Induljunk ki abból, amit Bözödi György először 1938-ban megjelent Székely bánja című kiváló szociográfiájában fordított utópiának nevez: „A székely nép mai gazdasági és társadalmi életének, lelki válságának megértése végett vissza kell pillantanunk mélyebben a múltba, annál is inkább, mert ez a múlt lényegében ismeretlen. A köztudatban hamis utópiát tettek általánossá a székelységről, mely a többi utópiákkal ellentétben fordított – amint székely voltához illik is –, valamikor valóság volt, s csak később vált üres elméletté.”[1]
Ez a székely utópia tehát nem azért hamis, mert megvalósíthatatlan, hanem mert anakronisztikusan használják fel: olyankor is valóságnak tekintik, amikor már csak a múltból örökölt eszme.
Bözödi gondolatmenetének megértéséhez két dolgot kell megkülönböztetnünk: egyfelől a székelység középkori társadalmi szervezetét, az egalitárius parasztdemokráciát, másfelől a székelység koraújkori történetét, amikor ennek a demokráciának az újraintézményesítése érdekében, tehát egy eszme nevében a székelyek sikertelen forradalmak sorát vívták a kiépülő feudális hatalommal szemben. Az első vonatkozásában nagyon kevés megbízható forrásunk van, mivel a sajátos székely társadalmi szervezetről szóló első írásbeli források egy olyan időszakból származnak, amikor már elkezdődött ennek felszámolása, hierarchikus feudális struktúrák szerinti átszervezése. Ez azonban nem ok arra, hogy kételkedjünk a létezésében, annál is inkább, mert a második időszak székely parasztforradalmainak ez képezi az eszmei-politikai kiindulópontját és hivatkozási alapját.
A valamikori valóság (a parasztdemokrácia) vesztes forradalmak politikai eszméjeként él tovább: ezt jelenti a fordított utópia. Ugyanakkor arra is érdemes figyelnünk, miként válik külön a Székelyföld Bözödi által összefoglalt történetében a valóság és az eszme (utóbbit nevezhetjük akár imaginárius alkotásnak is), melyek innentől kezdve egymástól elváló történeti pályákon haladnak tovább.
Mi történt tehát?
„A székely nép XVI. századi története egy hatalmas lázadás. Állandó forradalmakkal, minden végső erejét összeszedve igyekszik megszabadulni a főurak elnyomásától, visszaszerezni elvesztett szabadságát, hogy aztán az eredménytelen harcban végképpen összetörve, tehetetlenül adja meg magát. A Székelyföld társadalmi, gazdasági és politikai élete teljesen átalakul. Száz év alatt nyolc forradalom pusztított végig a székely hegyek között, és nyolcszor veretett le a kétségbeesetten küzdő székely nép: 1506-ban, 1519-ben, 1559-ben, 1562-ben, 1576-ban, 1600-ban, 1602-ben és 1603-ban. A magyarországi jobbágyság erejét 1514-ben végképp megtörték, de a székely nép több mint száz esztendeig állta az ott elveszett harcot.”[2]
Székelyföld dialektikája 1: A karnevál
A revizionista jelszó szerint „Székelyföld nem Románia”, de valójában nem is Erdély, legalábbis egy másik Erdély, vagy Erdély másikja. A sorozat első része ide kattintva olvasható. »
Ez az időszak tehát a székelység valódi forradalmi korszaka. Azt mondhatjuk, ezeknek a forradalmaknak a leverése után válik a székelység számára meghatározóvá egy konzervatív történeti viszonyulás abban az értelemben, hogy a mindenkori nyomorúságos jelennel szemben ragaszkodik egy régmúltban valóságosnak tudott szabadságeszméhez. Sőt bonyolultabb és traumatikusabb formában: már az eszményre magára nem emlékszik, csak arra, hogy elveszített valamit, anélkül, hogy tudná, mit; és hogy miért volt az veszteség. Ha az emlékezet így már csak a veszteség mint olyan emlékét őrzi, a hiányt magát, megtört emlékezet jön létre.
Ami a forradalmak politikai célja volt előbb (az egalitárius parasztdemokrácia visszaállítása), ezeknek elmúltával és vereségével részben kulturális hagyománnyá, részben egy hiányzó hagyomány utáni vággyá válik, amelyhez annak ellenére is ragaszkodnak, hogy a társadalmi-történelmi környezet ezt nem támogatja, illetve anakronisztikusnak ítéli. Mindez azt is elárulja, hogy a hagyomány iránti vágy, amelyet konzervatívnak gondolnánk, itt egy alapvetőbb hiányra utal, amelyet a hagyományok puszta „feltalálása”, „őrzése”, „ápolása” sohasem pótolhat. Sőt, ezek a pótlékok mindig újra csak arra (vagy inkább annak üres helyére) emlékeztetnek, ami elveszett.
A székelység forradalmi tudata fordult ekkor át ellentétébe, egy múltbeli eszméhez, egy imaginárus képzethez való csökönyös ragaszkodásba. És ennek a ragaszkodásnak a makacs ereje maga is annak a jele, hogy többről van itt szó, mint valamiféle antikvárius múltba merülésről: indulatelfojtás rejlik mögötte. A hagyomány vágya és aközött, ami régen elveszett, rés tátong, s ez ahhoz a kérdéshez vezet: túl minden hagyományon átemelhető-e valami későbbre, a jelenbe abból, ami régen elveszett?
Mindenesetre észre kell vennünk, hogy bár e történeti viszonyulás, a múlt felé fordulás formailag konzervatívnak látszik, a – mára persze jócskán elhomályosult és ábrándossá szelídült – tartalom meglehetősen provokatív és radikálisan jelenszerű, élő: egy önellátó, a vagyon, a hatalom, a rang felhalmozását és központosítását megakadályozó, egyenlőségelvű, lényegében kommunisztikus társadalom akarása. Mindehhez hozzá vehetjük a forradalmi korszak tapasztalatait, az antifeudális ellenállás rendíthetetlen indulatát, amely sem magyar királynak, sem erdélyi fejedelemnek, sem nemesi felsőbbségeknek, sem semmilyen állami tekintélynek nem hajlandó feltétel nélkül alávetni magát, mivel maga fölött urakat nem, csak szövetségeseket ismer el, ugyanakkor igényt formál a maga autonóm társadalmi szervezetére.
Nos, ha valóban ez a „székely konzervativizmus” valódi tartalma,
akkor ebben a jelen számára is érvényes iránymutatás rejlik. Egy ilyen politikai akarat ma is igazolható.
A forradalmi időket követő feudális káosz időszaka, amikor jellemzővé vált, hogy a „székely renden” csak az egyenlőség felbomlása után kiváltságokat szerzett „főbbeket” értették, melyben a székelység zöme, a nyomorgó többség (földönlakók, jobbágyok, zsellérek és parasztok) nem számított bele, s amikor a székely köznép nem egyszer saját, a szabadságaiból őt kitagadó felsőbbségével szemben kényszerült lázadásra és erőszakra, egészen 1848-ig tartott. De az egalitárius szenvedély még ekkor is élt, noha maga Kossuth is félreérti a helyzetet, amikor úgy véli, a székelyek privilégiumait meg kell szüntetni a modern polgári jogegyenlőség szellemében: hiszen privilégiumok már rég nem illették meg a szolga- és jobbágysorba süllyedt székelyföldi köznépet, csakis a szűk székely nemesi réteget. Utóbbiakkal azonosította a szokásos tudatlan köztudat, s olykor a tudomány is az egész székelységet, s azt hazudta, hogy a Székelyföldön nem is volt jobbágyság. De a „Székely Köztársaság” gondolata közvetlenül Trianon előtt is fölmerült, nyilván anakronisztikusan, de azért jelezve, hogy a jelentős gondolatok nem múlnak el olyan könnyen.
Ez tehát a székelység legősibb politikai eszméje: a középkori egyenlőségelvű, szabadparaszti demokrácia. Nyilván nem azt akarjuk mondani, hogy egy ilyen középkori parasztdemokrácia megvalósítására kellene ma törekedni. Csak azt, hogy a demokratikus és egalitárius politikai szenvedély szerves részét képezi a székelység történelmének, s erre támaszkodni érdemes.
Bözödi György koncepciója természetesen magán viseli saját korának bélyegét is: az 1930-as évek népi szociográfusainak és falukutatóinak tényfeltáró, realista radikalizmusát, a népi demokratizmus, a Népfront és az antifasizmus szellemét, szemben az akkor is domináns konzervatív-romantizáló transzilvanista giccsparádéval és a horthysta-revizionista konszenzussal. A parasztdemokrácia víziója így nem csak a középkorról és a koraújkorról szólt. Bözödi a 20. század eleji székelység „lelki válságának”, meghasonlásainak történeti okait kereste és vélte megtalálni a régi egyenlőség-eszme bukásában és a feudális káosz elúrhodásában. Írása így saját korának szóló programként is olvasható.
A harmadik rész jövő héten, kedden várható, a sorozat első része ide kattintva olvasható. »
