Nagy kiváltság számomra olyan emberek történeteit hallgatni, akikről már a történészek elkezdték írni az előszót. Matuzsálemként még köztünk élnek, magukban hordozzák az elmúlt közel száz esztendőt életük, tapasztalatuk által.
Mi fér bele száz évbe? Milyen kérdéseket lehet feltenni egy idős embernek? Jöhetne a hosszú élet titkáról való közhelyes kérdezgetés, amire az interjú alanya nem tud válaszolni. Úgy válaszolni, ahogy mi szeretnénk. Mert receptet, lazaságot és jópofa sztorikat várunk az öregektől.
Máthé Ferenc bácsit az olvaslóink ajánlották figyelmünkbe Györfi Áron bácsi búcsúztatója után.
Pár hét múlva a 99. életévébe lép Ferenc bácsi. Fotók: Pál Edit Éva
Borús napon érkeztünk Homoródszentpéterre, ahol a templom melletti utcában érdeklődtünk a bácsi lakhelyéről. Melyik házban lakhat egy 98 éves ember? – tanakodtunk. Aztán elsőre benyitottunk azon a kapun, ahol közel száz esztendő pillanatai elevenedtek meg a szemünk előtt.
Régi idők
Történetünk 1921. április 2-án kezdődött, Szentpéteren. Ferenc bácsi lelkesen kezd bele a mondandójába, büszkeségeit mutatja meg először a falon: elődök, utódok, rokonszenves barátok fényképeit vesszük szemügyre. A vizuális séta után visszaaraszolunk az asztalhoz, közben nyikorog a padló lépéseink alatt
Itt van ez a kicsi fénykép, az édesapám szülei vannak rajta. A sarkában írja, hogy mikor született Máthé Miklós nagyapám. 1852-ben. Bátyám Aranyos-Torda megyében lakott, meglátogatták a nagyszüleim, ott készült a felvétel.
Az 1848-as forradalom után született nagyapó nagy szerencsénkre sok érdekes történetet hagyott hátra unokájának. Már az is szenzáció számomra, hogy valaki ismer 167 éve született embert!
Akkor volt nehéz az élet, amikor nagyapám született. Kinek mennyi birtoka volt, abból meg kellett éljen. 6 hektár valamennyi volt nekünk. A gabonát egész évben hadarós cséppel csépelték ki, cséplőgép nem volt. Kézzel, görbe sarlóval arattak.
Ezen kívül menni kellett még szekerességre. Nagyapámék elvállalták a szentpéteriekkel a sószállítást Parajdról. Nyáron ráfos szekérrel, télen szánnal. Az egyik illetőnek télen megfázott a lába, lehúzta a lábbelijét, csóré lábbal futott a jégen, hogy melegedjen a lába. A Rikán keresztül vitték a sót Brassó környékére, mert ott nem volt. Elmentek Parajdra, egy napot pihentették itthon a lovakat, aztán folytatták az utat a szerpentinen, ki kellett négyeseljenek két kilométert, mert meredek hegy volt.
Nálunk, Szentpéteren sóskút volt, ide nem kellett senki hozza a sót. Akinek nem volt szekere, marhája, az korsóval hordta haza a vizet. Ebből főzték a sót. Nem volt könnyű az élet, ezt mind elmagyarázta az öreg nekem – idézi fel nagyapját Ferenc bácsi.
Szabó csinálta, én csináltam
Fiatalkoráról faggatom tovább, mire rámutat egy őt ábrázoló székely ruhás képre a falon. Mellékesen jegyzi meg, hogy ő készítette ezt a nadrágot, amit a képen visel.
Fehér nadrág, ez volt a divat, amikor én legény voltam. Házi szőttes nadrág. Szabó csinálta, én csináltam. Most is hajtókás nadrágban járok, így szeretem. Szentpálon tanultam a mesterséget, Kovács András mesternél lestem el a szakmát, mellette inaskodtam három esztendőn keresztül. 16 éves koromban kerültem oda. Szombatfalván levizsgáztam, az volt a tervem, hogy szabó leszek. Posztóból nadrágot és lajbit varrtam a népeknek. Miután elsajátítottam a mesterséget, egy éven belül varrógépet vettünk. Tiszta új volt, az utolsó részletet, 500 lejt én fizettem ki. 16 ezer lejbe került a Singer varrógép. Nagy befektetés volt ez, sokat kellett érte dolgozni.
Saját készítésű ruhában pózol fiatalkori fényképén
A mezei munkát mindig úgy osztottam be, hogy legyen időm leülni a gép mellé. Csináltam sapkákat, párnákat a székekre, amit most is meg tudok mutatni. Mellényt, kabátot, priccses nadrágot a csizmához. Ez volt a divat. Sok megrendelésem volt, jól lehetett ebből pénzezni.
Én akkor varrok most, amikor úgy érzem, tudok. A varrógépem pedig akkor, mikor akar. El van romolva most, a kicsi spulni pálcán ötször van megtekerve a cérna, hogy a dolgát jól végezze. Április 2-án lépek a 99. évembe, de mernék még fogadni valakivel, hogy bele tudom fűzni a cérnát a tűbe. Én is vagyok valaki.
Felhajtható bundasapka a varrógépen
A harisnyával nem volt egyszerű, bajos volt benne dolgozni. Nagyapám nem bírta a meleget, előfordult, hogy törökbúza kapáláskor levette, gatyában dolgozott. A csepűgatya sem kellemes, míg kétszer meg nem szapulják. Gyerekkoromban szürke harisnyát viseltem. A magyarok bevonulása után készítettem újat, de amikor a magyarok elmentek, akkor eladtam egy idős embernek.
Díszkapu, kocsikázás
Milyen volt a világ 1940-ben, mikor bejöttek a magyarok? Mi történt Szentpéteren abban az időben? – térek rá háborús időkre kérdéseimmel.
A falu közepén díszkapukat állítottak fel. Egy hónapon keresztül mindjárt-mindjárt jöttek a gépkocsizók. Emlékszem arra, hogy hatan ültek a kocsin, ahova engedték felszállni a gyerekeket, civileket. Mentünk lefelé velük, Városfalva felé. Amikor a kicsi leánykát az ölébe vette a tiszt, akkor a könnye kiesett neki. Azt hitték, hogy el vagyunk románosodva, nem tudunk beszélni magyarul.
Édesanyám egyedül maradt
1942 októberében soroztak be, ekkor már folyt a háború. Csíkszeredában, a Mikó várban katonáskodtam, a IX. hadtest X. híradózászlóaljánál tevékenykedtem. Édesanyám egyedül maradt itthon, édesapámat már előttem behívták a székely határőrségbe.
Csíkszeredától Balánbányáig építettük az erdőben a távbeszélő hálózatot. Gyalog jártunk, lovaink is voltak, csak azok a vezeték építéséhez szükséges dobokat szállították. Húztuk ki a kábeleket, aggattuk fel a fákra.
Ragaszkodik az ajándékba kapott sapkájához
Az állomásról elindultunk, a kábel vége be volt dugva a gépbe, nekünk kapcsolatot kellett létesíteni azzal a ponttal, ahol tartózkodtunk. A fára törzskötés által rögzítettük a vezetéket. Szakadás esetén lámpákkal kerestük a hibát. Volt két kankósrúdunk, amivel végeztük a munkálatot. Egy harmadik személy húzta a kábelt a rúddal dolgozó katonák után. 78 darab lóval, 100 kilométeres távolságot építettünk ki.
Felmentünk Gyergyószentmiklósra, ott megháltunk. Keresztül jöttünk a Libán erdőn Székelyvarságra. Ott az erdő szélén megháltunk, megittuk a kávét, majd indultunk tovább. Délben már Abásfalván voltunk. Este a rezesbanda várt minket Csíkban, a díszlépést ki kellett lépni.
Szigorú volt a magyar katonaság
Erősen durva századosunk volt, Mattai Imrének hívták, de nem ember mellé való volt. A magyar katonaság szigorú volt, ha valaki rosszat csinált, akkor kikötötték. Na, még attól is az Isten óvjon! Hátul a kezét összekötötték az embernek, s fütyögött valahonnan. A lába nem érte a földet félórán keresztül. Még csoda, hogy a karja meg nem hibádzott! Bolond százados!
A lábam úgy ki lett erőltetve, hogy 2 hónap után a kórházba kerültem, Marosvásárhelyre. Hozzáteszem azt, hogy már legénykoromban ízületgyulladásom volt. Olyan nehezen tudtam menni, hogy Vásárhelyen egy katona kellett levegyen a vonatról. Gerendai András alezredes doktor volt szolgálatban, aki 6 hónap egészségügyi szabadságra küldött el. 1944. szeptember 1-ig tartott.
Utánunk a tűz
A háború közben folyt, szeptember elején Szentgyörgyön már lőttek az oroszok. Nekem csak addig kellett volna elbújjak, míg az oroszok rajtunk keresztüljönnek. Ha nem akartam volna, akkor nem is lett volna muszáj visszamenjek a háborúba. De magyarnak éreztem magam, s azt mondtam, hogy egyszer meg kell halni. Itthon, az életben gyáván, vagy a tűzben, a fronton halok meg.
Csíkban jelentkeztem a kaszárnyánál, pakoltunk, s menekültünk. Három héten keresztül meneteltünk, sokszor álltunk a bombázások miatt. Utánunk jött a tűz, ami Magyarországon utol is ért minket. Vas megyéig, Vépig jutottunk, ott öltöztettek fel katonaruhába.
Híradósok régen
Hogy Horthy-t letették-e, vagy ő mondott le, azt nem tudom. Felesküdtünk Szálasira még karácsony előtt. Átkerültem Németországba, tiszta egyedül maradtam Udvarhely megyéből az alakulatnál. Bevegyítettek a többi közé, odaraktak a tűzvonalba, s alászolgálja. Kiképeztek géppuskásnak rövid idő alatt, április 23-án már el is fogtak az oroszok az Elbán túl. A lágerbe behoztak egy csomó népet, annyian voltunk, hogy nem győztek eleget főzni. Áprilistől szeptemberig tartott a fogságom.
El akartak vinni minket Oroszországba, a vagonra fel voltunk pakolva. Amikor Frankfurton mentünk keresztül, akkor leállították a vonatot, a város az amerikaiak kezén volt. Amerika beleszólt: az erdélyieket haza kell engedni! Kiválasztottak minket, voltunk vagy 200-an. Bekísértek minket Aradig papírral, hogy ne bántson minket senki, nem szökve vagyunk. Mikor Kacán a vonatból kiléphettem, egyet imádkoztam. Most értem el az anyaföldet, a vonat akármerre vihetett volna. Én tiszta egyedül jöttem. Öt hónapig nem borotválkozhattunk, senki sem ismert fel. Ott jöttem elé a kerten, nagyanyámtól vizet kértem, de nem tudta kinek adta.
Amikor itthon a bodegába felmegyek, mondom, hogy mi a helyzet. Ők azt mondják, könyvet olvastak, nem úgy van, ahogy én elmondtam. Kérdem én, hogy melyiknek van igaza, aki olvasta, vagy aki ott volt a tűzvonalban?
Virág és leánycsók
Fiatalként hazakerült a háborúból. Volt-e szeretője a katonaság alatt, vagy ez későbbre maradt?
Hazatértem után felkerestem a szeretőmet, aki közben beteges lett. Olyan betegséget kapott, hogy tizenkét évig nem mehetett férjhez. Békességben elváltunk, nem haraggal. Azután is találkoztunk, beszélgettünk. Járt a faluja felé a brassói busz, néha egymás mellé ültünk, beszélgettünk. A feleségem is tudta jól, hogy beszélgetünk, életünkön keresztül. Lelkileg tudtunk beszélgetni.
Nem jött, hogy megházasodjak. Apám kezdett szidni már, így 28 éves koromban keltünk egybe a feleségemmel csak, 1948-ban. Homoródfürdőn, az unitárius búcsúban találkoztunk. Nappal az ima volt, a csókot éjjelre hagytuk. Csak akkor lehetett csinálni, nem úgy mint most. Tudod-e, hogy mit lehet lopni, anélkül, hogy bezárnának? Virágot és leánycsókot. Ezért soha nem zártak be embert.
Történetek az ottalvós búcsúkról
Édesapám eladott 22 ezer lejért egy borjúdzó bivalyat. Ez elég nagy pénz volt. Bementünk a feleségemmel Udvarhelyre, megváltottuk a gyűrűt. 2000 lej volt. Akkor csak egyet vettek, a nőnek. A férfinak az eke szarván eltörne úgyis. Megvártuk, hogy a nevet írják bele. A Kossuth bal felső sarkán volt az üzlet, a harmadik ház a saroktól számítva.
Kicsi lakodalmat csináltunk, ebben a házban volt megtartva. Sokat hiába hívtunk volna, mert ajándékot kicsit adtak. 98 lejbe került egy liter bor. Voltak legények, leányok, adtak 100 lej ajándékot. A legény megitta a liter bort, akkor hol az ajándék? A bivaly árának felével indultunk neki az életnek. Sajnos nem tudtunk sokat élni együtt, mert szívbeteg lett, korán meghalt.
Valamikor fehér rózsa
Még láttak-e olyan embert, akinek ilyen sapkája van? – kérdezi tőlünk. Nagyon büszke a barátai közreműködése által Magyarországról kapott katonasapkájára.
A szép kort megélt bácsit nagyra tartják környezetében, aki két évszázad mesésnek tűnő élettapasztalatait hordozza magában. Legutóbb a városfalvi március 15-i ünnepségen tisztelgett a hősök előtt. A muzsikást beállították a hátam mögé, elhúzták a nótámat – emlékszik vissza az eseményre. Belekezdett előttünk a „Valamikor fehér rózsa” kezdetű népszerű énekbe. Keserédes élmények pöröghetnek a bácsi fejében.
98 esztendő képekben
Én éltem meg, én tudom, hogy milyen volt – intézi el ennyivel. Közben megsimogatja a kezében levő bundasapkát.
Kérdezzék meg, hogy hol nem fáj!
– Hol nem fáj, Feri bácsi?
– Innen felfelé – mutat a homlokára. A fejem tetején, mert normális vagyok.
