Székely lakk? Na ne!

 

Vízalapú lakkokat, lazúrokat, impregnáló szereket, azaz felületkezelő anyagokat gyártanak a faipar számára itt, Székelyudvarhelyen. Hallottál már róla?
fotók: DÁVID Anna Júlia

Gyártással már tizenhat éve foglalkoznak, vízalapú lakkokkal közel harminc éve. Balog Attila a Tiocera Kft. vezetője mesélt nekünk történetéről, vállalkozásáról.

Attila elektromérnöknek tanult Marosvásárhelyen, ám abban az évben, amikor a munkaerőpiacon el kellett helyezkednie, éppen hétszáz, már tapasztalattal rendelkező munkanélküli mérnökre is ez a kihívás várt, ugyanis a gazdasági átrendeződés miatt rengeteg gyár ment tönkre. Akkor kevés önbizalommal, mentor nélkül lépett új pályára.

További információk és a cég elérhetőségei megtalálhatók a weboldalukon.

Egy romániai üzem marketing vezetője volt, gyárakat látogatott, így ismerkedett meg az bútoripar struktúrájával, a felületkezelő anyagokkal. Elmondása szerint a vízbázisú felületkezelés azért olyan izgalmas mind a mai napig, mert ez egy aránylag fiatal iparág, ami rendkívül gyorsan fejlődik, és még mindig van olyan probléma, amire nincs megoldás, ezért folyamatosan van benne kihívás.

Attila kezdetben csak forgalmazta a vízalapú lakkokat, majd 2006-ban nagyon sok pénzt fektetett be abba, hogy létrehozott egy laboratóriumot annak a cégnek, ahol akkoriban dolgozott.

„Elkezdtem kinevelni vegyészmérnököket. Az a meglepetés ért, hogy a frissen végzett vegyészmérnök csak az elméletet ismeri. Nem járt gyárakban, nem ismeri a felületkezeléseket, nem tudja, hogyan kell lakkot készíteni, így közel két évet kellett tanítanom őket, hogy önállóan lakkot tudjanak készíteni. Ez pedig rendkívül költséges vállalkozás.

Aztán két dolog történt. Egyrészt megváltozott a cég stratégiája, illetve 2008-ban kirobbant a gazdasági világválság, és rettenetesen visszaestek az eladások a faiparban – igaz, már 2004-ben is történt egy drasztikus változás, amikor két év alatt 24%-uk tönkrement a faipari cégeknek. Ekkor döntenem kellett, hogy feladom ezt az aktivitást, vagy elkezdek saját termékekkel kísérletezni” – vázolja fel az előzményeket Attila.

2007-től következett egy négy-öt éves kutatási periódus a vegyész csapattal, amikor megismerkedtek a lakkgyártás csínjával-bínjával, mindenféle nyersanyagokat lekértek, kipróbálták, hogyan is működnek, hogy lehet összeállítani általuk egy lakkot, és szép lassan olyan termékeket hoztak létre, amelyek sikeresnek bizonyultak a piacon.

Amitől mások a Tiocera termékei

A lazúrok azért ilyen jók, mert hobbi szinten születtek – jelenti ki Attila. Kihívásként fogalmazta meg magában, hogy jobbat készítsen, mint amit a piacon talált.

„Én olyat akartam kitalálni, ami a legjobb, és nem aszerint épület fel a recept, hogy nekem mennyi kereskedelmi hasznom marad, mennyit kell eladnom, hogy fenn tudjam tartani a céget” – fűzte hozzá.

A lazúrok esetében hosszú-hosszú kísérletezés során jöttek rá, egy-egy nyersanyag mikor lesz tartós a fán.

„Saját módszert dolgoztunk ki erre. A szabvány szerint, ha negyvennyolc órára vízbe teszek egy mintát, és nem történik semmi vele, akkor vízálló: ennyit tud a szabvány. Éppen ezért minden kültéri anyagra, amit kipróbáltunk, az volt ráírva, hogy kitűnő, miközben láttuk, hogy az egyik lepattogzik egy év alatt, a másik öt év alatt.”

Ekkor kezdték el vizsgálni, hogy mi a különbség ezek között.

„Amikor betettem ezeket a mintákat a vízbe, volt olyan, hogy egy hónap múlva kezdett el kifehéredni, és olyan is volt, hogy három hónap után is úgy vettük ki, mint ahogy beletettük. És hát tavasszal meg ősszel van olyan időszak, hogy egy hónapig esik az eső. Ha valamilyen módon a nyersanyag reakcióba tud lépni a vízzel, bele tud hatolni, akkor, amint megfagy, repeszti, porlasztja, teszi tönkre a lazúrt” – magyarázza Attila. Ezzel a módszerrel szűrték a nyersanyagokat, és azok 80 százalékánál már tudták, hogy ha abból dolgoznak, akkor nem lesz tartós.

A másik, amit a saját kárukon tanultak meg, hogy az sem mindegy, honnan szerzik be a látszólag ugyanolyan nyersanyagokat.

„Vásároltunk mindenfélét Törökországból, Görögországból, Hollandiából, mert jó áron hozzá lehetett jutni, de tételről tételre másak volt a tulajdonságaik. Itt, Európában csak a német nyersanyag bizonyult megbízhatónak” – tudtuk meg a lassan már mindenhol evidenssé vált műhelytitkot.

Amit a tapasztalat tanított

Székelyföldön az emberek esküsznek. Mindenki esküszik arra az anyagra, amit használ – neveti el magát.

„Ha elmentem egy céghez, hogy megmutassam az anyagom, akkor ott megmutatták, hogy ők milyen tökéletes anyagot használnak, ha egy fél év múlva visszamentem, akkor már egy más tökéletes anyagot használtak. Itt minálunk ez egy olyan dolog, hogy nekünk vannak meggyőződéseink, amiket nagyon nehéz megdönteni. Ezt csak úgy tudod, ha mindig ott vagy a kapuban. Újra és újra meglátogatod a cégeket, elbeszélgetsz velük” – tudtuk meg.

„Olyan is volt, hogy kaptam termékmintát egy gyártótól és kipróbáltam, láttam, hogy hidegben semmi gond nem volt vele, de melegben, 40 Celsius-fokon összeragadtak a minták.”

Amikor megosztotta tapasztalatait egy udvarhelyi céggel, azt a választ kapta, hogy Székelyföldön a lakkgyártásnak nincs hagyománya. Elég nagy a bizonytalanság az iránt, hogy miért is tudna egy székely termék jobb lenni. „Egy székely faházról tudjuk, hogy az jó, mert van hagyománya, de a lakkgyártásnak nincs. Nagy a bizalmatlanság, akárcsak az egész országban” – osztja meg tapasztalatait. S bár Székelyföldön Attiláék egyedülinek számítanak, az országban még találunk gyártókat.

Sokszor akadt gondja a mérnökökkel is, mert nem hitték, hogy olcsó nyersanyagból nagyon jó lakkot lehessen gyártani, ami felhasználóbarát. És fontos lenne, hogy egy mérnök ismerje a bútoripari felületkezelési technológiáit is.

„Egy vegyésznek össze kell kapcsolódnia a kémiai vegyülettel és a valósággal. Ahhoz, hogy egy mérnök dolgozni tudjon, anyanyelvi szinten kell megismerkednie az anyagokkal. Nem a kémiával, hanem azzal, hogy a bizonyos kód alatt lévő anyag hogyan működik, hogy azt bele lehet tenni bizonyos százalékban, ha az picit több lesz, akkor milyen más anyaggal lehet egyensúlyba hozni. Például vannak olyan habzásgátlók, amelyek a fényességre nem gyakorolnak hatást, de ez nem kémiai elméleti tudás, hanem neked tudnod kell, hogy melyik, hogyan viselkedik. Anyanyelvi szinten érteni azt jelenti, hogy egy receptet sosem a laborban készít az ember, hanem leül, fejben összerakja az összetevőket, és érzi azt, hogy miből hány százalékot kell tennie, hogy a termék működjön, ezután bemegy a laborba kipróbálja, és finomítja.” Nem kell ehhez sok ember. Tudás kell.

Igazából akkor fordul át haszonná, amikor a technológia rendbe kerül, egy-egy új kliensből partner lesz. A klienseik három csoportba sorolhatók, az első kategória az ipar. Az ipar számára, amit kínálni tudnak, az a személyre szabott lakkok gyártása, így tudják a legoptimálisabb áron biztosítani a terméket. Arra is nagyon figyelnek, hogy úgy készítsék el azt a nyersanyagot, hogy a felhasználáskor az eredmény ne függjön a munkás szakmai tudásától, ma egy ember, holnap egy másik lakkoz, és mindig jó kell legyen a bútor.

Egy másik vásárlói réteg a különleges megoldásokat keresőké.

„Vannak olyan módszereink is, mint például a merítéses: azt egyetlen romániai cég sem tudta megoldani, a piacon jelen lévő olasz, német, osztrák cégek se, hogy ha belemerítenek például egy 1×2 méteres asztallapot, akkor tökéletesen oszoljon el a festék, tökéletesen száradjon meg. Igazából meg tudnák, de túl messze van a gyártó a felhasználótól” – meséli a sikereiket.

A kliensek harmadik csoportja, akik lazúrokat szeretnének használni vagy készíteni, de olcsó terméket akarnak. „Mi tudunk adni olyan lazúrt is, ami olcsó, és garantáljuk, hogy két évig nem lesz gondja vele. Igazából egy tartósabb terméket ajánlunk, amiben sok az UV védelem, mert sokkal drágább újrafesteni, mint az árkülönbség.”

Hamarosan vigyázni fogsz a fádra

Arról már korábban is esett szó, hogy a termékek sikerességének titka a nyereség motivációjának hiánya és a szabad kísérletezés: így született a rozsdakonvertáló szerük is, amivel a vasanyagot lehet védeni. Attila azt tapasztalta, hogy ezeknek az anyagoknak a piaci ára 50-60 lej/kg, az volt a feltevése, hogy ennyiért nem éri meg az embereknek kezelni a vas felületeket, így addig kísérletezett, míg 15 lej/kg áron tudják értékesíteni saját terméküket.

„Elkezdődött a szabadalmaztatása egy olyan biocid szernek is, ami meggátolja a földbe ásott fa korhadását. Ez azért sajátos, mert ezek az anyagok általában csak vákumkamrában működnek, de én olyan szerekkel dolgozom, amelyek vízben oldódnak, és azok az anyagok, amik megvédik a fát a reakció során, a fában keletkeznek. Ezáltal bárki kezelni tudja a faanyagát ezzel a két komponensű anyaggal. Így nem macerás, és most, hogy a fa ára ekkorát ugrott, mindenki vigyázni fog rá” – jósolja Attila.