fotó: Egyed Ufó Zoltán / archív

Székelyföld más. Erdély, mondják, multikulturális és liberális, legalábbis az kellene legyen. Csakhogy itt van Székelyföld, amely ezt megakadályozza azzal, hogy állítólag etnicista és szélsőjobboldali. A székelyek megfertőzik etno-nacionalizmusukkal a multikulturális erdélyi városokat, mondja a transzilvanista író, amikor beköltöznek például Kolozsvárra, de nem tudnak románul, ezért aztán az elszivárgó kolozsvári polgárság helyén is zárt etnikai enklávé alakul.

Aztán azt is mondják, hogy Erdély szép kastélyos nemesi és polgári hagyományokkal rendelkezik, ám ott vannak a bükkfejes székely parasztok, akik egész egyszerűen nem akarnak polgárosodni, igénytelenek, antimodernek, antiindividualisták. Ráadásul az úgynevezett „cityszékelyek” újabban még valamiféle parvenü polgáriságot is imitálni próbálnak. Nahát! Nyaralni mennek! Ezek!?

Kelemen Hunor arctalan, semmitmondó, agresszíven kimért neokonzervatív kommunikációjával szemben, amelyben nyoma sincs semmiféle kisebbségi politikai szenvedélynek, hisz ő a jégszívű „profi”, ott áll Borboly Csaba, a Hargita megyei tanácselnök, aki fecskében élőzik, az azonnaliság szenvedélye fűti, maga a megtestesült kommunikatív bunkóság és posztliterális stimulus-függés, a csomafalvi anti-Cicero, akinek politikai dadaizmusán röhögve borzad a jólneveltek és „civilizáltak” társasága.

Tehát az asszimiláns yuppie, aki próbálja a magyarok javára szelídíteni (civilizálni) kompromisszumaival azt, amit az RMDSZ-es politikusok a Dâmbovița-parti gyanús balkáni káoszként írnak le, és a székely medveölő kontrasztja – ez olykor legalább némi áldialektikát visz a kismagyar politikai nihilbe.

Noha lényegi politikai mondanivalója egyiküknek sincs, s inkább a félperifériás kapitalizmus csődtömeggondnokságát ellátó neolib-noekon-neofaskó politikai ügynökség helyi menedzserei mindketten, mint komolyan vehető közpolitikusok, épp ezért jobb híján identitásukat árulják politikai termékként: az egyik a kimért „transzilván” kultúrfölényt, a másik viszont „a székely” dada-badát.

De más példák is vannak arra, hogy Székelyföld más.

Ha történészek megírják Erdély történetét, akkor meg kell írni külön Székelyföld történetét is, s a két munkának tudományosan azonos súlyúnak kell lennie. Ha Kolozsváron van egyetem, Székelyföldön is lennie kell. A Transtelex meg az Átlátszó Erdély az erdélyi, akiknek még annyi fantáziájuk sem volt, hogy a nevüket ne a pestimagyar liberális lapoktól koppintsák (lásd még: Unicum – Transylvanicum stb.), de a Székelyhon, meg az Udvarhelyi Híradó, az bizony székely. Ha Erdély nemesi, polgári és kozmopolita, akkor Székelyföld plebejus, népi, proli és etnicista, és természetesen meg kell építeni a repülőteret a Székelyföldön is stb.

A revizionista jelszó szerint „Székelyföld nem Románia”, de valójában nem is Erdély, legalábbis egy másik Erdély, vagy Erdély másikja, nem csak a revizionisták, hanem a „pluralisták”, multikulturalisták és minden rendű „modernek” fantáziája szerint is. Ha Kolozsvár a magyarok fantáziájában az urbánus, polgári-kapitalista Erdélyt szimbolizálja, Székelyföld ettől egy olyan szubaltern „keleti” perifériaként különböződik el, amely maga is igényt tart arra, hogy saját maga centruma legyen, s hogy egymagában az egész erdélyi magyarságot szimbolizálja: nem csak Erdély foglalja magába a Székelyföldet, hanem Székelyföld is tartalmazza az „igazi” Erdélyt.

Ez a belső hasadás a romániai magyar kisebbségi identitás számára abszolút konstitutív, és mély történeti gyökerei is vannak.

Szükségünk van rá, hogy megkülönböztessük magunkat – saját magunktól.

Ha elfogadjuk, hogy a modern szubjektivitás alapvető sajátossága, hogy hasadt, ezáltal képes reflektálni magára, mivel identitása paradox módon azon alapszik, hogy sohasem lehet abszolút módon azonos saját magával – hiszen elszenvedi az elidegenedést és az eldologiasodást (Hegel, Marx); hiszen a tudat képtelen uralni a tudattalant (Freud); hiszen a hatalom, a test és a nyelv deteritorializálja az Ént (Nietzsche); hiszen a nyugati „univerzalizmus” eszközeit elsajátíthatják a kolonizáltak, hogy lerombolják a nyugati hegemóniát (Fanon, Rushdie) –, akkor a romániai magyarságnak az „Erdély vs. Székelyföld” öntükröző alakzatban megnyilvánuló belső reflexivitása, folytonosan elcsúszó önazonossága és hasadtsága egy tökéletesen modern és emancipatorikus szubjektivitás példája is lehetne.

Bár a nemzeti liberálisok (transzilvanisták) a szimbolikus Erdélyt, az etno-konzervatívok a szimbolikus Székelyföldet tekintik az „igazinak”, világos, hogy ez a két centrális és rivális képzet vagy szimbolikus térkép egymás komplementerei, egyik a másik nélkül üres, semmitmondó, sematikus.

A két térkép, illetve képzet azonban nem kiegészíti egymást, hogy megkapjuk az Egészet, hanem palimpszesztusként íródnak egymásra: egyik ki akarja törölni a másikat, így végül is mindkettő részleges marad, nem jön létre semmilyen Egész. De létrejön az a sajátos zárványszerű tér-idő tapasztalat, amelytől helyünket, kultúránkat, társadalmunkat olyan otthonosan idegennek, vagyis kísértetiesnek érezzük.

Együttesük dinamikus és termékeny társadalmi feszültségteret és sajátos történetiség-tapasztalatot is lehetővé tesz. Egyfelől Székelyföldet mindig modernizálni (iparosítani, repülőteresíteni, urbanizálni, érzékenyíteni stb.) akarják az állítólagos örökös lemaradottságból és provincializmusban rekedtségéből, ami mozgósítja az újdonsült székelyföldi tőkés és politikai osztály naiv „fejlődési idealizmusát” ugyanúgy, mint az etnokonzervativizmuson „kritikai” nyelvét szívesen köszörülő, magát „progresszívnek” tudó erdélyi értelmiséget. Másfelől az elidegenült-urbánus-kapitalista-elrománosodott Erdélyből, meg úgy általában a „nagyvilág” idegenségéből mindig „haza” lehet utazni egy időre az „otthonos” Székelyföldre medvenézőbe vagy szilvalekvárt főzni a mama régi üstjében, ahol a társadalmi lét még olyan gyér, tele vagyunk „piaci résekkel”, meg a képzeletet inspiráló hiátusokkal, lyukakkal. Ahol átjárhatóbbak a szociális határok, magától értetődőbb közvetlenséggel viszonyulnak egymáshoz az emberek, lehet nevetni vagy borzadozni az anti-polkorrekt „őszinte” brutalizmuson, mert a világ itt nincs túlbonyolítva, túlteoretizálva, na meg érezzük a szikrázóan kemény égboltot a fejünk fölött.

Ez az örökös – szellemi, lelki és tér-időbeli – migráció, deterritorializáltság Erdély két képzeleti centruma, a plurális-elidegenült-urbánus-informatizált „Erdély” és az otthonos-etnicista-rusztikus „Székelyföld” között maga a sajátosan romániai magyar way of life,

az erdélyiség szexepilje.

Mindennek persze nem sok köze van egy empirikus szociológiai romániai magyarság-képhez (elnézést is kell kérnünk a kalotaszegi, partiumi, barcasági, máramarosi és más magyar közösségektől, akik kimaradnak ebből a szimbolikus párharcból), de hát a régi és új szimbolikus képzetek és ideológiák legalább annyira valóságosak, mint a társadalmi-gazdasági „tények”. Nyilván szó sincs róla, hogy a valóságos Székelyföld egészében provinciális, etnicista, rasszista, archaikus, antimodern vagy akár csak „egyszerű” lenne, ahogy arról sem, hogy a középosztályi-urbánus-kolozsvárias-pluralista Erdély ne lenne egyben etnicista, provinciális és enklávészerűen magára zárult, sőt nélkülözné – történetesen éppen Székelyföld, de akár Kalotaszeg vagy a Partium vonatkozásában is – a kifinomult szociális rasszizmust. A „Székelyföld”- és az „Erdély”-képzetben szimbolizálódó ellentétesen komplementer jelentésnyalábok nem empirikus valóságok, hanem közösségi vágyfantáziák, s mint ilyenek a közös képzeletünk alapvető összetevői. És mi nem azt állítjuk, hogy ezeket le kell rombolni valamiféle „realista” pragmatizmus vagy valóságelv nevében, hanem azt, hogy ezek a közösség intézményesült képzeleti alkotásai, s mint ilyenek, történetileg jöttek létre, tehát változékonyak és megváltoztathatók.

A következőkben ezért amellett fogok érvelni, talán meglepő módon, hogy a hagyományosan „primitívnek”, „egyszerűnek”, „elmaradottnak”, „bezárkózónak”, „etnicistának” stb. tekintett Székelyföld előremutatóbb szellemi-képzeleti tartalékokkal rendelkezik, mint a nemzeti liberális transzilvanizmus. A helyzet ugyanis az, hogy a székelyek a lelkük legmélyén egyenlőségre vágynak, tehát baloldaliak, szocialisták és univerzalisták is lehetnek, s az is kiderülhet, hogy a transzilvanisták viszont galád horthysta-revizonista hungarofasiszták, akik nem vallják be nappal, hogy éjszaka „Nagymagyarországról” álmodoznak (pfúj!).

Ehhez két régi Székelyföldről szóló szöveget fogok fölidézni.

 A sorozat következő része ide kattintva olvasható. »