunk a legalacsonyabb, az uniós források lehívásánál már Csíkszereda vezet, Udvarhely pedig 11%-on sereghajtó, még Gyergyó is beelőz minket. A 2022-re betervezett saját beruházások megvalósítási arányánál valamivel jobban, 53%-on állunk, de az utak fejezetnél 20%-al megint csak utolsók vagyunk – szembesített Geréb a számokkal.
Ami 2023-at illeti, a közgazdásznak úgy tűnik, jóval optimistábbak a székely önkormányzatok, mintha kompenzálni akarnák a gyenge 2022-t: bevételek szintjén szinte mindenki legalább a költségvetés felét külső forrásból és fejlesztésre szeretné költeni. 2022-höz képest Gyergyó 187%-al számol, Udvarhely 126%-al, miközben a jól teljesítő Sepsiszentgyörgy alig 24%-al. Geréb számára azonban a nagy kérdés az, hogy ha tavaly nem sikerült, idén mitől sikerülhet? Főleg, hogy az uniós határidő, 2023. december 31-e egyre közelebb van, és a jelenlegi állás szerint elvész, amit nem tudunk elkölteni, ráadásul az új ciklus pályázatainak többségét már 2023 folyamán ki akarja írni a román állam, vagyis „aki nem tud letenni projektet, az elbúcsúzhat a következő ciklustól”.
A bemutatottak alapján három fő kérdést fogalmazott meg a polgármesterek felé:
- Miért ennyire alacsony a 2022-es megvalósítás hatásfoka?
- Mire alapozzák a 2023-as optimizust? Amit eddig nem sikerült, az most mitől fog?
- Mivel készülnek a következő ciklusra?
A bónuszkérdést a moderátor, Kozán István Székelyhon-főszerkesztő tette fel azzal az apropóval, hogy „túl értékes ez a 60 perc, hogy csak számokról beszéljünk, mikor itt vannak a városgazdák”.
2023-ban hol tart a székely közösség, és melyek azok az ügyek, amik mögé tudunk zárkózni?
– neki ez a fő kérdése, és most nem a nemzeti ügyekre (Úzvölgyére, magyar táblákra) gondol, mert azok szerinte „lehúznak, tönkretesznek”, inkább azt szeretné, ha valami konstruktív töltete volna a beszélgetésnek.
Érezhetően meg is mozgatta a polgármesterek fantáziáját a felvetés, többen rögtön az első kérdéssel együtt meg is akarták válaszolni, megvillantva közben a saját víziójukat, filozófiájukat városukról, a térségről – már aki nem panaszkodásra meg terelésre használta inkább a mikrofont. A beszélgetés abból a szempontból is érdekes volt, hogy ki hogyan látja a másikat, ebből is fakadt némi vita.
Székelyudvarhely: ne bánts, s majd megmutatom!
Gálfi Árpád nem okozott különösebb meglepetést, nagyjából ugyanazt fújta, mint az elmúlt években más RMKT-fórumokon és nem csak: ő elismeri, hogy a számok makacsak és valósak, szerinte „Geréb eléggé kielemezte, és már megszoktuk, hogy Udvarhely utolsóként szerepel”, de inkább az okokról szeretni beszélni, amik idevezettek. Elsősorban azt tette szóvá, hogy az ő polgármestersége előtt nem is voltak uniós projektjei Udvarhelynek – mellőzve, hogy jelentős részüket mégiscsak akkor készítették elő.
– Az uniós ciklus második felében csöppentem bele, akkor megnéztük, hogy mit tudunk lehívni, de hatalmas problémák voltak a vagyonkérdésekkel, amelyek nélkül pályázni sem lehetett. Az első mandátum végéig írtuk alá az első szerződéseket, összesen 30 millió euró értékben. Nem azért indultak be csak most, mert jövőben választás lesz, hanem most értünk el oda, hogy elindulhattak a közbeszerzések – mi is küszködtünk, ahogy Csíkszereda is – utalt Korodi azon megjegyzésére, hogy egy kiírást nekik is négyszer kellett meghirdetniük (ahogy Udvarhely a csillagvizsgálót).
Gálfi azt is felemlegette hátráltató okként, hogy a harmadik alpolgármesternél, városmenedzsernél, kórházigazgatónál tart alig másfél ciklus alatt, ezért sokkal nagyobb erőfeszítésre volt szükség .
Ezt azzal magyarázta, hogy ahogy Soós az influenzát, úgy Udvarhely a politikai vírust kapta el. Szerinte ebből kellene kimásszon a közösség, amihez „komoly összefogásra” lenne szükség, „nem versengeni, hanem lehívni, megteremteni szeretnénk” – szóltak a hangzatos frázisok, miközben sorolta, mennyi sok pályázat van, mekkora értékben. És közben a közönség zavartan feszengett, lehajtott fejjel szégyenkezett.
A moderátor Kozán által találóan „a kampánybeszéd második részeként” felkonferált panelben Gálfi nem csak a politikai ellenfeleinek, hanem a médiának is behúzott egyet, azt kívánva kollégáinak: „ne legyetek Udvarhely polgármestere, mert az a fajta viszonyulás, ami itt zajlik, a közösséget csak mérgezi”.
Azzal vádolta a médiát, hogy hangulatkeltéssel árt a térségnek, és szándékosan mellőzi a pozitív fejleményeket, mint például a kormánytámogatásokat, amelyeket Udvarhely „igenis” kap, cserébe arról szólnak a híradások, hogy a város csődbe megy, pedig „megnyertük” a pert, nem is kell kifizetni az AquaNovának a pénzt.
Válaszként csendben Kozán ki is vetítette, hogy a Székelyhon márpedig utóbbiról is beszámolt (ahogy mi is), de Gálfi nem engedett, márpedig ő sajtótájékoztatót fog tartani a jogerős döntés kiközlése után, s akkor kitálal, ígérte.
A frissebb sérelmek közül a sportpályázatok körüli „porkavarást” hányta még fel.
A magát ártatlan bárányként beállító Gálfi szerint „mások csak nézik, hogy mi történik itt a városban”, pedig ő csak azt szeretné, ha majd egyszer a munkának az eredményéről tudna beszámolni, és hogy pozitív irányba mozduljanak el a dolgok. Később Antal egy kicsit meg is simogatta: „hogy Gálfi Árpádot is dicsérjem kicsit: most azt látom, hogy Udvarhelyen is dolgoznak, most az egész Székelyföld egy nagy építőtelep”.
Marosvásárhely: engedjétek hozzám a fiatalokat!
Soós Zoltán a 74%-os megvalósítási arányukat „jó átlagos, elégséges” minősítéssel illette a 2022-es évre, főleg, hogy a költségvetést a feltüntetni kötelező uniós rész „fújta fel”, amelynek lehívásával ők is küszködnek a bürokrácia miatt, nem csak Udvarhely. Beszámolójából kiderült, hogy 55 projektből még csak 24 van kivitelezés alatt, s egyedül a marosvásárhelyi terelőút engedélyezése több mint másfél éve tart. Soós szerint így is „nagyon jó tendencia”, ha fejlesztésorientált az önkormányzat, mert a fiataloknak vonzó beruházásokra (lakhatás, tömegközlekedés, oktatás, utak, közszolgáltatások) kell inkább koncentrálni, mint például az Úzvölgyére. Amúgy sem szívesen kommentálja a történelmi szempontokat, mert azt nyomban értelmezik a nyilvánosságban, de azt vállalja, hogy Marosvásárhely hátországként tekint Székelyföldre: az ott végző egyetemisták élettel töltik meg a várost, a munkapiacot is, de persze szeretnének vissza is adni belőle – váltott a végére diplomatikusra.
Ugyanakkor egyetértett Korodival abban, hogy akárhány fejlesztése lehet egy városnak, ha nincs ki megtöltse élettel. Úgy érzi, eddigi polgármestersége alatt sikerült „lerázni a korábbi hangulatot”, amelyet Dorin Florea teremtett, elszigetelve a várost. „Nem hiába hagyták annyit regnálni, hogy ne legyen Székelyföld zászlóshajója”. Annak, hogy elérte Vásárhelyt az autópálya, máris érezhető a hatása: logisztikai bázisok épültek, megkönnyült az ingázás, a munkavállalás. Cserébe nőtt is a forgalom, ezért elsődleges prioritás a teljes autóbuszpark-csere, elektromos jegyrendszer, metropolisz-szintű hálózat kiépítése.
Prioritás számukra a moldvai autópálya megépítése is, mert annak első két szakasza (Ákosfalván át Parajdig) éppen a székelyföldi közlekedést fogja megkönnyíteni. Úgy látják, hogy inkább lennének ennek a régiónak a központja, mint hogy Kolozsvárhoz társuljanak, s az lenyomja őket. Amiben Vásárhely ütőkártyáját látja, az nyilvánvalóan az egészségügyi ipar, ahová be is jött a Richter Gedeon, illetve az ingatlanpiac is olcsóbb árakkal kecsegtet, mint Kolozsvár. A Promenadát is például magyarok vették meg, mondta, meg két szállodaépítésről is tudnak, továbbá az állatkertnél akarnak fejleszteni, hogy több időt és pénzt töltsenek-költsenek a látogatók.
Sepsiszentgyörgy: több jó hírt a népnek, hitet a székelyeknek!
Antal Árpád hozta a formáját, egész este tudtuk volna hallgatni, annyira meginspirálták a kérdések. Saját elmondása szerint azért, mert már ahol ketten összegyűlnek, késztetést érez arra, hogy megossza gondolatait, hát még teltház előtt.
Igaz, a számokkal kapcsolatban kicsit szűkszavúbb volt, de azért beavatott a háttérbe. Szerinte „más-más filozófiákat képviselünk”, ők jobban figyelnek a politikai kommunikációra.
– Amíg Csíkszereda minden projektjét bepakolja az év elején, és abból válogat, mi mindig egy realista-pesszimista költségvetéssel indítunk, és kiegészítjük, ahányszor szükséges. Szerintem a lakók is szeretik, mindig jó hír, hogy növeljük. Jobb, mintha azt olvasnák, hogy mi mindent nem sikerült teljesíteni.
A szentgyörgyi polgármester azt is megjegyezte, hogy a számok nem feltétlenül tükrözik a teljes valóságot. Csík felől beérve 246 millió eurónyi megvalósult és elkezdett beruházás látszik, a terelőút, amiből csak 1,6% jelenik meg a város költségvetésében – „ennyit lát Geréb László belőle”, kacagta el. A terelőút is “átmehetett volna a városházán”, de Antal nem akarta terhelni vele az apparátusát, és a DNA-nak sem akart ürügyet adni a kutakodásra. „Az embereket amúgy sem érdekli, hogy miből van, csak legyen meg”.
– Ha pedig 2023-ról beszélünk, ne feledjük, hogy Romániában élünk. Az, hogy nem hívtuk le a 20%-ot sem, az nem a mi hibánk, 9 kormány volt az elmúlt 10 évben – sarkított – és mindenki újratárgyalta az uniós programokat, újabb és újabb feltételeket szabtak – magyarázta, miként jutott oda Szentgyörgy is, hogy csak 2021-ben szerződtek arra, ami idén elvileg lejár, bár ő azért bízik a hosszabbításban. „Öt éves elmaradásban vagyunk Lengyelországhoz képest, s a helyreállítási programban (PNRR) is szoros határidők vannak, pedig három megyében se lehet tervezőt kapni”. De ha minden jól megy, idén Szentgyörgyön 6 főút és oktatási intézmények újulnak meg, lesz 7 km új bicikliút, új híd, elektromos autóbuszok – hogy csak néhányat említsünk a felsoroltakból.
S ha már „a Székelyföld állapotáról provokálták” a szervezők,
Antal azt javasolta, hogy térjünk vissza a 90-es évekbe, ahonnan indultunk.
– Amikor kisebbségi vagy, tárgya vagy és nem alakítója a cselekményeknek. Van egy gazdanemzet, ők diktálják a ritmust, ki vagy nekik szolgáltatva. A tanulság, amit zsidóként levontam, hogy jobb, ha te irányítod a sorsod – idézte Robert C. Castel aradi származású, Izraelbe emigrált biztonságpolitikai szakértőt.
Antal szerint a nagy kérdés Székelyföldön, ami „talán Udvarhelyen nem annyira érezhető, mint Sepsin vagy Vásárhelyen”, hogy miként oldjuk fel a kognitív disszonanciát: elhisszük-e, hogy képesek vagyunk irányítani, de el tudjuk-e fogadni, hogy más is? Mert a helyi magyarság és a helyi románság is többségnek érzi magát, irányítani szeretne, s ez pedig meghatározza az egymáshoz való viszonyulásukat.
Az ő narratívájában az amerikaiak voltak azok, akik egy asztalhoz ültették Neptunnál a két félt, akik egyébként nem lettek volna képesek rá, hogy tárgyaljanak egymással. Szerinte Iliescuékat meg a Securitatét a