Július közepe van, figyelgetni kell az alakor érését, mert nyakunkon az aratás, a 2020-as szalmakalapok nyersanyagát most kell begyűjteni.

Hétvégén szalmakalap fesztivált szerveznek az Etéd községhez tartozó Kőrispatakon. Nem véletlenül hívják a falut sokan Kalapfalvának is, a település legismertebb hívószavává vált a szalmakalap.

Első utunk a múzeumba vezet, ahol egy miskolci diákcsoportnak éppen a szalmadíszek elkészítését mutatják a helyiek. Az oktató háta mögötti képen kőrispataki öregek láthatók, akik a kapu előtt kötik a kalapot.

Fotó: Pál Edit Éva

– Nagyon sokan meghaltak az öregek közül, de Molnos Erzsi néni nem messze lakik innen – mutat az egyik nénire Szőcs Lajos, és gyorsan meg is szervezi nekünk a találkozót.

Így a nénit levesszük a falvédőről,

a poszterről, hogy egy szalmakalapos történetet ismerjünk meg általa. A patak mellett gyalogolunk lefelé, keressük a gépállomást, ami mellett Erzsi néninek kalapot kell kötnie az udvaron.

Szalmakalap fesztivál Kőrispatakon

Időpont: 2019. július 20.

Kulturális programok, koncertek kicsiknek és nagyoknak.

Egy nagy fa alatt, az árnyékban üldögél, nagyon hasonlít nagyanyámra, igazi mama arca van. Olyan gondoskodó, szeretettel teli, akármilyen háztáji terméket el lehetne vele adni. Szalmából készült dolgokat mindenképp. Ölében lecsüng a pucolatlan kalap, egy régi ollóval faricskálja a fonat kiálló részeit, lába mellett hever a macskája.

Erzsi néni 75 éves, de az ujjai úgy pörögnek a szalmán, mintha ennél egyszerűbb tevékenység nem is lenne a világon. Bátorítólag jegyzi meg a kollégámnak, miközben belekezd a kalapkötés tanításába: ne reszkessen úgy a keze, ez nem nagy dolog!

A szalmát négy szálból fonják, a két szélső szálat kell betűrni a középsők mögé úgy, hogy ne tűrődjön össze közben, szép sima maradjon.

Ügyes tanonc a kollégám, csak van körülbelül hetven év lemaradása. Gyermekkorában tanulta ezt a mesterséget a házigazdánk, korán kezébe adták a játéknak szánt szalmát, “nem féltek attól, hogy kiszúrja a leányka vele a szemét”.

Sok gyermeket nem engedtek addig el játszani a faluba, míg a vég kalapot ki nem köti, teljesíteni kellett a kiszabott munkát mindenkinek. A Molnos családnál nem voltak olyan szigorúak a szülők, engedték a játékot a leányuknak. A csóréfejű szalmára esküszik Erzsi néni, abból könnyebb volt dolgozni, mint az alakorból, amit később honosítottak szerinte a településen.

Az udvaron egy félig töltött fürdőkádban hűsöl a szalma.

Szakadna, vagy eltörne kötés közben, ha száraz lenne. Bemutatja, magyarázza miként kerül a termőföldbe elvetett alakorszemből kalap a fejünkre. A learatott kévét, vagy markot megszárítják lábon, vagy “megkecskélik”, ahogyan mondják a faluban. A főszereplő ezután az olló lesz, amivel megpucolják a szalmát, bogmentessé varázsolják az alapanyagot. Füstölni azért nem szeretünk ezen a portán, mert Erzsi néni allergiás a “büdöskőnek” nevezett kénes porra, így meghagyja másnak ezt a feladatot.

A szemünk előtt zajló kalapkötés során a szalmaszárak ügyes kezek által összefonódnak, hosszú csíkban tekeregnek tovább. Miután lefaragják  róla a kiálló részecskéket, feltekerik a fonatot egy motollára, ahol tovább szárad, s mivel ruhadarabról van szó, a mongoroló segítségével kivasalják egyenesre, simára. Kalapvarró gép által társulnak a fonatok, együvé tartoznak, amíg a cérna összetartja őket. Végül, a prés segítségével kap olyan formát a kalap, amitől kényelmes és jól mutató lesz.

Míg jár a keze, Erzsi néni visszaemlékszik azokra az időkre, amikor Bözödről átjártak, hogy megvegyék a faluban kötött kalapot, de az is előfordult néha, hogy átszaladtak egy vég kalappal a szomszédos településre, hogy eladják a felvásárlóknak. Mert abban az időben leginkább itt varrták a kalapot, Kőrispatakon csak kötötték. Nehéz lenne most átfutni Bözödre, belepte a bozót a határt, a bozótot pedig a medve.

A medve fontos szerepet játszik ebben az élettörténetben.

Nem azért, mert az előző éjszaka a faluban elpusztított huszonöt vágnivaló csirkét és megmarcangolt egy malacot. Nem is azért, mert halálos áldozata van a medvével való kapcsolatnak a közelmúltból. Nem azért, mert többen fontosnak tartották jelezni ezt számunkra Kőrispatakon a beszélgetés alatt.

Hanem azért, mert a férjét korábbi lakhelyükön, Cséjén “elütötte” a medve, aki tizenkét esztendőt élt még az erdei baleset után, de minden betegségét a medvének tulajdonítja a felesége. Később prosztatarákot diagnosztizáltak nála, az aranylakodalmuk után elhunyt.

– Tudtuk, hogy el kell menjen, megvettük ezt a házat, hogy ne legyek egyedül, mindannyian nem tudunk egyszerre meghalni, ezt el kell fogadni – idézi fel hazaköltözésének körülményeit Erzsi néni.

Egy testvérem van, hála Istennek

Nem azért mondja, hogy nem kívánt volna többet, hanem mert hálás a teremtőnek testvéréért, akivel mindig jóban voltak. Mindketten “jó fajták”, mutat kacagva magára, utalva arra, hogy van test a lélek mellett. A szemben lévő utcában lakik a húga, akivel nap mint nap összefutnak, Erzsi néninek ő maradt, aki éppen az érkezésünk előtt ment haza. Vendégek, önkéntes érdeklődők mindig akadnak, az egyik fiatal szomszédasszony nyitja meg maga előtt a kaput.

Jó, hogy jöttél Erika, gyere mondjál valamit a szalmáról a fiataloknak! Habár te nem csinálod! – köszönti az első vendéget Erzsi néni. Mondja ezt úgy, mintha minden itt született az anyatejjel szívná magába a kalapkötés tudományát. De benne van az is, hogy a fiatalok nem űzik ezt az ősi mesterséget a faluban, kiöregedett a szakma, talán húsz ember foglalkozik kötéssel.

Felidézi azokat az időket, amikor még sorozásra mentek a legények, a leányok bokrétát kötöttek a szalmakalap bal felén található csokorra. Most már se katonaság, se bokrétázó leányok nem kacérkodnak a legényekkel, hiányzik pár régi szereplő, összetevő ehhez a sztorihoz.

A fiatalok külföldön, Magyarországon, vagy Németországban dolgoznak, szezonmunkán vannak. Igazából már a kollektív gazdaság alatt elköltözött az utánpótlás nagy része, az unokáik pedig nem jönnek vissza már – állapítja meg a néni. Miközben az itthoniak a külföldet fedezik fel, ott keresik kenyerüket, itthon az alakorból készült kenyér hódít: állítólag egészséges, de biztosan drága. Vajon a liszt a határon túlról érkezik a szalmakalap földjére?

Nem ismeri, nem hallott az alakor ilyen típusú felhasználásáról Erzsi néni. A laposfejű alakor leginkább a majorság kedvenc táplálékául szolgál. Nem úgy aratják, mint a búzát, foltokban érik, ha sárgul, akkor sarlóval a kezünkben eshetünk neki a munkának. Több portán is zajlik a betakarítás jelenleg.

Biztatólag mondom neki, hogy majdnem

minden férfiember fején ott láttam a kalapot, mikor a falu között sétáltunk.

Inkább az öregek fején láthatod, fiam. A fiatalembereknek nincs már kedvük a viselésére, türelmetlenek lesznek, ha lefújja a szél a fejükről – mutat rá az ideges világunkra. Nála érezhetőleg nyugtatólag hat ez a tevékenység, hetven év alatt felfordult a világ körülötte, a kalapkötés maradt az egyik támasz az életében.

Egyedül vagyok, mit csináljak egyebet? – válaszol kérdéssel, mikor azt kérdezem, hogy a pénzért megéri-e bíbelődni a kalappal. Felvázol nekünk egy olyan üzleti tervet, aminek hallatán csak az anyagiakért sokan nem állnának be a sorba. Nincs saját földje, nem termeli az alakort, ezért kötésre, marokra meg kell venni a szalmáját, aminek tíz lejre ugrott az ára az utóbbi időben. Ha szerencséje van az embernek, akkor egy marokból kiköthet egy vég kalapot.

Mert végben mérik a kalapot, egy vég negyven méter hosszúságú fonatot tesz ki. Egy véggel körbe lehetne érni Erzsi néni házát. Ez egy centiről-centire, gondolatról-gondolatra haladó munkának számít, türelem kell hozzá, meg kell adni a módját. Tavaly hatalmas távolságot ügyeskedett össze a kalapos nénink, száz vég kalapot kötött ki három-négy hónap alatt, amit ha kiterítenénk, akkor 4 kilométer hosszúságban gyalogolhatnánk mellette. Ennyivel ki lehetne szegélyezni az utat Kőrispataktól Bözödig.

Ez az egyéni rekord viszont sokba került Erzsi néninek:

porckopással, agyérgörccsel került kórházba. A családorvosa azzal fogadta a napokban, hogy nem gondolta azt, hogy hazatér a kórházból, nagy esélyt látott arra, hogy a rosszulléte éjszakáján meghal. Kacag egy nagyot ezen a beszóláson, jelzi, itt van még.

A szomszédasszony érdeklődik egészsége felől, hogyan érzi magát. Azt mondják, ha szedem a pirulákat, akkor jó lesz, szépen gyógyulok – mondja a megnyugtató választ. Csak a gyógyszerek árára panaszkodik, a kollektív nyugdíj mellett soknak számít a több mint háromszáz lejes havi kiadás.

Felmentem a doktornéhoz, kérdeztem, mondja meg nekem, rákos vagyok, hogy ilyen drágák a gyógyszerek? – méltatlankodott a borsos áron. Nyolc vég kalapot jelent a havi kiadás, ha tizenöt lejes áron számoljuk a vég kalap árát.

Amúgy a szivar a legjobb viszonyítási pont, 1 vég 1 doboz cigaretta árával vetekszik, habár mostanság a dohány helyben hagyta a kalapot, mint az euró a lejt. Soha nem volt olyan jó ára a kalapnak, legalábbis az ő helyzetéből nézve. Fiatal korában az olajjal és cukorral versenyeztették a kalapot, de örök második lett a kőrispatakiak aranya.

A faluban hátramaradt egy mondás a kalapkötők és felvásárlók-előállítók viszonyáról. Kalapkötés közben jegyezte meg az egyik vásárló az egyik falubelinek.

– Maguk kocsit vesznek ebből, olyan sok kalapot kötnek.

– Tük igen, mü nem.

Utal ezzel a párbeszéddel Erzsi néni arra, hogy a kész terméket készítő és a kereskedő vállalkozók jól megélnek a kalapból a településen. Természetesen, nagyobb a felelősség is így, de itt, most a kalap ára a mérvadó.A hagyományos férfi-női szalmakalapok mellett régi termékeknek számítanak a füles szatyrok, lábasalávalók, kenyértartó kosarak. Újabban a díszek a legnépszerűbbek, ezért nagyobb hangsúlyt kapnak a vállalkozók részéről.

Szép, szép, de azontúl engem nem foglalkoztat, eladom, s kész

– egyszerű a képlet a néni szerint, aki nem rajong a szalma iránt, házában csak egy lábasalávaló van. Kenyeres kosarat pedig nem tart, egyedül van.

Közben a nap sugarai oldalból besütnek a nagy fa alá, a cica elsomfordál a melegről. Csak akkor kezd érdeklődni, mikor Erzsi néni a beáztatott szalmához igyekszik.

Egyébként, két esztendőig legalább ki kéne tartsanak a kalapok

mindennapos használat mellett is. A szalmakalapnak nyáron van az ideje, de télen, a szögre akasztva van igazán ideje – mondja viccesen Erzsi néni. Elmondja, hogy régen osztályozták a szalmát: a vékonyból készítették a szalmakalapot, mert az volt a szebb. Ma a vékony szalma dísznek megy, a vastag kalapnak.

Hátul a házőrző figyelőzik békésen, a macska már bemutatta magát korábban. A ház mögött, kerített részen tyúkok beszélgetnek a maguk nyelvén. Közelünkben, szabadon három lilicsirke kóricál, szedegetnek az udvaron. Állítólag véletlenül lettek, “önkéntes alapon születtek”, mert nem tudta az gazdasszony, hogy a kotló milyen ügyön dolgozik, jobban mondva ül.

Szeretem őket, nem volt szívem elpusztítani, ha már megszülettek, gyönyörködök bennük, majd valakinek odaajándékozom – mondja a törpe szárnyasokról. Idáig szégyelltem megkérdezni, de mocorog bennem a kérdés, hogy hol vannak a történetből a gyermekek. Nem esett szó róluk, ezért feltételeztem, hogy nincsenek. Végül, a kollégám kérdez rá.

Szerettünk volna, de nem sikerült, még Temesvárott is jártam kivizsgáláson, hogy legyen – mondja szomorúan.

Nem úgy sikerült, ahogy eltervezték.

Úgy indultak neki, hogy gyermekeik lesznek, öreg korukra könnyebb életet élhetnek, együtt. Ehhez képest sok mindent el kellett engedni, ami fontos volt: a társat, és az egészséget is.

De, a jókedv maradt, újabb szomszéd ereszkedik be a kapun, mindjárt egy kollektívben hallott viccel kerül a társaság középpontjába.

– Jó hosszú interjúd lett, Erzsi. Le akartam szólni telefonon, hogy alulról fürdjél le!

– Én már nem szégyelleném azt sem, ha látnák. Máskülönben, Lajcsi azt mondta, hogy tíz perc az egész – mondja mosolyogva Erzsi néni, akivel közel két órán keresztül kalapoztunk.