A „hosszú” 19. századi Parajdról szóló friss kötetét mutatta be Miklós Alpár a felsősófalvi művelődési házban július 18-án, a 27. Székelyföldi Néptánctábor részeként.
A parajdi származású, de Kolozsváron élő kutató nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy feltárja a folyamatot, amely során Parajd utazási célterületté vált a köztudatban, azonosítva azokat a társadalmi és természeti elemeket (Sószoros, sótűrő növényzet, gyógyvíz, Rapsóné vára, sóbánya, gyufagyár stb.), amelyek az idők során a Parajd-kép összetevőivé váltak. A közel másfél évtizedre visszanyúló kutatás kapcsán a szerző így fogalmazott:
„Azt szoktam mondani, hogy kétféle olvasata van a munkámnak. A negatív olvasat az, hogy beleragadtam egy kutatásba, és 15 éve ugyanazt csinálom. És ez valóban igaz, hiszen az első egyetemi szakdolgozatom már Parajdról szólt, majd a mesteri dolgozatom, és később a doktori értekezésem is – a könyv ez utóbbinak az átdolgozott változata. A pozitív olvasat meg az, hogy elmélyültem a témában. Az volt a cél, hogy egy valamelyest kerek képet rajzoljak Parajdról, és a Parajd-kép egyes elemeit, a rendelkezésemre álló időkerethez igazodva, történetiségükben bontsam ki. Persze, sok kompromisszumot kellett kötni – csak a gyufagyár történetéből is doktori értekezést lehetne írni.”
A Kolozsvárról hazalátogató Alpár láthatóan otthonosan mozog a felsősófalvi művelődési ház tájékán, lépten-nyomon rokonok, barátok köszöntik, nemcsak helybelisége miatt, hanem mert gyermekkora óta a népzene és néptánc világában él. Régi ismerősként, a táborban zenélő-tanító Miklós Károly fiaként, a közösség egyik büszkeségeként mutatta be őt László Csaba, a tábor alapító-főszervezője.
– Még a megnyitón elhangzott, hogy a sófalvi táborból lehet előrehaladni, fejlődni. Például a polgármester úr volt a táborunknak a kapusa annak idején, és lám, milyen nagyra vitte. Alpár főtt kukorica eladással kezdte a karrierjét, és lám, ma már ő az egyik előadó – konferálta fel viccelődve a tábor neveltjét.
Mitől lenne „hosszabb” a 19. század?
A könyv tulajdonképpeni ismertetésére az előadás első 15 percében került sor, a szerző a tartalomjegyzék mentén ismertette a kiadvány fő egységeit, majd a hátralevő 45 percben, a tábor jellegéhez igazodva, olyan forrásanyagokat emelt ki a könyv adattárából, amelyek a sóvidéki néptánccal és népzenével kapcsolatosak.
A kiadvány megrendelhető a kiadó honlapján, megvásárolható a székelyudvarhelyi Árnika könyvesüzletben, és kölcsönözhető a Városi Könyvtárból.
Felvezetésként a szerző a cím „gyengéire” mutatott rá. Az eddigi könyvbemutatók tanulsága alapján ugyanis magyarázni kell a köznyelvben kevéssé használatos „hosszú 19. század” fogalmát, amely a francia forradalomtól az első világháború végéig tartó időszakot fedi – a polgárosodás időszaka ez, aminek részeként az utazáskultúra is megváltozik.
Magyarázni kell a „Parajd-kép” fogalmát is, amely a szerző szóhasználatában elsődlegesen nem vizuális reprezentációt (fényképet, festményt, grafikát) jelent, hanem általánosan Parajddal kapcsolatos információt, ismeretet – a kiadvány azt járja körül, hogy milyen Parajdra vonatkozó ismeretekkel rendelkezhettek az emberek az egyes időszakokban. „Ha valakinek a világképéről beszélünk, akkor is az illető ismereteire utalunk”. Az előadó végül rámutatott, hogy a kutatott térség jelölése is „csalóka”: a kutatás fókusza Parajdra esett, de a kiadványban Szovátafürdőről, Korondfürdőről, Bucsinról is sok szó esik, a kontextualizáló fejezetekből pedig egy általános erdélyi utazás- és turizmustörténet körvonalazódik.
A címoldal „kivéreztetése” után – ahogy az előadó viccesen fogalmazott –, a monográfia fő egységeit ismertette, útmutatással a könyv használatához, olvasásához. Ezt ugyanis nem kell feltétlenül az elejétől a végéig olvasni: a szerző sokkal inkább arra buzdítana, hogy a tartalomjegyzék alapján keressünk rá azokra a fejezetekre, amelyek valamiért érdekesek, izgalmasak számunkra. Szerencsés olvasási stratégia lehet ez már csak azért is, mert a kiadvány első, közel száz oldalon át húzódó egysége egy olyan elméleti-módszertani rész, amely kifejezetten a szakmának íródott – ez a legnehezebben emészthető egysége a könyvnek.
A következő nagy fejezetet olyan tudomány-, utazás- és fürdőtörténeti gondolatmenetek alkotják, amelyek kontextust biztosítanak a rögzített Parajd-történet számára. Ez után következik a számomra legizgalmasabb, olvasói szempontból eleve könnyebben fogyasztható rész: azoknak az utazóknak az ismertetése, akik írtak erdélyi, ezen belül a sóvidéki, parajdi utazásaikról, kirándulásaikról.
Tudtad, hogy II. József császár is járt itt?
Bizony, kétszer is! Meg Teleki József, Jókai Mór, Herman Ottó, Cholnoky Jenő vagy Szádeczky Lajos – hogy csak a számomra ismerős neveket említsük. Az utazók életrajzából több minden kiderül: hogy ki volt az illető, honnan érkezett Erdélybe és Parajdra, milyen műveltséggel bírt, milyen motivációval indult útra, mennyit időzött a térségben és milyen formában rögzítette a tapasztalatait.
A Parajd-kép elemzésének első egységében továbbra is utazástörténeti kérdések merülnek fel, de a fókusz ezúttal már nem az egyes utazókra, kirándulókra esik, hanem magára a falura és szűkebb vidékére – hogy milyen járművekkel, milyen utakon lehetett közlekedni az egyes időszakokban, milyen szállás- és étkezési lehetőségek álltak rendelkezésre Parajd térségben, milyen szolgálatkészséggel vagy milyen biztonsági kihívásokkal szembesültek az adott korszak utazói. Az elemzés második nagy egységében Parajd nevezetességei, látnivalói kerülnek fókuszba: a bányászati és ipari létesítményei (só- és kőbányászat, gyufa-, bútor-, kőedény-, pokróc- stb. gyártás), a Sóhegy, a Sószoros, vagy éppenséggel a Parajdhoz köthető híres személyiségek (pl. Hankó Vilmos vagy Áprily Lajos).
„Utazás- és imázstörténeti szempontból érdekelt ez a dolog, azt kezdtem el vizsgálni, hogy egykor hogyan zajlottak a bányalátogatások, hogyan zajlottak a gyufagyár-látogatások. Egyáltalán mikortól tekintünk látnivalóként a sóbányára, vagy mikortól képez kirándulási célpontot a Rapsóné vára?” A kiadványban minden utazáshoz kapcsolódik egy szöveges és egy térképes nyomvonal-rekonstrukció. Ha a forrásanyag kellőképpen részletes, szinte bokortól bokorig követni lehet, hogy merre járt az utazó – szemléltette Alpár.
Az elemzés számára alapot vető adattár két részből áll: a Parajdra vonatkozó szövegek együtteséből, valamint a Parajd-vonatkozású grafikus reprezentációk gyűjteményéből. A Parajdot érintő forrásszövegek egy-két kuriózumtól eltekintve nyomtatásra nem kerültek – ezek egy újabb kötetet megtöltöttek volna –, de a kiadvány sok idézetanyagot tartalmaz, és a szöveggyűjtemény teljes terjedelmében elérhető az interneten, lehetőséget kínálva a böngészésre, kulcsszavas keresésekre. Ma ez Parajd legteljesebb szöveggyűjteménye és bibliográfiája, hangzott el a bemutatón.
Az adattárból szemléltetésre kerültek a különböző műfajú forrásszövegek (enciklopédiák, lexikonok, szótárak, szakkönyvek, tankönyvek, útleírások, útikalauzok, fürdőprospektusok, hírközlések stb.) és a Parajd-vonatkozású grafikus anyagok is: metszetek, kéziratban megőrződött térképek és rajzok, festmények, fényképek és képeslapok. Ezek között az a metszet is, amely egy 1789-ben megtett utazás alkalmával rögzült, és 1791-ben került közlésre Nürnbergben. A kutatás mai állása szerint ez a legkorábbi, nyomtatásban megjelent grafikus illusztráció, amely Parajd nevéhez köthető.
Szóval „egy gazdag, sokszínű adatbázisról van szó” – nyomatékosította a szerző –, amelyből a néptánctábor kedvéért Korondfürdő zenei felhozatalával, zenekaraival kapcsolatos információkat szemlézett. Ehhez annyit kell tennünk, hogy az online elérhető pdf-dokumentum keresőjébe beírjuk a megfelelő kulcsszót (pl. „zene”, „zenekar”, „Musik”) és máris megjelennek a találatok – mutatta be Alpár az egyszerű műveletet, ami más érdeklődési körök esetében is alkalmazható.
Székely nóta, barna zenészek, szép menyecskék
Az első találat egy 1839-ből való (eredetileg német nyelvű) fürdőleírás szövegében jelenik meg – a vendég nincs elragadtatva Korondfürdő zenekarától: „A kútnál naponta kétszer-háromszor összegyűl egy nyomorúságos cigánybanda, akik zenéje szinte megcsonkít minden valamelyest érzékeny fület, és akiknek minden fürdővendég egy nem csekély heti járandóságot, plusz napidíjat kénytelen adni.”
Egy 1869-as beszámoló szerzője ezt teszi szóvá: „A zene réz hangszer hiányában nagyon gyenge.” Egy újabb példa 1873-ból: „Délután zene s akárhányszor rögtönzött bál a fűzfa sétány mellett” – vagyis ez a szöveg is azt sejteti, hogy a fürdő saját zenekarral rendelkezett. Egy 1882-es fürdőismertetésből tudjuk, hogy Korondfürdőnek „van jó fölszerelése, kitünő konyhája, erősitő hatású ivó-vize, kecsketej-kúrája és Maros-Vásárhelyről a Nátyi hires zenekara.”
Ugyancsak az 1880-as évek forrásanyagaiból nyerünk információkat a fürdőzenekar sajátos munkaprogramjáról is: „A fürdőn elsőrendü czigány zenekar mulattatja a közönséget, mely saját pavillonjában mindennap kétszer játszik reggel 6–8-ig, d. u. 5–7-ig. Ezenkivül minden héten házi hangversenyek, műkedvelői előadások stb. szórakoztatják a közönséget.” E sajátos munkaprogram minden bizonnyal a korabeli fürdőkultúra jellegével függött össze: az éjszakai tivornya nem fért össze a gyógyászati célokhoz igazított fürdőrenddel. Így működött az ivókúrára berendezkedett, a „magyar Gleichenberg” névvel illetett, de valójában szegényesebb, csupán helyi jelentőségű Korondfürdő az első világháború előtt.
A Sóvidéket érintő néprajzi gyűjtések egyik korai esete a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Társaságának 1864-es marosvásárhelyi nagygyűlése kapcsán idéződött a hallgatóság elé. E nagy horderejű rendezvény programjába sóvidéki kirándulást illesztettek a szervezők, és ugyanennek keretében egy néprajzi gyűjtemény összeállítását is elhatározták. A kiállításhoz Szabó Sámuel marosvásárhelyi tanár és diákjai gyűjtöttek kiállítási anyagot Székelyföldről. A gyűjtőútról az egyik diák, Mentovich Gyula készített feljegyzéseket Parajdról, így: „A délelőttet járkálással a vásárban töltöttük el, hol az iparczikkek helyett a szép menyecskéket nézegettük. Az ebéd ideje eljöttével visszamentünk a paphoz, hól két szép papné, a parajdi és sóváradi társaságában jól megtöltöttük a szomorút.” Szállást, étkezést tekintve egyébként így zajlott a gyűjtőút: többnyire ismerőstől ismerősig jártak, barátoknál, tanítóknál, papoknál szálltak meg, így nem került nagyon sokba nekik az utazás – mutatott rá Alpár.
A tudóstársaság Szovátára és Parajdra tett kirándulásáról ugyancsak rendelkezünk beszámolókkal, a rendezvényről az erdélyi és a magyarországi sajtó is visszatérően hírt adott, de még a bécsi sajtó is közölt egy-egy beszámolót. E beszámolók a vendéglátás mikéntjét is ismertetik, és ezek részeként a zenés-táncos mozzanatokat is. Az egyik forrásszöveg így: „Minden kocsi, rendre, a mint megérkezett, szállásra lőn vezetve, s igy ez éjszakára a vendégszerető parajdiak több mint 400 embert fogadtak el. (…) A sátor közepén egy emeltebb hely a zenekar számára rendeztetett el. (…) Az udvarhelyi barna zenészek reá huzták azt a jó székely nótát, s mintegy kilencz óra tájban a vacsora elkezdődött. (…) Ezután a társaság oszlani kezdett, az éltesebb urak szállásaikra, a fiatalok pedig a bálba, s azokkal a kedves szép kicsiny udvarhelyszéki leánykákkal ki is rugták ki világos virradtig.”
E sóvidéki kirándulás kapcsán mindössze egy grafikus illusztráció került elő: a Vasárnapi Ujság metszetben jelenítette meg a nyárádszeredai villásreggeli helyszínét. A metszet egy szegletében táncosok és zenészek figyelhetők meg. A kutatás folyamán azonosított illusztrációk közül ez az egyetlen, amely táncosokat és zenészeket jelenít meg a térségből – mutatott rá Alpár.
A Sóvidék térségében végzett korai népdalgyűjtések is megjelennek a kiadványban, illetve annak adattárában. Az úttörő folklorista, Mailand Oszkár 1901–1903-ban gyűjtött népdalokat Székelyföldön; gyűjteményét 1905-ben meg is jelentette. A könyv tartalmazza Mailand életrajzát, rekonstruált utazásait. Igazi érdekességként azonban az említhető, hogy ugyanebben az időszakban az ifjú Áprily Lajos is gyűjtött népdalokat Parajdon. A költő édesapja, Jékely Lajos az 1890-es években a parajdi gyufagyár könyvelője volt. A gyárat 1899-ben Kolozsvárra telepítették, és ezzel együtt a Jékely család is Kolozsvárra költözött. Az ifjú költő 1904-ben kolozsvári kollégistaként tért vissza Parajdra, hogy egy iskolai pályázatra gyermekkori cimboráitól népdalokat gyűjtsön. Gyűjteménye sokáig kéziratban maradt, az anyagot Almási István közölte 1987-ben.
Kolera, farkasok, rablógyilkosság
Az előadás utolsó egysége a Parajd-környéki utak biztonságáról szólt. A 18. századi utazó, Dominik A. Guilleaume kocsiját parajdi segítséggel emelték ki a bucsini hóból; a reformkori utazó, John Paget számára a kolerában épp elhunyt elöljáró ágyát kínálták fel Szovátán; a bucsini farkasok jelentette veszélyre az útikalauzok még a 19. század végén is mindegyre felhívták a figyelmet; s noha Arthur J. Patterson már 1864-ben szükségtelennek mondta a felfegyverkezést Erdélyben, az Erdélyi Kárpát-Egyesület kerékpáros turistái még a századvégen is magukhoz vettek egy fegyvert. Mindez sejteti, hogy sokféle kihívással szembesülhetett az utazó a sóvidéki utakon. Egy sóvidéki népballada kapcsán a 19. századi postarablások ügye is előkerült.
Az 1880-as évek sajtójából, parajdi szerzőtől való egy panasz, miszerint „közállapotainkat szomoruan jellemzi az itt nagyon gyakran előforduló rablás és rablási kisérlet, melynek megakadályozására, daczára a többszöri kérelemnek, ugyszólva semmi intézkedés nem történt.” A legjelentősebb ilyen eset kétségkívül a parajdi postakocsi kirablása és Butyka Imre közcsendőr meggyilkolása volt 1888-ban. A korabeli sajtóhíreket böngészve azonnal megakadt ezen a kutató szeme – parajdi kisiskolás éveiből jól ismerte Butyka Imre balladáját. (Az előadás kezdetére pedig már a táborozók is megtanulhatták azt: az aznapi énekoktatás alkalmával a résztvevők épp e ballada szövegét és dallamát sajátíthatták el – szerk.)
A hír néhány nap alatt bejárta az erdélyi–magyarországi sajtót: 1888. február 15-én a postakocsit kísérő „Butyka Imre megöletett, a 2840 frt 50 kr postapénz elraboltatott és a postafogatot vivő ló leszuratott.” Az 1889-ből idézett cikkből már az elsőfokú bírósági ítéletről, a méltó büntetésről is értesülünk. Butyka Imre sírfelirata a közelmúltban még olvasható volt Alpár szerint a korondi katolikus temetőben, de – mint említettük – nem csak ez őrzi az eset emlékét: a nemrég Udvarhely díszpolgárává avatott Pávai István kutatásai alapján Butyka Imre balladájának 51 változata is ismert. Ezzel a megállapítással ért bemutatója végéhez Alpár, záróakkordként lejátszva azt az archív felvételt is, amely legközelebb áll a gyermekkorából ismert dallamváltozathoz.