Fotó: GÁL ELŐD
Az idei Electric Castle 3 év szünet után az első fesztiválom volt. Egy kicsit mindig szerelmese voltam az Electric Castle-nek, a legutolsón még huszonéves voltam, most már bőven 30 feletti, ennek ellenére is nagyon optimistán vágtam neki. “Ki igen, ha én nem? – válaszoltam, mikor kérdeztek, hogy megbírok-e még egy négynapos fesztivált. Naiv voltam. Előzetesen, a fellépők sorát böngészve láttam, hogy kevesebb nagy név tarkítja, mint a korábbi években.
Már nem kellett lesnem, hogy mi van egyidőben
a nagyszínpadon, amikor a Hangárban Sofi Tukker, vagy éppen Chinese Man lép fel, és azt sem, hogy ez melyik nagy DJ bulijával esik egybe.
Idén az előbb említett Sofi Tukker is a nagyszínpadon kapott helyet, és nem akarom megkérdőjelezni, hogy megérdemelné-e, de valljuk be, nehéz úgy odakerülni, hogy a sok sztár közül éppen Florence And the Machine van az idősávodban. Most nem volt, egyszerre csupán egy nagy név, Sofi is az ők sorát erősítette. És mekkora bulival, talán a legjobbal csütörtök este, amikor még a tömeg sem volt elviselhetetlen. Sőt. Ha a koncert kezdésének pillanatában érkeztél, előre tudtad magad verekedni a tizedik sorig. Úristen, újra itt – hasított belém. Moderat is segített nosztalgiázni, néhány éve ugyanitt, ugyancsak a Bad Kingdomot üvöltöttem és videóztam le kábé ugyanazt a refrént.
Igen, akkor a hazai előadók is csak nagyon ritkán találták magukat a nagyszínpadon, Loredanán és a Subcarpați-on kívül nem is emlékszem másra. Cserébe viszont mindig kaptunk egy nappali hip-hop koncertet, itt hallhattuk a Dilated Peoples-t – életem egyik kedvenc koncertjét –, és a House of Paint is. Idén ez is elmaradt, és, mivel román előadókat nem hallgatok, nem is láttam érdemesnek kimenni a főműsoridős, 11-kor kezdődő koncertek előtt.
Tehát a line-up hagyott némi űrt, de betudtam annak, hogy két év szünet után a szervezők sem tudták, mire számítsanak, nyilván az anyagiak miatt sem lehetett fejjel futni a falnak, de így is olyan zenekarok és dj-k szerepeltek a listán, mint a Twenty One Pilots, a Gorillaz, a már említett Moderat, vagy Sofi Tukker, Caribou, és az az Aurora, aki számomra néhány éve a KEXP rádióban tűnt fel, akkor még nagyon kis hallgatótáborral – tudom, tudom, te mindig is Aurora rajongó voltál –, és azóta hírnevet zenélt magának. A meghívottak közt volt Ben Böhmer, Sasha, Gioli & Asia, Sven Vath, és Peggy Gou, a személyes kedvencem is.
És akkor jött a hidegzuhany:
a nulladik napon hiába kerestem Layla Benitezt a programban – se bejelentés, semmi, csak úgy eltűnt –, másnap jött a hír, hogy se Nastia, se Peggy Gou nem lesz, utóbbi koronavírus miatt. Ez már egy picit engem is felébresztett abból az álomból, hogy mindegy volna a line-up, mert csak megvannak a nagy nevek és mellettük kisebb hírnevű, de jól zenélő előadókra is lehet bulizni. Ezt onnan tudom, hogy darabjaira szedtem a színpadok kínálatát előzetesen, és sokukkal a már említett KEXP rádióban találkoztam, amit ajánlok minőségi zenék felkutatásához. Ilyen volt a szaharai rockbanda, a Mdou Moctar, vagy a fehérorosz poszt-punk zenekar, a Molchat Doma is. Értük és sok más előadóért, akiknek a nevük nincsen a fesztiválok plakátja legtetején, a legnagyobb betűkkel, érdemes volt a kisebb helyszínekre is folyamatosan bekukkintatni.
Szép mentés
– gondoltam, amikor megláttam, hogy Sven Vath kiadójának, a Cocoon másik két tagja, Gregor Tresher és Maurizio Schmitz ugrik be a kieső Peggy Gou helyett, és bár így is nagy űrt hagyott maga után, megbékéltem a helyzettel. Szép mentés – gondoltam akkor is, amikor a pénteki félnapos sorbanállás után, szombatra elfogyott a “karámok” közt szivarozva váró embertömeg.
Repüljünk is vissza péntekre, amikor az Expo Transilvanianál vártuk a buszt Kolozsváron, a kígyószerűen felhelyezett kordonok között körülbelül negyven percet, amit egy majdnem másfél órás út követett a 30 kilométerre fekvő Bonchidára. A kilométeres autósorban majd egy órát vesztegeltünk. Miután megérkeztünk, sorban álltunk a bejáratnál, sorban a wc-knél, és sorban álltunk a szalmakrumplinkért is, itt is egy bő 40 percet, így a vacsoráért cserébe le is késtük a Twenty One Pilots koncert 11 órai kezdését annak ellenére, hogy hét órakor már elindultunk a nyakunkba venni a fesztivált.
A tömegnyomor sem segített a hangulaton, próbálva a lehető legjobban megközelíteni a nagyszínpadot, már olyan távolságban tőle emberi falba ütköztünk, hogy a többi helyszín hangosabbnak hatott, mint a nagyszínpad. Ez volt az a pont – miután a fűben végigültem az amúgy nagyszerű koncertet –, amikor feladtam, hazamentem és lefeküdtem.
Másnap, szombaton újult erővel érkeztem a megállóba, ahol csodák csodájára hosszú buszsorok várták a Bonchidára tartókat, a legkisebb várakozás nélkül fel lehetett pattanni rájuk, és uzsgyi, 40 perc alatt Bonchidára érni. Ott meg a ráadásnak behelyezett wc-k tették rövidebbé a benti sorokat. Szép mentés, Electric Castle.
Mindent összevetve
ezek részletkérdések maradnak, ahogy az is, hogy hiányoztak a nagyszínpad szárnyai, amelyek az utóbbi években igazán naggyá tették azt, cserébe feldobták a környezetet az újonnan megjelent, hatalmas léggömbök.
Szóval, nagyon jól éreztem magam nálatok, Electric Castle, idén is – azon a két napon, amikor éppen bírtam – nálatok táncoltattuk meg a napfelkeltét, nálatok váltam el a barátaimtól, amikor mindannyiunkat más fellépő érdekelt, és nálatok nem éreztem magam egyedül, még akkor sem, amikor egyedül voltam. Idén is ti szolgáltattátok a nyár legemlékezetesebb koncertjét, és talán a legnagyobb sztoriját is – még ha ez arról szól is, hogy egyik reggelen a bulizástól úgy beállt a hátam, hogy támogatni kellett ezután. Idén nálatok kaptam el a kovidot is, de – egy barátom szavaival élve – valószínűleg itthon is elkaptam volna, s így legalább fesztiváloztam egy nagyot.
