Szeretsz e-iskolába járni?

Válaszol a tanító néni, az igazgató, a szülő és a gyerek arra, hogy milyen is az online oktatás egy falusi iskolában.

A 2021-22-es tanévet azzal a reménnyel kezdték a tanintézmények, hogy másfél év online oktatás után végre normális kerékvágásban folyhat le. Számításaikat viszont hamar áthúzta az októberi kényszervakáció, utána pedig csak azok az iskolák nyithattak ki újra, ahol a személyzet legalább 60 százaléka rendelkezett oltással. Sok falusi iskola, köztük a bögözi Wass Albert is zárva maradt november második hetére.

Egy péntek reggel el is látogattunk Bögözbe, hogy meglessük, hogyan zajlik falun az online oktatás, ami sok kritikát kapott az elmúlt két évben. Az iskolában ez a csendélet fogadott az előtérben.

Az osztálytermek ekkor már harmadik hete üresek. A padok fel vannak címkézve a gyerekek neveivel, megfelelő távolságra vannak egymástól. Habár a jelenléti iskola is csak ilyen megszorításokkal működhetne, legalább nem üresen és csendesen tátongana a közös emlékekkel díszített osztályterem – már amennyi ezekből lehet, hisz csak egy félévet töltött ez a másodikos osztály eddig a padokban.

Egy ilyen helyzetben meglátogatni egy iskolát igen lehangoló, főleg hogy a folyosó falain is ott lógnak azok az élmények, amiket még az otthonról tanulás előtt szereztek a gyerekek: versenyek, farsangok, kirándulások, iskola másként. A tanárok közül is csak az jár be, akinek kell a tábla vagy egyéb eszköz az online tanításhoz. Pál Tamás igazgatóval is leültünk egy szóra, éppen vezetőtanács-gyűlésük volt, arra vártak, hogy változik-e az oktatás formája a következő héten. 

Szóba jött, hogy az otthoni tanulás mennyire hatékony, hogyan befolyásolta az eredményeket iskolaszinten. Az igazgató úgy véli, hogy lassan másfél év online után az egész diákság lépéshátrányban van, mert online nem lehetett haladni a megszokott tempóban. Viszont neki is az a legfájdalmasabb, hogy kimaradt másfél év élményekből, amiket az iskolában tudnának szerezni.

Falusi iskola lévén, nagyobb hiány volt a digitális eszközök terén, később kaptak mintegy 50 tabletet az államtól, valamint még egynéhányat egy másik falusi iskolától, amiket ott nem tudtak hasznosítani. De így is gondban voltak a kiosztásukkal

Nagyon nehéz volt eldönteni, hogy most kiknek adjuk, milyen kritériumoknak feleljen meg… Nem beszélve a minőségről, hogy a hangjukat nem lehetett hallani, egy hónapig kínlódtunk, ki kellett kódolni ahhoz, hogy a hangjukat fel tudjuk erősíteni, vagy maximum írni tudtak egyesek. Problémás volt mindenesetre” – mesélte az igazgató. Ráadásul az állami tableteken egyáltalán nem lehetett kicserélni az emailcímet, ha egyik tanulótól a másiknak akarták átadni használatba.

Nem mintha nem hittünk volna neki, de saját szemünkkel és fülünkkel is meg akartuk tapasztalni a kialakult helyzetet. Bétába siettünk, kezdődött a nap Szabó-Benedek Emese tanító néninél egy falu végi házban.

Emese tanító néni már a kapuban várt minket, jóval kezdés előtt ébren van, hogy legyen ideje a reggeli teendőire, és még készülni is tudjon az órájára. Ez neki egy jó kávét és reggelit, valamint a “rendes” felöltözést jelenti, ezzel emlékeztetve magát és tanulóit, hogy ez bizony rendes oktatás, még ha otthon is lehetnek. A ház csendes, de a tanító néni szemmel látható pezsgése izgalmassá teszi, miközben egy csésze kávé mellett elmeséli nekünk, hogy miként éli, élte át az online időszakot. 

Szabó-Benedek Emese 47 éves és 27 éve dolgozik a tanügyben. Sokáig Bétában volt tanító, a bögözi általános iskolánál három éve tanít, így a most másodikos osztálya az első évfolyama ebben az intézményben.

Már mosolyogva mesélte nekünk, hogy tavaly októberben, amikor elkapta a koronavírust, olyan súlyossá vált az állapota, hogy kórházban kötött ki, de nem állhatott meg a világ, onnan is tartotta a kapcsolatot a tanulókkal, szüleikkel. Szerencsére segítséget is kapott egyik kollégájátol, aki gondoskodott arról, hogy a tanító néni lábadozása során a tanítás normál ütemben folyjon, természetesen online.

Viszont az elhivatottság nem minden, ha nem tudja használni az oktatáshoz szükséges felületeket, vagy épp nincs eszköze.  Az egyetlen fejlesztés, amit tudott eszközölni, az egy jobb telefon volt, és a számítógépét egy kicsit feljavította, de így is kezdés előtt egy félórával bekapcsolja azt, „hogy melegedjen”. Ő is igényelt laptopot a minisztériumtól, de azóta sem kapta meg, panaszolta. 

Szerencséje volt az iskolaközösségnek az informatika szakos igazgatóval, így a platformok használata nem jelentett már akkora problémát. Az online kezdetével összehívta kollégáit, hogy ismertesse ezen felületek használatának csínját-bínját, s még így is „minden nap tanulok valami újat”, mondta a tanítónő. Az áttérés a gyerekek térfelén sem volt akadálymentes.

A 15 fős osztályban sok tanuló küzdött az eszközhiánnyal, így az online oktatást mindössze három diákkal kezdték el 2020 márciusában, amikor nulladikosok voltak. Szerencséjük volt, mert még nem kellett írni, olvasni tanulni, de azért csak kellett tanítani őket. Facebook-csoportokban, Messengeren próbáltak kommunikálni, mielőtt átálltak volna az egységes Google Classroom használatára. Eleinte inkább a szülőknek volt nagy szerepük, ugyanis az ő Facebook-profiljukon keresztül tanultak vagy értesültek az új fejleményekről. Ebben az időszakban kifejezetten figyelt arra a tanító néni, hogy ez a kezdetleges oktatási forma se a szülőknek, se a gyerekeknek ne legyen megterhelő.

Emese tanító néni próbált mindenkire gondolni, azokra is, akik eszközhiány miatt nem tudnak belépni az online órákra. Voltak olyan családok, akiknek ideiglenesen tableteket ajánlottak fel az iskolából, ám ha valami történne a készülékkel, ki kellene fizetni azt, amit egy-egy család nem engedhet meg magának. Így vannak tanulók, akiknek a tanító néni videókat vesz fel, külön feladatokat hagy fel nekik. A fenti képen az egyik ilyen diák megoldott házi feladatát mutatja épp nekünk.

A másik nagy probléma, amibe ütköztek, az a felületek helyes használata.

Hiába értenek ilyen kis korban a gyerekek a játékok használatához a számítógépeken, a Google Classroom és a Meet használata nehézségeket okozott nekik. Mára jóval nőtt az online oktatásban részt vevők száma, és már ügyesen kezelik a különböző felületeket – ezt mi is tapasztalhattuk.

Míg az online első bevezetésekor csak három gyerek vett részt, mára 10-11 is be tud lépni a 15-ből. A tanító néni mindig tíz perccel korábban bent van a megbeszélt időpont előtt, hogy legyen ideje mindenkinek nyugodtan csatlakozni, egyesével meg is jelennek a fejecskék a képernyőn, mindenki ügyesen köszön, a tanító néni is egyenként üdvözli őket.

Elsőre úgy tűnt, mint egy hiba nélkül működő rendszer, ami viszonylag kényelmes is, de ez nem volt mindig így, meséli Emese. Minden tantárgynak külön „tanterme” van a programban, ezen keresztül kell belépjenek az aktuális órára. Így adódtak olyan vicces szituációk, hogy tíz gyerekből hét átlépett az aktuális terembe, míg három az előbbiben ragadt.

A mai első a román nyelvóra, ami olvasással kezdődik. A szöveg felénél egy fiúra kerül a sor, hogy olvasson. Ahogy felszólítják, első kérdése: „Hányas oldal?”. A tanító néni türelmesen mondja, hogy a 30-as oldal. De melyik könyv? – kérdez vissza kétségbeesetten.

Éppen a szótagolás szabályait gyakorolták, mint például az oa-ie, iar-bă esetében, amikor a tanító néni felszólított egy másik kisfiút azzal a kérdéssel, hogy: „Tudod, hol tartunk?”. A kisfiú válasza meg az „eddig sem tudtam” mondatban merült ki. Szóval egyes gyerekek ott voltak fizikailag az órán, de gondolatban valószínűleg már az udvaron játszottak.

Hiába a lelkesedés és az ezerféle tanítási mód, a helyzet is ezt igazolja, és a tanító néni is hangsúlyozta nemtetszését az online oktatás felé, mivel nem tudnak olyan tempóban és olyan minőségben haladni az anyaggal, mint azt megszokhatták. Például a heti két betű helyett csak egyet tudtak felvenni, s a közös munkát az is nehezíti, hogy nem minden gyereket lehetett hallani rendesen, visszhangzott, szakadozott – és ki tudja, hogy ők mennyit hallottak? Ennek eredményeként az osztályban van egy gyerek, aki még mindig nem tud írni és olvasni, mások teljesen kiestek, mert a szülők szó nélkül veszik ki az iskolából, mikor mennek külföldre dolgozni.

A megfelelő tér és felügyelet, vagyis azok hiánya is probléma. Sok gyereknek több testvére is van, így nincs mindig nyugalom otthon, de ha nem vesztik el a fonalat, egy másodikoshoz képest mindenki elég jól tud olvasni románul. Emese egy nyolcgyermekes családot hoz fel példaként, amelyből az egyik az ő osztályában tanul. Be is hallatszik, amikor egy kisbaba felsír a háttérből, a tanuló testvért láthatóan meg is zavarja egy pillanatra.

Habár kevesebb órájuk van, mint a suliban, az időbe a tanító néni sem fér mindig bele a szakadozások, a lassabb tempó miatt. Tisztában van azzal is, hogy nehéz otthonról órákon át figyelni a készülékre, ezért a gyerekek mozoghatnak, ehetnek, ihatnak közben. Már az óra közepe felé jártunk, amikor egyre gyakoribb lett az egymás szavába vágás, és önfeledt beszélgetések alakultak ki. Míg élőben a jelenlétével is tud fegyelmezni, ez online nem működik, jegyezte meg Emese.

Amikor nagy részük elkezd gyakrabban nyüzsögni vagy a szemét súrolni, a tanító néni is érzi, hogy lassan el kell búcsúznia: „Húsz perc múlva anyanyelv óra következik, és ne feledjetek el becsatlakozni, én már bent leszek, mire ti jösztök”.

Amíg a szünet tartott, épp hogy elértünk a kétgyerekes Somorai családhoz Bögöz központjába. A fiú hatodik osztályos, a kislány másodikos, Emese osztályába jár, így két szemszögből is megfigyelhettük az online tanulást. Szerencsés helyzet az övék, mindketten külön telefonról tanulnak, külön szobában, így nem zavarják egymást.

A magyar óra egy vers felmondásával kezdődött, amit Andrea ügyesen fel is mondott, így jutalmul piros pontot kapott. Látszik rajta a megkönnyebbülés, már nem is hallgatja olyan lelkesen a társait, mint azelőtt, hiszen ő már letudta a napi kikérdezést. Helyette a ceruzáját tologatja ide-oda, és a lábait szaporán lóbálja az asztal alatt, biztosan a mi jelenlétünk is zavarba hozza, mert sokszor hátraveti a fejét.

Miután mindenki felmondta a verset több-kevesebb sikerrel, új, az aktuális helyzethez igen találó leckével folytatódott az óra: „Szeretsz-e iskolába járni?”. A gyerekek nagy része szeret, habár több negatívumot is fel tudnak sorolni, s amikor az online vagy offline kérdése merül fel, a legtöbb gyerek az „igazira” szavaz, viszont egy gyerek – bátorságát összeszedve, de félénken – jelenti ki, hogy: „Jobban szeretem az onlájnt, mert nem kell annyira fárasszam magam“, egyedül a tornaóra hiányzik neki.

Andi csak abban látja előnyét, hogy hamarabb végeznek az órával, mert a szemüket rontja a telefon. „Hát a suliban jobban megértek több dolgot, mint így online”, szól hozzá bátyja, Krisztián. Mindkettőjüknek hiányzik a mindennapi kapcsolat az osztálytársaikkal és tanítóikkal, Andinak az is, hogy a „rendes” suliban lehet játszani. A tanítónéni meg is jegyezte, mennyire értelmetlen, hogy iskolába nem mehetnek, de együtt játszhatnak délután, azt senki sem ellenőrzi vagy akadályozza.

Ezután olvasás következik, egészen az óra végéig, Andrea ebben is jeleskedik. A szokás nagy úr, ő és a többi gyerek a kamerába is jelentkezik, s akik biztosra mennek, a Google Meet erre kitalált gombjával is jelzik, hogy mondanának valamit. Otthon viszont a gyereknek is nehezebb figyelni, a kép magáért beszél.

Andi az ujjával folyamatosan követi a szöveget, nehogy elveszítse a fonalat, ha esetleg rá kerülne a sor. Ez a feladat már lényegesen több koncentrációt igényel a részéről, de ezúttal sem a körülötte lévő játékok, sem az izgés-mozgás nem zavarja meg különösebben. Még egy kis útbaigazítás a tanító nénitől, és kész is vannak mára.

Krisztiánnak ma szerencséje volt, hamarabb végzett, ő már akkor játszott az udvaron, amíg húga anyanyelv órán volt. Követtük, ahogy a kisfiú kiszabadul az udvarra, élvezi a friss levegőt és napsütést, közben „eldicsekedi”, hogy a héten sikeresen betörték a műhely ablakát a focilabdával. Hozzá már nem sokkal az órák után barátok érkeznek, és az idő még csak fél kettőnél jár. 

Andrea előre gondolkodva a nap első felében elvégezte az iskolai teendőit (ma kivételesen 8 helyett 10-től volt tanítás, miattunk), így a nap hátralévő részében játszhat, pihenhet, azt csinálhat, amit akar. Van két papagájuk, akiket jól meg lehet etetni és fogdosni.

Amíg a gyerekek élvezhetik a szabadidőt, az anyuka kifejti nekünk véleményét, reménykedve az iskola megkezdésében. A legnagyobb problémája nem is az volt, hogy valaki kellett vigyázzon rájuk, mert abban a szerencsés helyzetben van, hogy mellettük tud lenni egész nap. Viszont ő is érzi, hogy duplaannyi figyelem és hozzáállás kellett részéről, mintha csak iskolába jártak volna, hogy eleget tegyenek az elvárásoknak.  “Nem fog úgy a fejük, hol a feje fáj, hol a szeme fáj, hol itt fáj, hol ott fáj”.

Úgy érzi, hogy a befektetett munka ellenére nem látnak jó eredményeket, mert egyszerűen a gyerekek nem képesek úgy fejlődni, mintha ott lennének az iskolában. „Ez az online egyáltalán nincs jól megoldva. Az első betűket és számokat én kellett megtanítsam Andinak.” Emellett otthon a gyerek figyelme is jobban elterelődik, ha heccből is, de szeretik egymás figyelmét elterelni egy-egy óra alatt.

Ha valaki az online alatt nem áll a gyerek mellé, abban százszázalékos vagyok, hogy nem lesz abból a gyerekből semmi, mert nem ér el semmit”. Krisztián példáját hozza fel, akinek az online alatt nagyon sokat romlottak a jegyei. Felháborodva meséli el, hogy részt vett a fiú egyik óráján, és elszörnyedve hallgatta,hogy a jegyek hármastól kezdődnek. Szerinte ez csakis az onlinera fogható, nem a gyerekekre. „Ennyi buta gyerek nem lehet a hatodik osztályban. Biztos vagyok benne, hogy ez az onlinenak a jele, mert a gyerek nem érti, hogy mi a feladata. Tizenkilencen vannak az osztályban, s ketten kapnak 10-est…

Bekukkantást nyerni az online rendszerbe minden fél részéről érdekes volt, s abban mindenki egyetértett, hogy ezt a rendszert hosszú távon nem lehet alkalmazni, főleg a kisiskolások korosztályában. Szerencséjükre nem kellett sokat már várniuk a változásra, a jó hírt éppen aznap közölte velünk az igazgató, hogy a következő hetet jelenléti oktatásban folytathatják, és remélik, hogy ez az állapot az év végéig ki fog tartani mindannyiuk érdekében.

A 60%-os átoltottságot úgy sikerült megugraniuk időközben, hogy van olyan tanár, aki „bármit megtesz, csak taníthasson, még azt sem nézi, hogy jó-e az oltás vagy nem”, magyarázta az igazgató, de azt már ő sem tudja, hogy a nyáltesztelést hogyan képzelték Bukarestben. „Hogy alkalmazzuk majd, hogyha nem láttunk még olyant? Állítólag az osztályfőnök vagy tanító meg tudja csinálni a gyerekkel. Vagy 8-tól 9-ig köpködünk? Hagyjuk már… Ez az őszinteség.”

De hogy is kerültünk mi Bögözbe meg Bétába? A Lógj velünk! nevű képzésen és versenyen veszünk részt, feladatunk egy képriport elkészítése volt.

A cikk a Lyukasóra – Lógj velünk! program részeként jelent meg Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatala anyagi hozzájárulásával. A középiskolásoknak szánt médiaismereti tréninget az uh.ro támogatására létrejött Mentés Másként Egyesület és az uh.ro hírportál szervezi.

Kattints a hozzászólások megjelenítéséhez

Korábbi képriportok