Itt két fal van felhúzva, egy részünkről és egy részükről. Ezt a falat valahogy senki nem próbálja lebontani. Mindenkinek jó abban a langyos vízben ücsörögni – állítja Emőke a roma-magyar kapcsolatokról.

Gyerekkorunkban a szomszédságban mellettünk és velünk szemben is roma családok laktak. Rengeteg gyerek volt ott, emlékszem. Voltak konfliktusok is, de azért tudtunk együtt játszani, focizni.

Bizonyos roma szomszédainkkal osztálytársak is voltunk. Személy szerint szerettem velük lenni, annak ellenére hogy a szülők vagy nagyszülők ellenezték. Mai napig is, ha találkozunk az úton, akkor köszönünk, nevemen tudnak szólítani. Mindig megkérdezik, hogy vagyunk, a család, gyerekek. Úgyhogy ilyen téren nekem nincs negatív tapasztalatom.

Ugye azért megvan ez a roma tempó: amikor valami nem úgy sikerült, velük nem lehetett megtalálni az igazságot az igazságtalansággal szemben. Ők valahogy mindig fölényben voltak. Hogyha valami történt, ha valami eltűnt, egy labda vagy játékszer, akkor hiába vontuk kérdőre, mert úgyis letagadták s akkor ezekből voltak a konfliktusok. Gyerekként ezt így éltük meg. 

A Tavesz Baktalo sorozatunkban Székelyudvarhely utcáin megszólított embereket kérünk, hogy osszák meg velünk tapasztalataikat, élményeiket és véleményüket a roma közösségekkel kapcsolatban. Célunk, hogy hiteles képet kapjunk arról, hogyan élik meg a roma és nem-roma lakosok együttélését és milyen kihívásokkal vagy pozitív élményekkel találkoznak a mindennapokban.

Ahol lakom, napi szinten találkozom velük.

Van egy számomra kedvenc fiatal gyerek,

aki most már cseperedik és jó kapcsolatba kerültünk. Eleinte sajnáltam, adtam neki hetente egy-két lejt. Hogyha nem volt készpénzem, akkor élelmet vettem neki. Mindig megköszönte, soha nem kért többet, soha nem volt elégedetlen, ezt úgy szerettem.

Mikor milyen virágnak volt a szezonja, akkor hozta. Másnak eladó volt, nekem ajándék, úgy szerettem… Jó hosszú idő eltelt, amíg újra láttam, majd rendezett, tiszta ruhában volt amikor találkoztunk. Alkalmi munkákból tartja fenn magát és a családját is segíti. Varságon, Ivóban, amit tud a házaknál, a mezőgazdaságban, segít. Örültem, mert látszott rajta, hogy összeszedettebb, mint korábban.  

Vannak negatív élmények, vannak negatív tapasztalatok,

azokkal, akik kéregetnek. Amikor adtam, volt rá példa, hogy azt kérdezték, van több a pénztárcámban, miért nem adok még? De ezt is úgy elhessegettem. 

Amit igazán nem szeretek Udvarhely környékén, főleg ahol lakom, ahogy a kukákat szétbombázzák, ahogy szanaszét hagynak mindent maguk után. Nekem ez úgy nem tetszik, nem fér bele. Ezt egy kicsit civilizáltabban is lehetne. Nagyon szépen kialakították a kukáknak a környékét, rácsos, lakatos, záras dolgokat alkottak, de pikk-pakk, napok alatt szétfeszítettek, hogy be tudjanak mászni, ki tudjanak jönni. Később átalakították, hagytak egy üres helyet, ahova a szemetet bedobod. Na de úgyis bemásznak és mindent-mindent szétdobálnak. S azért ez kellemetlen a lakónegyedekre nézve.

Sajnálom azokat, akik hajnali órákban viszik el a szemetet, mert ott van, amit takarítani napi szinten. Ezeket a caritasos ruhás dobozokat is szétszedik teljes mértékben, szanaszét hagynak mindent. Jó lenne erre valami megoldást találni.

De én úgy vagyok velük, hogy

részben hibásak ők is, hibásak vagyunk mi is

– hogyha belegondolunk –, mert nem segítünk rajtuk, hogy szocializálódjanak egészségesen. Megvagyunk azzal, hogy ők roma származásúak, hogy ők így élnek már amióta világ a világ és nem is próbálunk ezen változtatni. És szerintem nem is lesz soha változás, ha ezt mindig így elfogadjuk, ha rájuk hagyjuk, hogy jól van az úgy. 

Amit tapasztaltam, hogy nem találkoztam nagyon-nagyon rég kéregetős gyerekekkel. Régebb a Lidl vagy a nagyobb üzletek környékén mindig akadtak, de újabban nem tapasztaltam. Nagyon rég nem találkoztam se ilyen családdal, se ilyen gyerekekkel. Nem tudom, ez minek az eredménye, gondolom azóta, hogy van helyi rendőrség.

Vannak olyan roma származású egyének, akik eljutottak tanulásban, az élet dolgaiban egy olyan szintre, amilyenről én személy szerint átlagos emberként még álmodni sem mernék. Ez tiszteletre méltó. Hogyha kapnak támogatást, akár iskolából, egy jó szomszédtól vagy valakitől, aki felkarolja őket, tudnak ők. Bebizonyították nagyon sokan, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint bárki más. Csak ugye előítélettel vagyunk mindig mindenki iránt. Legfőképpen az ő régmúltjuk az, ami megpecsételi az életüket. Ha mi is változtatnánk a hozzáállásunkon velük szemben, akkor lehet, hogy – nem azt mondom, hogy egy-két év alatt – de lenne előrehaladás. 

Itt két fal van felhúzva, egy részünkről és egy részükről.

Ezt a falat valahogy senki nem próbálja lebontani. Mindenkinek jó abban a langyos vízben ücsörögni, senki nem kívánja a melegebbet, vagy a hidegebbet. Ez úgy mindenkinek tökéletes és kész, nem lépjük át ezt a falat. Hogyha sikerülne megbontani azt mind a két részről, akkor lehetne valamit elérni. 

Az iskolákban is valahogy más kellene legyen a hozzáállás. Mi lenne, ha lenne olyan iskola, ahová például csak 1-4 osztály járna és csak roma gyerekek? Olyan tanárokkal, pedagógusokkal, akik értik az ő nyelvüket és tudják őket fejleszteni. Azért gondoltam, hogy csak 1-4 osztályos  roma gyerekek, mert itt az a helyzet, hogy nem csak a gyerekeket nevelnék, hanem a szülőket is valamilyen szinten és akkor így lehetne haladni. Lehet, hogy tízből csak egy emelkedne ki, de már az is nagyszerű lenne.