A szÃnpad fotó: Jézsó Melissza
Találkozás másodjára egy várossal, ami stÃlusos, gazdag, olykor nehezen emészthetÅ‘, és nem fél a medvétÅ‘l.
Közel három év kihagyás után tértem vissza Udvarhelyre, ahol egy évet éltem a kovid elsÅ‘ és második hulláma alatt, egy rendkÃvül beszűkült tudatállapotban.
Lenyűgöző volt úgy visszatérni a városba, hogy semmiféle külső és belső korlátozás nem szabott határt az élménynek, az ismerkedésnek, a felfedezésnek.
2019 december elején összepakoltam közel 9 év Kolozsvárt, és elköltöztem Udvarhelyre, hogy a szÃnházban dolgozzak irodalmi titkárként. Egy barátnÅ‘m hÃvott azzal, hogy jó a hangulat a városban, van munka a szÃnházban, én pedig jöttem, mert szerettem volna kipróbálni a kÅ‘szÃnházat, mielÅ‘tt végleg lemondok róla. Pontosan három és fél hónap után bezártuk a szÃnház kapuit, mert egy ismeretlen, de végzetes vÃrus ütötte fel mindenütt a fejét. Nem tudtunk semmit. Nem ismertem senkit. Még arra sem volt idÅ‘m, hogy belelendüljek a munkába.Â
Teljesen lefagytam.
A kovid, azt hiszem, mindenkit másként érintett. Volt, aki teljesen megkönnyebbült, hogy végre kiszabadulhatott a lélekölÅ‘ mókuskerékbÅ‘l, és hirtelen kertésszé, pékké, kézművessé avanzsálta magát. Aztán voltak a vÃrustagadók, az oltásellenzÅ‘k, a konspirációs teoretikusok. Voltak a pánikba esÅ‘ szülÅ‘k, a túlhajszolt anyukák, és persze azok, akik elvesztették szeretteiket, munkahelyeiket, saját egészségüket.Â
Én a szerencsés kategóriába tartoztam: azzal együtt, hogy csak pár hónapja voltam a Tomcsánál, az igazgató, Nagy Pali nem tett kispadra, nem küldött haza, maradtam alkalmazott. A családom, hála az Istennek, túlélte a járványt, senki nem betegedett meg súlyosan, sőt, még egy baba is érkezett hozzánk, Lea, az unokahúgom, keresztlányom.
Én azonban lefagytam. Nemcsak az addigi, olykor kényelmetlen bár, de jól bejáratott életemet hagytam magam mögött, hanem egy új városban, egy új munkahelyen, egy új világjárványban találtam magam. Nem tudtam semerre mozdulni, köd volt minden.
Amikor mindenki visszahúzódott a családjához, az otthonába, én eszeveszetten próbáltam valamilyen fogódzót kapni ebben a légüres (!) térben. A magánéletemben olyan kompromisszumot kötöttem, ami szinte fullasztó volt, senki nem járt jól. A társasági élet mint olyan, nem létezett. SzÃnház nem volt. S a város?Â
Milyen Udvarhely? Fogalmam sincs.
Visszagondolva a 2020-as év valóságszerű pillanataira, leginkább az ragadt meg, hogy Udvarhelyen sok a magyar. Marosvásárhelyiként ahhoz vagyok szokva, hogy sokszor még egymás közt is románul beszélgetünk, mi magyarok. Székelyudvarhelyen olyan volt a Merkúrban vagy a Kauflandban vásárolni, mintha Budapesten lennék. Néztem is, hol vannak a románok? Amikor elvétve, itt-ott román szó ütötte meg a fülemet, már felkaptam a fejem: ők hogy kerültek ide?
Talán ez az egyetlen közös pont az akkori Udvarhely-tapasztalásommal, ami a mostani, 2023-as élményekkel egyezik. Azt hiszem, abban a bezártságban, dermedtségben egyedül ebben különbözött a város az otthonomtól, illetve Kolozsvártól, ahol felnÅ‘tt korom addigi éveit (két év budapesti és franciaországi kitérÅ‘t leszámÃtva) töltöttem.
De vegyünk egy mély levegőt és érkezzünk meg a jelenbe.
Udvarhely, idén ősz. Mennyire gazdag, mennyire más!
Úgy alakult, hogy csatlakoztam az uh.ro csapatához, akik ennek úgy megörvendtek, hogy egybÅ‘l meg is szervezték az elsÅ‘, 14. életévét ünneplÅ‘ szülinapi bulit. És mivel a szÃnház sem tűnt az életembÅ‘l, csak a dermedtség, a Kollokvium udvarhelyi kiadásán is feltűntem, dolgoztam. IntenzÃv 8 napot töltöttem Udvarhelyen, és ezt a 8 dolgot tanultam, láttam, vettem észre.