Nehéz kérdés és nincs válaszom, van viszont pár szempontom. Ha már olyan volt az elmúlt hét, amilyen, lapmegszűnéstől újraalakulási performanszig, hadd írjak le pár gondolatot.

A szerző illusztrációja

Kitérő: az emberanyag

Amikor újságírói állásra jelentkező ifjú titánokat vizsgáztattam, ugyanazon a napon volt két meghatározó tapasztalatom. Egyfelől: a végzősök, és nem csak, tekintélyes hányada alkalmatlan az önálló munkára és alkalmazás esetén vagy aránytalanul nagy emberi és anyagi befektetést igényelne, vagy szomorú a helyzete és kész. Hogy konkrétan buta-e, hogy káposztalé-e, ezen hadd gondolkozzon más. Lakmusz-papírnak szánt több oldalas műveltségi, tájékozottsági kérdőívvel mértem fel az emberanyagot, kábé száz ember fordult meg a kezem alatt az évek során, és nagyon savanyú lett az eredmény. Engem sokkolt, hogy több jelentkező – megjegyzem, a diplomázás küszöbén vagy azon jóval túl – nem tudta helyrerakni az általam kitalált településneveket és valós településeket ömlesztve tartalmazó listáról például… Verespatakot. Amikor a bányanyitással voltak tele a hírek, és az ablak alatt tüntetések zajlottak, és skandálták hogy Roșia Montană.

Az is sokkolt, hogy Románia területe nagyságrendileg sincs meg a kobakokban, vagy hogy melyik nagyvárosban melyik nagyobb folyót találjuk, esetleg Románia államformája és a parlament kétszobakonyhás vagy kétkamarás volta mi fán terem. Papíron ceruzával negyedik osztályos számolást, egész számok összeadását és szorzását végeztetni pedig eredendő bűn volt részemről, mert sokan belebuktak. És ha már számok, az érem másik oldala: azok a jelentkezők, akik nagyon jól teljesítettek ezen a felmérőn, azok vagy egyszerűen felálltak, amikor meghallották, milyen nevetséges összeget kínált az alkalmazó (az én ajánlásomnak a felét, ez nem rajtam múlott és adott esetben nem is ismertem az összeget), vagy elfogadták átmeneti szükségből pár hónapig, és azóta már nem a sajtóban dolgoznak, hanem versenyképes fizetést adó multinacionális vállalatnál.

A pénz forrása

Hogy van-e a tájainkon üzleti modell, előfizetési rendszer, adományok, reklámok, tudomisén, amiből csinálni lehet egy médiaterméket úgy, hogy a lekenyerezettség gyanúja ne merüljön fel, ahhoz én nem értek. Hogy kell-e a sajtóra, és nem csak közmédiára, az államnak alanyi jogon adóösszegeket folyósítania, annak szellemében, hogy közérdek a tájékoztatás, és mert hosszútávú befektetés lévén üzleti modellként az oktatáshoz hasonlóan nehéz elképzelni, megint nem tudom. De ha igen, akkor ezt pályázati modellben bonyolítanák-e, ami vajon nem pont oda vezet-e, ahol mi vagyunk most, és akkor feltaláltuk a melegvizet. Ezt is nyitott kérdésnek hagyom.

Megpedzem, az emberek tájékoztatása, horribile dictu gondolkodásra sarkallása, a demokratikus modellben a hatalom és a javak aránylag egyenletesebb szétosztását célozná. Nem pedig a hatalom és a tőke összpontosítását és halmozását. Az üzlet, és ez alól egy sajtóvállalkozás sem lehet kivétel, a tőkehalmozás, tartalékhalmozás, lehetőleg monopolizálás satöbbi felé halad, különben be kell zárnia a boltot. Feloldandó ellentét, nálam okosabbak csináljanak vele valamit.

Ez a mi urambátyámos helyzetünk

Van tehát nálunk egy helyzet, ismerjük. A politikai, az egyházi és az iskolai, valamint a médiabeli elit összefonódásával, mocsaras belterjességével, függési viszonyaival; ugyanakkor a szabadpiaci vállalkozói tőke gyakran látványos távolmaradásával. Szóval leginkább közpénz. Az emberanyag: mivel gondolkodni pénzbe (is) kerül, vagy komoly pénzt tesz valaki az asztalra, és akkor honnan van a pénz, ki adja és mire adja, vagy a kis pénz, kis foci helyzet a kontraszelekciót bátorítja, és akkor a szerényen vértezett sajtós felhasználási módjául egyedül a szócső szerep merül fel. Persze vannak árnyalatok és tisztelet a kivételnek, azzal a megjegyzéssel, hogy az éhbért – mert nálunk aligha van magasabb fizetésekről szó – egy ideig ugyan kompenzálhatja a hivatástudat, de utána már csak a fanatizmus, amin megint érdemes gondolkodni egy kicsit. A nyugati, nagyságrenddel nagyobb piac, piacok és az erdélyi magyar piac két külön dolog, más-más pénzzel, és más-más érdekeltségekkel.

A szabad sajtó küldetése

Fennebb nem is akartam újat mondani, mindössze hangosan gondolkodtam. Arról, hogy van ez a mi helyzetünk, ebben élünk, ez a mi társadalmunk, politikusokkal, papokkal, médiamunkásokkal, anyagi-függési rendszerekkel, urambátyámokkal. Hogy ez jó-e vagy rossz helyzet, teljesen tárgytalan, mert nincs másik helyzet, csak ez van, és legalább harminc éve van, és nem fog egycsapásra megváltozni – ne is változzon egycsapásra, mert a forradalmak is sokba kerülnek. Ezzel a helyzettel kell valamit kezdeni, itt kell, a pénz felmutatása mellett, küldetést megfogalmaznia annak, aki szabadsajtósdit kíván játszani ebben a posztmioritikus tündérkertben.

És akkor a kérdés az, hogy a konkrét tényektől és ügyektől, faktumoktól, mennyire rugaszkodik el az ember a víziók, az ideák, az ideológia magasságába, és a tájékoztatáson túl mennyire és hogyan akar világképet is formálni. Széles a skála, nyugati példákból tudjuk, hogy sokféleképpen el lehet helyezkedni rajta, a megfelelő anyagi vonzatokkal.

Csakhogy. Igaz ugyan, hogy sem a fenti helyezkedéssel általában véve nincsen baj, sem az itt levont következtetéssel, mármint általánosságban, amíg tudjuk, hogy a pénz honnan jön és hová megy. De. Amikor valaki ezt a mi helyzetünket átfogón tekinti a részletei helyett, és úgy a teljes egészében nem csak elemzi, hanem ellenzi is, mégpedig zsigerileg, teátrálisan és militánsan ellenzi, az nem szabad, vagy nem szabad sajtót művel, hanem azt, amit olyan toporzékolva ellenez:

politikát.