A kollégám elmegy mellettem, nem ismer meg. Hiába kapkodom, nem kapok levegőt, mert sírok. De sírni is bátran sírok, mert tudom, hogy úgysem látják. A szemeim könnyesek, de azok amúgy is annyira kicsik, nem látszanak távolról, közel meg senki nem jön. Tudom, én érzékeny vagyok. Engem minden egy kicsit jobban megvisel, ahogy talán örülni is kicsit jobban tudok.

A város egyik peremén lakunk, mellettünk már a mező. Induláskor nem teszem fel a maszkot még, gondolom magamban, amíg nem muszáj, nem kínozom magam. Meg amúgy is – kíváncsi vagyok, hogy mások tényleg hordják-e. 

Percek alatt lakott részre érek, tömbházak között megyek, egy fiúcska biciklizik szembe velem, orráról le van csúszva, de rajta van a maszk. Lehet, én képzelem be, de talán még egy szemrehányó pillantást is vet rám. Utána egy nő csomaggal a karjaiban, távolról úgy láttam, hogy nem takarja semmi az arcát, és ez valamiért kicsit megnyugtatott, de ahogy közelebb ér, látom, hogy valami bőrszínű maszk van rajta is. Nála már nem beképzelem, az ő tekintetében tényleg van egy kis megvetés vagy harag. 

Eljött az idő

– gondolom – előveszem zsebemből a kis fekete maszkom, ami talán picit szorít is, de az összes ilyen: vagy szorít, vagy nagy, és felteszem. 

Sapkában vagyok, a hajam gondosan rendeztem el, hogy álljon valahogy, ám a maszkfeltevési művelet újratervezést igényel. Le a sapkát, maszk, hajigazítás, sapka. Egy pillanatig hálás vagyok magamnak, hogy fülhallgató nélkül indultam útnak. 

Őszintén meglep, hogy minden szembejövőn, gyerekeken, időseken ott a maszk. A Szuper, Korall előtti térre érek, valószínűleg csak bennem lassulnak le az események, hiszen egyébként gyors léptekkel haladok, ekkor szöknek először könnyek a szemembe, ahogy konstatálom, hogy mindenki hordja. 

Ijedtség uralkodik el rajtam. 

De megnyugtatom magam, arra gondolok, hogy ez igazából nem olyan nagy dolog, próbálom megmagyarázni magamnak, hogy miért érzek úgy, ahogy. Végül telefonomhoz kapok, látom, hogy hívtak, visszahívom a számot. Valakitől átveszek valamit, aztán tovább haladok. Lassan felengedek kicsit, egy üzenetet írok a barátnőmnek, hogy most legalább nincs a boltok előtti és utáni bénázásom a maszkkal, az sem fura, ha kijövetelkor elfelejtem levenni, hiszen most már nem kell.

A Bethlen utcára érek, egy ismerősöm biciklizik szembe velem, köszönni készülök, rajta nincs maszk. Lázad – szalad végig a fejemen, s mire számat sziára nyitnám, ő elsuhan mellettem. 

Egy oszlop is pont közénk került, arra fogom, hogy nem vett észre. De azon kezdek gondolkodni, hogy mi lesz, ha elautózik mellettem a srác, aki tetszik, és ő sem ismer meg. Nem lesz egymásra mosolygás, kedves integetés. Csak elmegyünk egymás mellett.

A kirakatokban kezdem lesni magam, vajon mennyire vagyok felismerhető. 

Vajon az oszlop takart vagy a maszk? Esetleg a sapka? A kettő együtt. S ezt a kabátot is utoljára télen hordtam. 

A kórház előtt jövök el, már a körforgalomnál látom, ahogy kollégám közeledik felém. Mosolygok magamban, alig várom, hogy köszönjek, már közel van, nem néz felém, még pár lépés, és túl is van rajtam. Nem ismert meg. 

Már nem tudom visszafogni magam, sírni kezdek. Hiába kapkodom, nem kapok levegőt a maszktól. De most már sírni is bátran sírok, mert tudom, hogy úgysem látják. A szemeim könnyesek, de azok amúgy is annyira kicsik, nem látszanak távolról, közel meg senki nem jön. 

Tudom, én érzékeny vagyok. Engem minden egy kicsit jobban megvisel, ahogy talán örülni is kicsit jobban tudok. Valószínűleg mások nem reagálnak így, lehet, hogy ez nem is normális. Ezt az egészet csak azért írom, hogy ha másban is történtek ilyenek, tudja, hogy nem csak ő érezte, és azt hiszem rendben van. Rendben van az, ha megijedünk, ha most félünk, nem tudjuk, hogy mi lesz. Nem tudjuk, hogy kinek és miben kell hinni, örvendünk, ha kapaszkodót találunk.

A Kalapos majd a Mokka előtt sétálok el, mindkét helynél a „Bezártunk. Így jobb?” feliratot olvasom.

Én is lázadnék. De nem tudom, hogy mi ellen kéne.

Őszintén, nem tudom megítélni, hogy mi követendő és mi nem. Most inkább hallgatok és várok még. Bízni szeretnék azokban, akik irányítják most ezt a helyzetet. Bízni abban, hogy ők nálam jobban tudják, és ha rosszul esik is sok mindent betartani, de ezekre most tényleg szükség van, és így kerülünk előbbre.

Valaki rámköszön, hirtelen utána kapom a fejem, de róla én nem tudom, ki az. Arra is jutok, hogy biztos, összekevert valakivel, akinek talán hasonló sapkája van.

A Kossuth sarkán egy barátom édesanyja jön szembe, dilemmázom, hogy jó napotot vagy csókolomot köszönjek, de felesleges volt, nem ismer meg ő sem. Már kezdem megszokni. Talán nem is a megismerés, inkább az, hogy magunkat sem akarjuk kellemetlen helyzetbe hozni, kerüljük a bizonytalanságot, mind sietünk, elnézünk inkább a sok maszkos mellett, most elengedjük azt, hogy kit ismerünk és kit nem. 

Kossuth közepe, egy srác a plébániáról, pár hete beszélgettünk épp egy jót, pont amikor csak így összefutottunk az utcán. Na ő, gondolom magamban, ő tuti köszönni fog. Félig már mosolygok, mintha pillantana is arra, de nem néz végül a szemembe, elhaladunk egymás mellett. Aztán Gyuszival megyek szembe. Sokat látom őt. Valamiért pár perccel azelőtt épp azon gondolkodtam el, hogy vajon ő hord-e maszkot. Le volt húzva az állára, de ott éktelenkedett fülein a kis kötél. 

Ekkor már megfogalmazódnak bennem ezek a gondolatok és, hogy szeretném őket leírni. Eszembe jut, hogy igyak meg valami forrót valahol, még van egy órám a találkozómig. De rájövök, hogy minden zárva. Eszembe jut, hogy menjek el a parkba, ott legalább megszusszanok. De rájövök, hogy ott is viselnem kell. Végül a szerkesztőségbe érek.

Van, akit ez nem hat meg, van, aki gyorsan megszokja ezt is, akár az összes többi változást az elmúlt időszakban. Én is megszokom, csak most megijedtem. De a  hidegben legalább melegít a maszk, egy idő után talán jobban odafigyelünk egymásra, és egyszer úgyis túl leszünk rajta.