* Somai Feri bácsi idén februárban hunyt el. Fotó: Gál Barna
Somai Feri bácsi Kobátfalva legidősebb lakója*, testileg egy kicsit elfáradtnak látszik, de szellemileg nagyon friss. Ő a falu élő történelemkönyve: sokat éhezett gyermekkorában, élte a magyarok bejövetelét, az oroszok „szórakozásait”, a nagy szárazságot, a kobátfalvi egyházalapítást, a Szekuritáté fenyegetéseit, a nincstelen és munkás kollektívet. Szomorúan sétálgat a Nyikó partján, mert szárazon jár a nyár. Sok baj, kicsi jóval – így telt el 94 esztendő.
Amikor a helyi boltba betértem, még nem sejtettem, hogy a ceruzaelem mellé egyebet is kapok. A tiszteletes úr már sejtetett dolgokat Feri bácsiról, ennek ellenére én szeretek még információt szerezni az interjúalanyról. Rokona tudatja velem: életrevaló és sokat megélt emberhez fogok menni. Amikor elindultam Tarcsafalva irányába a központból, nem sokat kellett egyedül bandukolnom. Mellém szegődik egy atyafi, aki gyorsan kikérdez, milyen készülékekkel járom a falut, és mire vagyok kíváncsi. Percek alatt társat kapok, annyira érdekli őt Somai Feri bácsi élettörténete, hogy ledönti a biciklijét a falu utolsó házának kapuja előtt, hogy végighallgassa velem a közel száz év történéseit.
Kilencen ültek az asztal mellett
Feri bácsi fia az udvaron tesz-vesz, nagy megtiszteltetésnek érzi, hogy édesapjára vagyunk kíváncsiak. Ágyban van a beszélgetőtársunk, jöttünkre felpattan. Kísérőm kihúz egy hokedlit az asztal mellől, érdeklődve leül, Feri bácsi fia végig áll, figyeli édesapját.
– Feri bácsi, úgy hallottam, hogy maga a legöregebb a faluban! – mondom neki.
– Úgy néz ki, én vagyok. Benne vagyok a kilencvennegyedikben, nem töltöttem be, de megyek felé. De maga ne gondolja, hogy könnyen telt el ez az idő, a hitványságok jöttek rendre. Kilencen ültünk gyermekkoromban az asztalnál, hét testvérem volt, nem volt mindig menázsi. Szegény édesapámnak volt, amin törni a fejét, szűkön volt minden, akkor volt az árpapuliszka ideje – kezdi kissé keserű felütéssel a beszélgetésünket.
Vannak olyan életesemények az idős emberek emlékezetében, melyeknek a sorrendjét háborgatni nem tanácsos. Ezeket az emlékeket az álmatlan éjszakákon ezerszer felidézik magukban. Míg a társuk mellettük van, hajnalokon keresztül végigtárgyalják, újra.
1946-ra pörgeti Feri bácsi az idő kerekét, a nagy szárazság évét éljük, szinte semmi nem termett a határon.
– Gabona nélkül maradtunk, szeptemberre vörös lett a határ. A kutak elapadtak, sehol nem volt víz a faluban, ki kellett menni Egeraljára, ott volt egy olyan forrás, ami nem apadt el. Apámék csokorba kötötték a zöldágat, megszárítva ezt adták az állatoknak, széna sem lett ebben az évben. A napokban is kisétáltam a botommal a Nyikó partjára, elég szárazon jár a nyár, nagy a félelmem, nehogy megint olyan szárazság legyen, mint régen. Úgy el van apadva a Nyikó, alig csorinkál, régebben pedig mindenhol lehetett fürdeni benne – mondja a beszélgetőtársam.
Itt kihasználom a lehetőséget, hogy az időben közel álló eseményekre kérdezzek rá. Kíváncsi vagyok arra, mi történt a faluban a magyarok bejövetelekor, a második bécsi döntés után. Egy öregasszony annyira örvendett a faluban, hogy friss sarjút kaszáltatott, kirakatta a főútra, hogy a katonák azon járjanak.
Annyi szerencséje volt a Somai családnak, hogy a hét gyermek miatt a családfőt nem hívták be katonának, megúszta a háborút. Feri bácsi leventetáborban járt, a pontos megjelenésért és magaviseletéért kéthetes táborral jutalmazták a Gyilkos-tónál.
Kétlovas kocsival érkezett három orosz tiszt
– Csórócska voltam, amikor az oroszok megérkeztek ide, a falu felső felében szolgáltam egy jobbacska gazdaságban. Kétlovas kocsival érkezett oda három orosz tiszt, az egyiknek a térdén kiterítve térkép volt.
Odaintett engem, kérdezte tőlem, hogy ez-e Kobát-Demeterfalva. Intettem, hogy igen. Magyar térképük volt, az etédi utat keresték, arra mentek tovább.
Volt ott a gazdának öt-hat disznója. A tiszt bement a pajtába, a legnagyobb állatot a pisztolyával fejbe lőtte. Intette nekem, hogy meg kellene szúrni, hívjak valakit. A szomszédból hívtam a mészárost, a katona addig bement a házba, lekapta a terítőt az ágyról, belecsavarták a disznót, s azzal mentek is.
Utánuk jöttek a katonák, mint a hangyák. Fiatal kozákok fogtak közre engem, rám fogták a géppisztolyt, kacarásztak rajtam, nem értettem semmit. Egyszer feltettem a kezem, hogy immár lőjenek meg, ne szórakozzanak velem. Abbahagyták az egészet, csak játszadoztak velem… Nagy bajok voltak a faluban, sokan maradtak a háborúban, rengeteg árvát hagyva maguk után.
Katonakocsik hordták el a gabonát
A falusi embernek a gazdálkodás jelentette a megélhetést, az újrakezdést. Hét elemi osztályt végzett el Feri bácsi, nehéz volt előteremteni a szükséges anyagiakat a továbbtanulásra. 1960-ban megalakult a kollektív gazdaság Kobátfalván.
– Dolog mindig kerül, de szakma nélkül semmit sem ér az ember. Dolgozni kell a mezőgazdaságban, csak akkor van eredmény. Az elején még jó volt a kollektív, de aztán se fizetést, se gabonát nem adtak. Ráadásul kiküldtek valakit ide, a faluba fenyegetni a népet, hogy teljesítsünk jobban. Beálltak a katonakocsik, elvitték a gabonát, elszámolásra kaptunk 2-2 zsák törökbúzát, ennyi volt az egész. Munka az mindig volt, közmunkáztattak állandóan, elég savanyú menet volt – mondja bosszúsan.
– Feri bácsi, az a kicsi jó mikor volt, amit az elején említett? A feleségével hogy ismerkedett össze, sokat kellett-e vizitába járni, míg összeházasodtak? – kérdem tőle.
– A jó csak közbe-közbe jött, nem állandóan. Én úgy szálltam ide, ebbe az életbe, 1954-ben ismertem meg jobban a feleségemet, egy évet udvaroltam neki. Ötvennyolc évet voltunk együtt, tíz éve meghalt, pont most van az évfordulója. Azóta egyedül vagyok – közben a fia könnyes szemmel hallgatja szülei történetét, rövid szünetet következik beszélgetésünkben.
„Semmi sem megy simán az életben”
Aztán újra erőt vesz magán Feri bácsi, beszél büszkeségeiről, a három legényről, hogy minden erejükkel azon dolgoztak a feleségével, hogy induljon el az élet számukra is.
