fotó: Magyari Tímea
Remélem, magácskát nem ez érdekli. Nem feltétlenül csak nagy forrásokkal lehet szép példákat felmutatni, csodákat tenni – mondja beszélgetésünk során Szász Jenő, aki nem kevés pénzből gazdálkodik a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) élén, és valószínűleg nem kevés fizetést kap a miniszteri biztosi feladatkörért, amivel múlt hét végén bízta meg Semjén Zsolt miniszterelnök helyettes. Ennek apropóján vadásztuk az új telefonszámát, amikor a szerkesztőségtől 20 méterre levő Zseb étteremből jelezték, hogy ott kávézik Szász Jenő.
Miért pont most és miért Szász Jenőt alkalmaznák erre a feladatra? Mik azok az előzetes információk, amikre alapozva létrehozták ezt a feladatkört és mi az a szakértelem, előzetes tudás, amiért Szász a megbízást kapta? Miért kell ehhez külön – a fizetést leszámítva – miniszteri biztosi feladatkör? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ.
De, ha már megzavartuk a kávézását, nem csak a miniszteri biztosi munkakörről, hanem a székelyudvarhelyi közéletről is kérdeztük a „székely anyafőváros” volt polgármesterét.
És az alaposan megcsappant magyarországi támogatások következményeiről – melyeknek első jele a nyomtatott erdélyi magyar sajtó és a nyomtatott magyar szó elsorvasztása – is kikértük a Szász politikai ambícióinak megvásárlása révén összezsugorodni engedett és az RMDSZ zsebpártjává vált Magyar Polgári Párt alapító elnökének véleményét.
Miben áll a miniszteri biztosi munka?
A kinevezés szövegezése kellően konkrét egyfelől, gyakorlatilag az orosz-ukrán háború nemzetpolitikai hatásait kellene stratégiailag elemezni, nyomon követni, ami hétköznapi nyelvre lefordítva azt jelenti, hogy első tételként ennek a konfliktusnak a kárpátaljai magyarságra gyakorolt komoly következményeit kell elemezni, hogy milyen hatása van az ott élő nemzettársaink életére. Kiemelten a nemzetpolitikai hatásra kell figyelni, ennek tartalmat kell adni.
Azon túl, hogy látjuk a lesújtó hatást, jó lenne egészen konkrétan feltárni, számszerűsíteni, és megnézni – miért ne – , hogy akár egyénenként vagy településenként hogy néz ki ennek a mai ábrája, hogy él a közösség. Hányan vannak otthon, hányan vannak, akiknek távozniuk kellett a háború következményeként, kényszerdöntés elsősorban a fiatal férfiak életében, hogyan tovább, mit gondolnak erről maguk az érintettek. Ez nagyon sok beszélgetést, felmérést igényel, elsősorban az otthonmaradottak, de az eltávozottak szempontjából is, milyen közös jövőt vázolhatunk fel nekik. Ezt akkor lehet objektíven feltérképezni, ha megkérdezzük magukat az érintetteket. Szeretnék oda eljutni, hogy egy komoly munkacsoportot felállítsunk, akik csak ezzel foglalkoznak annak érdekében, hogy tényleg tárgyszerűen, objektíven ennek a kérdésnek minden oldalát meg tudjuk vizsgálni.
Nem lehetett ezt a Nemzetstratégiai Kutatóintézet keretében, annak elnökeként megvalósítani?
Annak a keretein belül fogjuk megvalósítani.
Mi változott akkor?
Maga a hatáskör, hogy feladatul kapta az ember, hogy ezzel foglalkoznia kell. Mert mégiscsak állami igazgatásról, közigazgatásról beszélünk, és kell egy törvényes háttér, ami mentén az ember eljárhat. A miniszteri biztosi feladatkör gyakorlatilag ezt a jogi hátteret, felhatalmazást adja, ami mentén egyáltalán erről a kérdésről intézményesített formában lehet és kell beszélni, ezzel foglalkozni.
De ugye az otthonmaradottak és az elvándorlásra vagy útkeresésre kényszerülő nemzettársaink szempontja az első szint, amivel foglalkoznunk kell. Hogy ez mit jelent a közösség, az egyén szempontjából, fel kell tárni, nagyon sok egyéni mélyinterjút, esettanulmányokat kell készíteni azokkal az emberekkel, akik objektíven tudnak erről beszélni, tehát az érintettekkel. Utána meg kell nézni, hogy ez mit jelent közösségileg, akár a számok tükrében. Természetesen ezeknek a beszélgetéseknek a során azt is fel kell mérni, hogy egy-egy egyéni sors hogy áll össze a közösségi élet szempontjából, és abból hogy lesz egy közösségi akarat.
Amikor ez megvan, akkor ezt egy másik szintre kell helyezni. Szubjektíve, lélektanilag ez a legfontosabb: hogy az érintett közösség, ember hogy látja ezt a kérdéskört. Utána ezt fel kell emelni a nemzetpolitika szintjére, és természetesen meg kell fogalmazni a javaslatokat, hogy a magyar állam a nemzet iránti elkötelezettségéből és az alkotmányossági felelősségvállalásából fakadóan milyen cselekvési programot tud felállítani ennek a kérdésnek a kezelésére. Nekünk az lesz a dolgunk, hogy ezeket is mérlegeljük, utána a javaslatokat egyeztetni kell a különböző tárcákkal. Mert nem csak a nemzetpolitikai államtitkárság az egyetlen, ami a nemzetpolitikai kérdéskörrel foglalkozik, hanem minden egyes tárcának van határon átnyúló programja.
Miért pont önt bízták meg ezzel a feladattal?
Tíz esztendeje dolgozom a Nemzetstratégiai Kutatóintézetnél, tíz éve tanuljuk, hogy… amelynek ugye az volt a dolga, hogy a határon átnyúló nemzetegyesítésnek az ügyét képviselje, erre állítson fel jó stratégiákat, javaslatokat. Ennek megfelelően sokat tanultunk. Tíz éve járjuk a határon túli területeket.
Tud-e mondani néhány példát, hogy miket tártak eddig fel?
Amit eddig is követtünk az NSKI-nál, mivel ugye nem csak az anyagiakról szól az élet, nem csak nagy forrásokkal lehet szép példákat felmutatni, csodákat tenni, ezért mi egy következetességet tanúsítottunk. Egyébként valamennyi külhoni területen tanultunk.
Ha az udvarhelyi tevékenységünkre emlékszem vissza, akkor mi tudatosan törekedtünk arra, hogy Udvarhelynek legyen határon túli testvértelepülése is. Szabadka, Dunaszerdahely az én polgármesterségem alatt lett testvértelepülése Udvarhelynek, és törekedtünk, hogy magával Budapest fővárossal is testvérváros legyünk. Már akkor szerettük volna, hogy Kárpátalján is legyen testvérvárosunk, de a Munkács és Beregszász akkori városvezetése nem állt készen erre. Ukrajna fiatal államként talán nem tette ezt lehetővé. A lényeg az, hogy az akkori kezdeményezésünknek ma van eredménye, mert Beregszász most Udvarhelynek és Budapestnek is a testvértelepülése. Tarlós István volt főpolgármester úrral való együttműködésünknek köszönhető, hogy nem csak Udvarhely, hanem Beregszász és Lendva is testvérvárosa lett Budapestnek. Nyitott volt, megértette, támogatta és képviselte, hogy Budapest nem csak Magyarországnak, hanem az egész nemzetnek a fővárosa. Volt egy nemzetpolitikai hatása már az akkori tevékenységünknek.
Így tehát ma egy felvidéki magyarnak van egy viszonya Budapesttel, de nem biztos, hogy van az erdélyi, a kárpátaljai, vajdasági magyarokkal. Ebből a szempontból jó, ha egymást megismerjük, az együvé tartozásnak jó volna a hétköznapjait feltárni és jól működő intézményeket, intézményrendszereket működtetni. Például a Határtalanul program ilyen, a különböző oktatási, kulturális programok jól működnek. A gazdasági kapcsolatok úgy működnek, hogy az anyaország támogatása érkezik a határon túli területekre, de még fordítva nem látom ennek az intézményesítését és az együttműködést a különböző területek között sem. Mondjuk, az én feladatom pont nem erről fog szólni, de a lényeg az, hogy egy összefüggő kelméről beszéljünk, ha a magyar nemzetet vizsgáljuk. Azok az esettanulmányok, amelyeket most feltárunk, az egyfajta kiindulópont és recept tud lenni más területek irányába is.
Van az anyaországnak már tapasztalata a délszláv háború utáni újjászervezés, építkezés tekintetében. Akkor Udvarhely például Szabadka testvérvárosa révén menedéket adott onnan érkezett három zenésznek, az Udvarhely Néptáncműhelynek ők voltak a zenekara két-három éven keresztül. Az ember, ha nyitott és átérzi egy másik közösség kihívásait, akkor mindig lehet egyről kettőre jutni.
Van egy elköteleződésünk, hogy egyáltalán mit jelent határon túli magyarnak lenni. Tudjuk azt, hogy mit jelent kisebbségi sorban élni, nagy empátiával gondolkodik most már nem csak jómagam, hanem az egész NSKI közössége a külhoni magyar közösségek problematikája iránt. Hűséggel és felelősséggel.
Az NSKI munkássága tehát, ha jól értem, főként a döntéshozókat, végrehajtókat segíti, feléjük közvetíti az eredményeit, nem annyira a nagyközönség irányába.
Mivel nemzetstratégiáról beszélünk, közgazdaságban tanultuk a Pareto-elvet, ez a 80-20 százalékos arányról szól, a 20 százalék is meg kell legyen a 80-hoz, de a 80 is, ha a 20 már a rendelkezésünkre áll. Nekünk a 20 százalék a dolgunk, ami nyilvános. A 80 százalék a végrehajtás során került mellé, nagyon sok ötletünk, tervünk van, de mivel nemzetstratégiáról beszélünk, nem az a dolgunk, hogy a Facebook-oldalunkon meghirdetve tájékoztassuk a közvéleményt minden egyes lépésünkről. Például egy ukrán-orosz háború nemzetpolitikai következményeinek a feltárása kapcsán egészen biztos, hogy vannak olyan helyzetek és következtetések, amelyeket elsősorban és kizárólagosan a magyar kormány asztalára kell letennünk. Attól vagyunk egy nemzetstratégiai háttérintézmény, hogy ezt a háttérmunkát elvégezzük, a döntéshozók rendelkezésére bocsátjuk, és miután a döntés megszületett, látni lehet a cselekvési tervet.
Tud-e mondani egy olyan döntést, ami az NSKI ötlete, javaslata alapján kiviteleződött és most már utólag nyilvánosságra lehet hozni?
Még udvarhelyi polgármesterként kezdeményeztem a státustörvény vitáját az első Orbán-kormány idején, hogy a határon túli magyarságnak kettős állampolgárságot kell adni annak érdekében, hogy közjogilag is meg tudjuk erősíteni az együvé tartozás érzését.
De ez nem a Nemzetstratégiai Kutatóintézet keretében történt.
Bocsánatot kérek, csak a gondolkodást szeretném elmondani, hogy még udvarhelyi polgármesterként kezdeményezte az ember. Most nem azt mondom, hogy ennek a következménye, de emlékszem azokra a beszélgetésekre, amelyeket még Németh Zsolttal a státustörvény kapcsán beszéltünk. Én sürgettem a kettős állampolgárságot, akkor államtitkár úr azt mondta, még nem érett meg arra a nemzetközi közvélemény, hogy egy ilyen törvényt el tudjunk fogadtatni, de a lényeg az, hogy a státustörvénnyel megágyazódott az a kérdés, hogy utána, 2010 után intézményesítették ezt a közjogi viszonyrendszert az anyaország és a határon túli magyarok között. Erre is az ember büszke lehet.
Hogy mondjak most egy aktuális, konkrét programot: bejelentésre került a MÁÉRT és a Diaszpóratanács ülésen, hogy a diaszpóra magyar fiataljai számára felsőfokú képzés szintjén is ösztöndíjprogramot biztosít a magyar állam. Tehát akár Amerikában, akár Nyugat-Európában él a fiatal, ha Magyarországra jön tanulni, és azáltal, hogy akár angolul tanul, de magyar környezetben, megvan az esélye, hogy visszatelepedjen az ‘56-ban külföldre telepedett magyar utódja. Magyar jövőt én csak a Kárpát-medencében tudok elképzelni. Ez egy konkrét példa.
A háború már 9 hónapja tart, miért pont most érkezett ez a miniszteri biztosi kinevezés?
Szerintem a döntéshozók sem láthatták február végén, hogy eltart mostanig ez a háború. Mindannyian abban reménykedtünk, hogy hamarabb véget ér, csak helyi konfliktus lesz és kevesebb veszteséggel jár. Aztán külső beavatkozásoknak köszönhetően mára az egész világot befolyásoló konfliktussá nőtte ki magát, amivel hosszabb távon is foglalkozni kell.
Vannak-e már számok, hogy milyen körülmények vannak, hányan menekültek el, hányan kerültek Magyarországra?
Nézze, háromnapos a megbízásom, azt gondolom, hogy a munkát ezután kell elvégeznünk.
Hányan fognak ezen a munkán dolgozni?
Most át kell szerveznem az NSKI belső állományát, fel kell állítanunk egy munkacsoportot és meg vagyok győződve, hogy találkozóról találkozóra fogunk szembesülni az új feladatokkal, kihívásokkal és ennek megfelelően bővíteni, átalakítani, újjászervezni kell azt a munkaközösséget is, amely ezzel a kérdéssel mint elsőszámú kihívással foglalkozik.
Nem kimondottan az NSKI-ra vonatkozik a következő kérdés, viszont nemzetpolitikai ügy az, hogy idén jóval kevesebb támogatás érkezik Magyarországról Erdélybe, mint a korábbi években. A Székelyhon, Krónika, Székely Hírmondó, Nőileg stb. nyomtatott változatának, megszűnése és a munkatársaktól való megválásuk is ennek a folyománya. Hogy látja, milyen következményei lesznek Erdély-szinten a megcsappant támogatásoknak? Lesz-e valamiféle remény arra, hogy ezek pótlódnak, egyáltalán a kifizetések megtörténnek-e.
Önmagában számomra nagy elégtétel, hogy a székelyhonos kollégáiért aggódik.
Íme, egy kézzelfogható következménye az ukrán-orosz háborúnak. A háború előtt a gáz világpiaci ára 20 dollár volt. Tavasszal, még a magyarországi választások előtt, amikor a kormány újragondolta a költségvetés azon tételeit, amelyek az ország működéséhez szükségesek, a legrosszabb forgatókönyv teljesülése esetén 100 euróra saccolta a gáz árát, Amikor kiderült, hogy adott pillanatban 260 dollár fölé ugrott, akkor a feje tetejére állt az összes gazdasági számítás, nem csak Magyarországon. Ebből egyenesen következik, hogy bármennyire fáj a döntéshozónak, így a magyar kormánynak, de csak annyiból lehet gazdálkodni, amennyit a költségvetési keretek megengednek. És prioritást kell felállítani úgy, hogy közben a gazdaság működőképes legyen, tehát minden, ami az emberi élet minőségéhez fontos, mint például a családtámogatási program, az biztosítva legyen. Erre még rájött – talán egymás között kimondhatjuk –, Brüsszelnek a nemtelen politikája, az uniós források megvonása.
Konkrétan az ön kérdésére a válasz, hogy miniszterelnök úr kijelentése szerint a nemzetpolitikai támogatásokban vannak olyan tételek is, amelyek még nagy erőfeszítéssel is, de többletforrásokat fognak biztosítani a külhoni magyarok számára. Ilyen például a magyar gyermek magyar iskolába program, amelynél nőni fognak az ösztöndíjak értékei. Ez 250 ezer családot érint nagyságrendileg határon túl, ezek a támogatások nőni fognak jövő évtől kezdődően, és a kárpátaljai magyar testvéreink irányába már az idén. Semmi olyan beruházás, ami elkezdődött, nem marad befejezetlenül, ahogy Orbán Viktor fogalmazott, nem marad semmi torzó. Ez számomra azt jelenti, hogy a nehéz időszak végén ezek a kérdések is újragondolásra, újragombolásra fognak kerülni.
Lehet-e tudni, hogy mely területeken lesznek megvágások és mely területeken emelések?
Az oktatás, az ifjúság, a családtámogatás fontos, mind Magyarországon, mind a határon túlon megmarad. Ezek az ösztöndíjak nagy mértékben növekedni fognak ilyen nehéz időkben is. Hogy a gazdaságfejlesztési programok, beruházások milyen átütemezést fognak szenvedni, az szerintem a makrogazdasági tényezőktől is nagyban függ.
Több magyarországi újság is firtatta a miniszteri biztosi munkával járó jövedelmezést…
Én abban reménykedem, hogy magácska ebben már csak azért kivétel, mert egy, az ügy komolyságához mérten, ha valamennyien úgy állunk hozzá, hogy meg- és be is tartsuk, hogy vannak annál fontosabb dolgok, mint hogy ilyen személyeskedő kérdésekbe menjünk. Most függetlenül attól, hogy Szász Jenő vagy nem Szász Jenő. Elhiheti, hogy ez egy másodlagos kérdés egy ilyen tartalmas és nehéz ügynek a kapcsán.
Akkor vegyem úgy, hogy nem óhajt ezzel foglalkozni? Nem kívánja tisztázni a feltételezgetéseket, hogy mennyi fizetéssel jár ez a munka?
Még nem tudom, látja, nem tudom. De szerintem nem is ez a fontos, és elhiheti, hogy amikor az elöljáróimmal erről a kérdéskörről beszélgettünk, nem ez volt az elsőszámú kérdés, hogy egyáltalán van-e, mennyi, hogyan, miként. Vannak olyan dolgok, amelyeket küldetésként él meg az ember.
Jár-e ez plusz javadalmazással az NSKI-nál kapott fizetéséhez képest?
Még a kinevezést látni kell. Amit eddig olvastam, abból az derült ki, hogy igen, ennek van egy járandósága, ami az elvégzett munka után illeti az embert.
A hvg.hu másfél millió és 927 ezer forint körüli összegeket említett.
Nem tudok ehhez hozzászólni. Hogy a hvg.hu honnan vette az információit, nem tudom. De gondolom, hogy ez… A HVG komolysága egy csomó területen… hogy is mondjam, sokkal többre érdemesnek tartottam egy csomó más újsággal egyetemben, minthogy csak ilyen apró dolgokkal tudnak foglalkozni.
„Ezt a várost én szeretem”
Hogy látja az udvarhelyi helyzetet, hogy térjünk egy kicsit haza? Hogy néz ki ez Magyarországról, ami Udvarhelyen történik?
Ön hogy látja? Ugye mindenkinek van egy tapasztalata, ami szubjektív, egy véleménye.
Erre vagyok kíváncsi, önnek a szubjektív véleményére.
Én ezt a várost szeretem, sokkal többre érdemes. Voltak idők, amikor Udvarhely arra volt érdemes, hogy Székelyföld fővárosa legyen, mint az anyaszék anyavárosa tényleg lehetne Székelyföld fővárosa. Jó úton is jártunk, volt olyan időszak. Volt olyan, amikor mindenki idejárt hozzánk, egész Magyarország és mindenki irigyelte Udvarhelyt, az egész Székelyföld és az egész erdélyi magyarság.
Mi voltunk a bezzegváros. Tényleg főváros voltunk. Gondolom, hogy ezzel nem állítok szerénytelen dolgot, de volt valami közöm az egészhez. Akár erre az ember büszke is tudna lenni. Volt, amikor Hargita megye GDP-jének 70 százalék fölötti részét adta, ma is 50 százalék, de a kilencvenes évek végén, kétezres évek elején erősödött Udvarhely oda, hogy Hargita megye gazdaságának 70-75 százalékát biztosítsa. Abból élünk ma is. Volt, amikor intézményeket hoztunk létre, volt, amikor a kommunizmus örökségét, ami nem volt egy fényes dolog, mert egy szürke, lepukkant, gödrökkel, járhatatlan utakkal rendelkező szürke kisváros voltunk, ebből építettünk 2000-es évek végére egy fővárost. Intézményeket hoztunk létre: színházat, profi táncegyüttest alapítottunk, a múzeumot új épületbe költöztettük, a városi könyvtárnak épületet adtunk, egyetemet hoztunk létre, nagyon komoly cégek letelepedésében vettünk részt: a Coats vállalatot idehoztuk, amely maga köré hozta azt a tucatnyi céget, amely ma is erősíti Udvarhely gazdaságát.
Udvarhely volt az első város, amely elsősorban a helyi vállalkozók részvételével, de a városháza munkatársai segítségével, minden állami vállalatot megszabadított az állami tőkétől és ennek megfelelően Bukarest befolyásától. Mert a privatizáció során Udvarhely volt az első, aki célba ért. Bátorítottuk, segítettük javaslatainkkal, tanácsainkkal és együttműködésünkkel az udvarhelyi cégeket, hogy a helyiek vásároljanak meg mindent, amit az állami vagyonkezelő, a FPS elad. Hogy ne jöjjön kvázi idegen tőke, erősítsük a lokálpatriotizmust.
Én azt tudtam, hogy a rendszerváltás lényege az, hogy a kommunizmus, az egypártrendszer és a tervgazdaság helyett piacgazdaság legyen, a magántőke törjön elő, a magántőke váltsa ki az állami tőke működését. Arra is biztattam a cégeket, hogy ne egymással versenyezzenek, hanem egymást kiegészítendő a saját erőforrásaikat úgy osszák föl, hogy minden egyes vállalatot udvarhelyi tőkések vásároljanak meg. Így Udvarhelyen a privatizáció sikertörténet volt, mert amikor a végére jutottunk ennek a folyamatnak, akkor megteremtettük az udvarhelyi kvázi tőkésosztályt, ami a szónak a gazdaságfejlesztési értelmében elengedhetetlen. És Udvarhely a gazdasági versenyben első lett.
Nem tudom, hogy itthon mi volt, én akkor voltam egyetemista, de kívülről úgy tűnt, hogy Udvarhely egy sikertörténet. Utólag, a fejlődés akkori iramát és a város hírnevét tekintve, aranykor.
Ön mondta aranykornak. Mint ahogy most is azt látjuk, éljük, amit kívülről látnak azok, akik idejönnek, hogy Udvarhely mára beleszürkült a kisvárosi hétköznapokba, akkor nagy valószínűséggel abban az időben sem volt nagy különbség az itthoni lét tapasztalata és a külső szemlélő véleménye között. A város működött, rengeteg intézményt hoztunk létre.
Az az időszak volt, amikor visszaszereztük a város vagyonának a lényegét, az erdőket, amiket elkobzott a kommunizmus, visszaszerezte a város 1300 hektárnyi erdejét, 500 hektárt a gát körül, 500-at a Madarasi Hargitán, 300-at a város körül, a Budvár-tetőn, Kerekerdőn például. Ezeket Szász Jenő idejében pereltük vissza. Büszke vagyok arra, hogy ezt magam után hagytam.
Visszaszereztük az iskolákat, amelyeket működőképessé kellett tenni: leszigetelni a tetőket, rendbe tenni az épületeket. Úgy szolgáltattuk vissza az egyházi vagyonba az épületeket, hogy abból nem lettek utólagosan perek, mint Sepsiszentgyörgyön. Ma működőképes intézmények és a magyar állam támogatása szempontjából készek vagyunk annak fogadására. Büszke vagyok, hogy közbenjárhattam a gimnázium felújítása érdekében.
Az első komoly munkahelyem volt, olyan, mint az első szerelem. Kitörölhetetlen az ember életéből. És én azt gondolom, hogy amit akkor végeztünk, talán nem is értették az emberek. Utólag értékelődik fel, mert azóta a város sajnos csak leépül. Abban reménykedem, hogy ez lesz másként is.
Ha most Szász Jenő polgármester lenne, akkor mi lenne az első néhány intézkedése?
Mindenféleképpen az elmart, elbátortalanított barátainknak a bizalmát megpróbálnám visszanyerni.
Kik ezek a barátok, mert nagyon rosszul hangzik ez, hogy Szász Jenő barátai.
A város eljátszott becsületét próbálnám helyreállítani.
Kikkel szemben?
Mindenkivel szemben, akiket az elmúlt időben… Csomó szakmai befektető, aki itt volt Udvarhelyen és rosszul bántak vele az elmúlt időszakban: vízművek például.
Mikortól számoljuk az „elmúlt időszakot”? 2008-tól vagy 2016-tól?
2008-tól számoljuk. Hogy a Puskás Akadémia nem itt működik, az a 2008 utáni időszaknak az öröksége. Kétszer is itt járt a Puskás Akadémia képviselete, mindkétszer válasz nélkül tért haza. Én kint biztattam őket, jártam Felcsúton is, hogy hozzuk Udvarhelyre. Nem fogadták őket. Egyszer hazamentek azzal a csalódással, hogy nem fogadták őket, még egy esélyt adtak a biztatásomra, akkor is elmaradt a találkozás. Ma a Puskás Akadémia nem Udvarhelyen, hanem Csíkban működik, ahol nem a focinak volt hagyománya, hanem a hokinak. Szentgyörgyön ma A osztályos foci van, mert ott volt olyan vállalkozó, aki a focit arra a szintre felkarolta. Udvarhelyen a meglévő futsal, amely dübörgött, mára tényleg kispályás szintre került, nem úgy, mint annak idején, amikor országos bajnokok voltunk háromszor egymás után és rólunk szólt a világ, mi voltunk a teremfoci fővárosa. Ma már nem mi vagyunk a fővárosa.
Egyetemet hoztunk létre úgy, hogy baloldali kormánya volt Magyarországnak, most a további bővítési lehetőségeket járjuk.
Éltünk a lehetőségekkel. Utána a közműszolgáltatók. Leiratkoztunk egy listáról, amivel azt az üzenetet közvetítjük, hogy itt, Udvarhelyen nem látjuk szívesen mindazt, ami Magyarországról jönne, és a mostani városvezetés ugyanezt folytatta a debreceni vízművekkel való viszonyulásával. Ez stratégiai hiba, a magyar önkormányzati vállalatok, szakcégek szakmai beruházását elutasítani és kitaszítani, olyan hiba, amit nem tudom, helyre lehet-e hozni.
Van-e olyan személy, aki labdába rúghat ilyen szempontból? Aki helyre tudná ezt hozni?
Bízom benne. Ismerek ilyen embert, aki ezt meg tudná csinálni.
Ki az?
Maradjon az én titkom. Létezik. Olyan körülményeket kell teremtenünk, hogy a bizalmi viszony visszaépüljön, ami ezt a várost 2008-ig jellemezte.
