A színpad fotó: Jézsó Melissza
Találkozás másodjára egy várossal, ami stílusos, gazdag, olykor nehezen emészthető, és nem fél a medvétől.
Közel három év kihagyás után tértem vissza Udvarhelyre, ahol egy évet éltem a kovid első és második hulláma alatt, egy rendkívül beszűkült tudatállapotban.
Lenyűgöző volt úgy visszatérni a városba, hogy semmiféle külső és belső korlátozás nem szabott határt az élménynek, az ismerkedésnek, a felfedezésnek.
2019 december elején összepakoltam közel 9 év Kolozsvárt, és elköltöztem Udvarhelyre, hogy a színházban dolgozzak irodalmi titkárként. Egy barátnőm hívott azzal, hogy jó a hangulat a városban, van munka a színházban, én pedig jöttem, mert szerettem volna kipróbálni a kőszínházat, mielőtt végleg lemondok róla. Pontosan három és fél hónap után bezártuk a színház kapuit, mert egy ismeretlen, de végzetes vírus ütötte fel mindenütt a fejét. Nem tudtunk semmit. Nem ismertem senkit. Még arra sem volt időm, hogy belelendüljek a munkába.
Teljesen lefagytam.
A kovid, azt hiszem, mindenkit másként érintett. Volt, aki teljesen megkönnyebbült, hogy végre kiszabadulhatott a lélekölő mókuskerékből, és hirtelen kertésszé, pékké, kézművessé avanzsálta magát. Aztán voltak a vírustagadók, az oltásellenzők, a konspirációs teoretikusok. Voltak a pánikba eső szülők, a túlhajszolt anyukák, és persze azok, akik elvesztették szeretteiket, munkahelyeiket, saját egészségüket.
Én a szerencsés kategóriába tartoztam: azzal együtt, hogy csak pár hónapja voltam a Tomcsánál, az igazgató, Nagy Pali nem tett kispadra, nem küldött haza, maradtam alkalmazott. A családom, hála az Istennek, túlélte a járványt, senki nem betegedett meg súlyosan, sőt, még egy baba is érkezett hozzánk, Lea, az unokahúgom, keresztlányom.
Én azonban lefagytam. Nemcsak az addigi, olykor kényelmetlen bár, de jól bejáratott életemet hagytam magam mögött, hanem egy új városban, egy új munkahelyen, egy új világjárványban találtam magam. Nem tudtam semerre mozdulni, köd volt minden.
Amikor mindenki visszahúzódott a családjához, az otthonába, én eszeveszetten próbáltam valamilyen fogódzót kapni ebben a légüres (!) térben. A magánéletemben olyan kompromisszumot kötöttem, ami szinte fullasztó volt, senki nem járt jól. A társasági élet mint olyan, nem létezett. Színház nem volt. S a város?
Milyen Udvarhely? Fogalmam sincs.
Visszagondolva a 2020-as év valóságszerű pillanataira, leginkább az ragadt meg, hogy Udvarhelyen sok a magyar. Marosvásárhelyiként ahhoz vagyok szokva, hogy sokszor még egymás közt is románul beszélgetünk, mi magyarok. Székelyudvarhelyen olyan volt a Merkúrban vagy a Kauflandban vásárolni, mintha Budapesten lennék. Néztem is, hol vannak a románok? Amikor elvétve, itt-ott román szó ütötte meg a fülemet, már felkaptam a fejem: ők hogy kerültek ide?
Talán ez az egyetlen közös pont az akkori Udvarhely-tapasztalásommal, ami a mostani, 2023-as élményekkel egyezik. Azt hiszem, abban a bezártságban, dermedtségben egyedül ebben különbözött a város az otthonomtól, illetve Kolozsvártól, ahol felnőtt korom addigi éveit (két év budapesti és franciaországi kitérőt leszámítva) töltöttem.
De vegyünk egy mély levegőt és érkezzünk meg a jelenbe.
Udvarhely, idén ősz. Mennyire gazdag, mennyire más!
Úgy alakult, hogy csatlakoztam az uh.ro csapatához, akik ennek úgy megörvendtek, hogy egyből meg is szervezték az első, 14. életévét ünneplő szülinapi bulit. És mivel a színház sem tűnt az életemből, csak a dermedtség, a Kollokvium udvarhelyi kiadásán is feltűntem, dolgoztam. Intenzív 8 napot töltöttem Udvarhelyen, és ezt a 8 dolgot tanultam, láttam, vettem észre.
