Enikő szerint egy újságnak az a feladata, hogy felszínre hozza azt az igazságot, amit mások inkább elrejtenének. Ő ezt várja az uh.ro-tól. Ezért támogatott.

Talán tízszer is elolvasta azt a verset, amit az édesapja eléje tett, amíg ráébredt, hogy az Előre címlapján levő szöveg első betűit összeolvasva a ’80-as évek diktatúrájában egy igen bátor mondat fogalmazódik meg. Így kezdődik Száva Enikő története a médiával. Később is hasonlóan folytatódik: mélyvízből mélyvízbe kerül. Mikor akarva, mikor akaratlanul, mikor szó szerint.

– Gyakorlatilag nekiálltam újságot írni, illetve rádiózni úgy, hogy azt sem tudtam, hogy az újságírást eszik-e vagy isszák – mondja otthonában, ahol a fekete-fehér családi képek alatt, a televízió és a kortárs magyar irodalom remekeit felsoroltató könyvespolc szomszédságában beszélgetünk arról, hogy milyen érzés tévés ikonnak lenni.

Mert nekünk, székelyföldi tévénézőknek, akik a kilencvenes és kétezres évek elejének Duna televízióján szocializálódtunk;

amikor még a Duna szó nemzetközi szinten is egyet jelentett a minőséggel, és a legjobb kulturális televízió címet viselte;

amikor mi, határon túlinak nevezett nézők a Dunán követhettük a világ filmművészetének remekeit és jobbnál jobb rajzfilmeket, dokumentum és portréfilmeket láthattunk;

amikor mi először szembenézhettünk „határon túli” címkét viselőkként az anyaországi címkét viselőknek a tükrében saját magunkkal;

nekünk akkor vált Száva Enikő Székelyföld arcává.

– Sajnos nálunk még mindig összetévesztik az ismertséget az elismertséggel, együtt jár a kettő, holott ez nem mindig indokolt vagy helyes. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem ennek a pozitív hozadékait, de leginkább a falusi nézők visszajelzéseit értékelem, mert ott még őszinték az emberek, folytatja szerényen.

Műszaki egyetemet végzett, azonban már egész korán látta, hogy nem lesz mérnök, a diplomával a fiókban titkárnőnek, majd ügynöknek állt. Azóta az erdélyi és magyarországi sajtó szinte minden szegletében megmutatkozott már, volt rádiós és írott sajtóban dolgozó újságíró, tévés és filmesként, rendezőként is kipróbálta magát.

Indítunk egy rádiót, nincs kedved jönni?

1996-ban Szőke Laci hívására beküldtük a barátnőmmel a hanganyagot, és azt mondták jó leszek rádiósnak. Föl is vettek, és emlékszem, hogy a Príma Rádióban az első köszöntőt, azt én mondtam. Ez nagy öröm volt sokáig, de hát nevetséges volt, amit műveltünk, nem értettünk hozzá.

Hogy mi volt nevetséges? Arra mi sem emlékszünk, mert mi is akkor tanultunk rádióhallgatók lenni.

Az elején „rettenetes témákat vettünk elő”, – válaszolja –, amelyeket igyekeztek este kibontani. Napközben a városháza minden ajtaján benyitottak, hogy van-e valami hír, és az utcákat rótták, hátha történik valami – igen, akkor még az a mondás járta, hogy a téma az utcán, és nem az, hogy a Facebookon hever.

Este pedig volt olyan, hogy betelefonálós műsort hirdettek meg a tetvességről, majd csodálkoztak, hogy senki nem telefonált be, másfél órát kellett erről csevegniük a műsorvezető társával.

Gyakorlatilag élesben, nagyon lelkesen tanulták a szakmát. „Nagyon-nagyon jó csapat verbuválódott össze. Egyikünk sem volt újságíró azok közül, akik ott maradtunk”.

A Prímától a Star Rádióhoz került, majd 2005-ben nyílt meg számára a televízió világa. Egyből mélyvízbe került. Szó szerint is, mert az árvízről kellett tudósítania, mivel a kollégája épp nem volt jelen, és muszáj volt adományokat gyűjteniük. És nem csak a televízió világa nyílt meg, hanem egy új dimenzió, az ismerkedés, kapcsolatok világa, mert addig „nem voltam soha barátkozó típusú ember”.

– Hogy én hivatalból mehetek valakihez, és úgy látok bele a magánéletébe vagy a munkájába, és úgy férkőzök valakihez közel, hogy egy álarc, az újságíró álarca mögé bújok közben, az egy hatalmas ajándék. Nem készíthetek telefonos interjút a tévének, nekem oda kell menni a helyszínre, ahol láthatom, hogy az alany milyen színű zoknit visel, milyen az egyénisége, milyen a kisugárzása.

Persze, itt is bakiztunk sokat. Volt, hogy elmentünk szalag nélkül forgatni száz kilométerekre, vagy előfordult, hogy visszakérdezett az alany, és arra a műsorvezető egyáltalán nincs felkészülve, hogy az ő véleménye is számít, sorolja.

De nem csak bakik voltak, hanem élmények és sikerek is – nem hiába kapta a médiadíjakat. Az első élő követítéskor „éreztük, hogy történelmet írunk”, mert mi hírt tudtunk adni arról, hogy mi történik a Székelyföldön és egységében meg tudtuk jeleníteni a Székelyföldet. Amúgy is a Duna Televízió volt abban az időben A televízió. „És hát mi nagyon hittünk abban, hogy közszolgálatot végzünk”.

Mit jelent számodra a közszolgálatiság?

Én ezt veletek kötöttem össze.

– Szóval, amikor feleszméltem az első gyakornoki éveimből, akkor szembesültem azzal, hogy nem minden témát lehet terítékre tenni, ami engem érdekel. Ez egy iszonyú frusztráció volt, és az ember igazságérzetét ez nem hagyja békén. És hát ez azt eredményezte, – mert fiatal újságíróként az ember készül megváltani a világot, – hogy egyik médiától a másikig vándoroltam, teljesen fölöslegesen, mert mindenhol ugyanazt tapasztaltam.

Próbál ugyan az ember saját elvei és elképzelései mentén dolgozni, de nem biztos, hogy fog sikerülni.

Én azt látom, hogy a sajtó feladata egyre szűkül, semmiképpen nem tudja már az őrkutya szerepét végezni. És ez bántó. És nyilván keresi az ember azokat a felületeket, ahol ehhez hozzá lehet férni, ahol az információk nincsenek korlátozva.

És nem föltétlenül azért nem jut hozzá az ember mindenféle információhoz, mert az újságíró csak úgy kapja meg a fizetését, ha szem előtt tartja a laptulajdonosnak a politikai nézeteit vagy az üzleti érdekeit, hanem azért sem, mert a technológia fejlődésével elszabadult ez a deep fake szekér, se vége, se hossza a kommenteknek, mindenkinek van véleménye, és azt osztja is becsülettel, és emiatt olvasóként eltévedünk a sok információ között.

Tegnap szembesültem azzal például, hogy az arabok létrehozták az első, mesterséges intelligencia által generált hírolvasót, aminek az az első kérdése, hogy: – Milyen híreket szeretnél hallani?

Én ezen még mindig megdöbbenek, holott tudjuk, hogy ma már erről szól a média, hogy mindenki olyan típusú híreket és információkat akar nézni, ami neki tetszik. Hát ezt még mindig nem értem! Hogy lehet egy hír fehér vagy fekete? Jó vagy rossz? Jobb vagy baloldali? Nem az a hír, ami a hétköznapjainkat közvetlenül érinti, az életünket befolyásolja?

És hát ez az, amit várok tőletek, hogy olyan információkat tárjatok elénk, amelyek az olvasók preferenciájától függetlenül segítenek tisztán látni, és a mi kis közösségünk életét valóban befolyásolják, mert erre van a legnagyobb szükség. És ezt, azt hiszem, hogy csak úgy lehet, hogyha tényleg komolyan veszi valaki a hivatását.

Arra, hogy az elébe táruló hírek valóságtartalmát ellenőrizze, nincs ideje ma az olvasónak. Ki az, aki egyáltalán időt áldoz erre? Vagy kit érdekel az igazság és a szabadság olyan mértékben, hogy órákat áldozzon erre? Abban az értelemben, melyben Petőfi már 170 évvel ezelőtt megfogalmazta, hogy balga az, vagy együgyű, aki azt gondolja, hogy szabad sajtó nélkül létezhet szabad nemzet.

És amit még tőletek várok, az a kultúraközvetítés. Még mindig nem látom, hogy bárki is foglalkozna azzal, hogy egy gyerek, egy fiatal meg tudja szűrni az információt, hogy tudja értelmezni, összefüggéseiben tudja látni, és tudja felelősségteljesen kezelni. Ezt csakis a gondolkodásra neveléssel lehet megtanítani, aminek az egyetlen módja a kultúra, a kultúra közvetítése.

Tényleg azt gondolom, hogy a fiatalok a kényelmesebbik utat fogják választani. Amúgy is elkényeztettük a gyerekeinket, sokkal jobban el vannak kényeztetve, mint mi voltunk. Ők nagyon egyszerűen fognak az algoritmusok vagy a mesterséges intelligencia által generált hírolvasóhoz nyúlni, hogy az ők preferenciáik szerint olvassa fel nekik a híreket. És akkor mit csináltunk? Akkor nem lesz gondolkodó ember belőlük, és akkor nem fogunk kilátni a magunk kis várából, és megtörténhet, hogy váron belül nem lesz olyan jó az élet.

És ha kultúraközvetítésről van szó, akkor hatalmas felelősség hárul az uh.ro-ra is, mert a kis közösségünknek az életét meghatározza egy helyi sajtó és a gondolkodásra nevelésben pedig tényleg hatalmas szerepe lesz annak, hogy milyen kultúrát, milyen szeletet közvetítetek, mert a nálam sokkal okosabbak is azt mondták, hogy nem a gazdasági szint hat a kulturális színvonalra, hanem fordítva, a kulturális színvonal fog visszahatni a gazdasági nívóra, és ki ne akarna jól élni a mai világban?

Mit szeretsz olvasni az uh-n?

Mindig a személyes hangvételű cikkek érdekelnek, amikor az újságíró bőrébe tudok bújni, és tényleg, nagyon plasztikusan tudtok írni, szinte ott vagyok azokon az eseményeken, amiken ti is.

Nagyon szeretem, amikor bevonjátok a fiatalokat, például a DráMa fesztivállal kapcsolatos próbálkozásokon, amikor ők írhattak bizonyos előadásokról, annak ellenére, hogy kezdő és szárnypróbálgatások voltak, nagyon élvezetes volt. Mert belelátsz egy kicsit abba, hogy a melletted felnövő gyerek hogyan észleli Udvarhelyt.

Vagy például nagyon tetszett, amikor Várdayékkal felkerestétek Udvarhely – talán legkisebb utcáját. Minden olyasmi, ami a város múltját vagy az építészeti értékeit tárja fel, az nagyon érdekes és izgalmas. Még több kell, még több kell, még több kell.

Ja, igen, és még nem mondtam, hogy azokat is tárjátok fel, amit nem sajtótájékoztatón mondanak el. A sajtótákékoztató csak a kirakat.

Mit tanácsolnál egy kezdő újságírónak?

Ne menjen újságírónak. Vagy ha igen, akkor legyen jó anyagi háttere. Vicceltem. Sokféleképpen lehet újságot írni. Kimaradni a politikából nem lehet, ez egészen biztos.

És érdemes. Nem kell oknyomozó legyen az ember ahhoz a hihetetlen sikerélményhez, amit akkor érez, amikor egy aprócska elrejteni valót is felszínre hoz. Azt az örömet nehezen lehet elmondani. Még, ha csak egy kérdés erejéig is, – melyre előre tudod, hogy nem fognak válaszolni –, ha szűk korlátok között is, ha csak egy kicsit is meg lehet kérdezni azt, ami a nézőben felvillanthat valamit, amit valaki el akar rejteni, az már egy félsiker.

Arra ne számítson, hogy ebből meg tud gazdagodni, ha tisztességesen végzi. Ha tényleg úgy érzi, hogy fontos felszínre hozni mindazt, amit egyesek inkább elhallgatnának, vagyis ha tényleg azt érzi, hogy az igazságot érdemes kikaparni; ha szívesen megmutatná, hogyan gondolkodnak azok, akiknek életmódját érdemes követni, akkor vágjon bele.