A Balkánon élünk, és ez kitölti mindennapjainkat. A kikövetelt csubuk intézménye virágzik, a bürokrácia tarol.

Fotó: EGYED UFÓ ZOLTÁN

Elmesélem két napom történetét itt, a Balkánon.

Pontosan két hónapja, hogy meghalt édesapám.

Szerda este történt. Azon az éjjelen fent aludtam Vásárhelyen, hogy másnap intézkedni tudjunk. Intézkedtünk is egész nap. Reggel korán felkeltünk édesanyámmal, hogy nyolc órakor elkezdhessük. Tizenegy óráig semmi eredmény nem volt. Ahhoz, hogy a tanácsnál ki tudják adni a halotti bizonyítványt,  kellett egy igazolás a családorvostól, ami igazolja az elhalálozást. Csakhogy a családorvos elérhetetlen volt, mert csak délután rendelt. Megszereztük a telefonszámát, de nem vette fel a telefont. Újabb számot szereztünk, ami ugyanaz volt, mint a régi. Szomszédok segítettek. Ismerőseiket bevonták, mindenki elérhetőségek után kutatott. Sms-t írtunk. Megszereztük az asszisztens számát. Ő megígérte, hogy beszél a doktornővel. Beszélt. A doktornő visszahívott. Győztünk!

Amíg a doktornő intézkedett, hogy menjen be az asszisztensnő a rendelőbe papírt írni, mi elmentünk az egyházhoz. Mert onnan is kellett igazolás. Igazolás nélkül nincs temetés. Igazolják, hogy jó tagja volt az egyháznak. Azaz, hogy fizette az adót. Meg hogy szentségekkel vagy szentségek nélkül távozott a földi életből. Na, de a pap bácsi nagyon rendes volt, tényleg úgy viselkedett, mint egy keresztény pap, függetlenül attól, hogy apám nem volt egy nagy templombajáró.

Hosszú mese lenne mindent részletesen elmondani, de a lényeg, hogy végül dél előtt egy kevéssel sikerült megkapnunk az orvosi papírt is, amivel átmentünk a polgármesteri hivatalba, hogy ott kiderüljön: a papír nem jó, mert hiányzik róla egy valami. Visszaautózni gyorsan a családorvoshoz a negyedbe, aztán esment vissza a polgihivatalba, közben minden papírról öt másolatot készíteni, még mielőtt el nem veszik őket a hivatalban. Az új orvosi papírról esment ötöt. A csávó a fénymásoldánál, egy nagydarab, nagyszakállú hipszter, fekete kesztyűs kézzel tette-vette a papírjainkat. Megható volt.

A temetkezési cégnél legalább két órát eltöltöttünk. Ennek fele várakozás volt, meg kellett várnunk, hogy az előttünk lévő ügyfelekkel végezzenek. Nem mesélem el részletesen, még visszagondolni sincs kedvem rá. Ennyi koporsót, keresztet meg miegymást soha életemben nem láttam. Aztán sikerült azt is letudni. Estére értem haza Udvarhelyre, péntekre maradt az itthoni felvonás.

Péntek reggel mentem a temetést intézni. Szerencsére nagynéném beszólt előtte való nap az egyházhoz, s már vártak. Nem ment gyorsan, de lassan sem, szinte rendben is volt. Azért mondom, hogy szinte, mert volt egy kellemetlen rész, háromszor is megkérdezte az adatokat felvevő ember, hogy ne nézze-e meg, hogy a nagyapámék sírhelye nincs-e lejárva. Mondtam neki, hogy nálunk nagyon katolikus a család, lehetetlen, hogy le legyen járva. De attól még egyszer megkérdezte később. S aztán még egyszer. Dicsértessék a Jézus Krisztus! Éreztem, hogy nagyon fontos ez neki, hagytam, hogy megnézze. Nem volt lejárva. Megnyugodott.

Elmentem a temetőőrrel megnézni a sírhelyet, mert mondták, hogy nézzem meg. Teljesen feleslegesen, mert úgysem volt választásom, sorban temetik az embereket. Jó, ez teljesen rendben is van, elvégre Isten előtt mindenki egyenlő, csak akkor miért kell nekem rábólintanom, ha úgysem mondhatok nemet. Mielőtt elválnánk, mondja, hogy 350 lej. Ez nem a sírásás, mert a sírásást már kifizettem odabent az irodában, benne volt a közel a 1300 lejben, amit ott hagytam.

Harangozás, mise, sírhely, sírásás,

ilyen apróságok, összegyűlt az ezerakárhányszáz. Szóval ez a 350 lej nem a sírásás, hanem az, hogy kicipelik a sírásók a koporsót a ravatalozóból a sírhelyhez, s beföldelik. Jó, szó nélkül adtam a 350 lejt. Ez van, nehéz munka, lelkileg sem könnyű, meg kell fizetni, rendben van, nem is gondolkodtam. Azonnal adtam is a pénzt, zsebre vágta számla nélkül. Ez is teljesen rendben van, és sem szeretek adózni ennek a rohadt államnak. De egyszer csak azt mondja az iparos, hogy még lesz egy liter pálinka és egy kalács is, amit a temetéskor kell nekik odaadni.

Na, ekkor kezdtem érezni, hogy a csávó kezdi rázni a pofonfát. Most próbálok nagyvonalú lenni, és nem írom le ide, hogy melyik temetőről van szó, és hogy hívják az iparost, de becsületszavamra nem esett jól ez a gesztusa.

Mert értem én, hogy ez hagyomány volt valamikor, amikor még a falustársak, szomszédok, barátok ásták ingyen a sírt, hogy megkínáltad őket pálinkával és kaláccsal. De ha kifizetek 500+ lejt ezért a szolgáltatásért, mert ugye nem várhatom el, hogy baráti alapon, ingyen csinálják ezt a mai világban, akkor kérjen annyit, amennyibe ez a szolgáltatás kerül, s ne rakjon oda, hogy kikövetelt kedvességekkel kedveskedjek neki olyan pillanatokban, amikor más a fontos. Mert temetés alatt máson akarok gondolkodni, nem azon, hogy hú, el ne feledjem a sírásók liter pálinkáját otthagyni. Apámtól szeretnék búcsúzni, nem a sírásók pálinkájától.

Azért nem írom le, hogy hol történt az eset és kivel, mert nem akarok bántani senkit. Nem feltétlenül az illető hibája, ilyen a rendszer, az egész országban, ejsze.

A Balkánon élünk, ez legyen világos.

Eszembe jutnak fiatalkorom kirándulásai arab államokban, ahol nem volt elég, hogy kifizetted a szolgáltatást vagy a terméket, sokszor az árus szuvenírt szeretett volna. Az elemlámpámat vagy a sátramat, vagy valamit, ami emlékeztesse őt rám. De egyhónapos sátoros kirándulás elején vagy közepén az ember nem osztogatja szét a felszerelését. Ezt nem akarták megérteni, náluk ez volt a szokásjog, s kész. Nálunk is ez van, valami beragadt a múltból, s kész. Ügyet intézni a hivatalba kávéval mész, a minisztériumba pálinkával, orvoshoz borítékkal. Kezd ez lassan kikopni, de még vannak hagyományőrzők bőven.

Egy barátomnak meghalt a mamája, egy erdélyi nagyvárosban temették. Ez pont most volt az édesapám temetése után pár héttel. A temetés után az unoka odamegy egy üveg borral a sírásók főnökéhez. Az elveszi az üveget, ránéz, s számonkérően megkérdi: „Şi pentru băieţi?” Közben mutat a sírásókra. Erre az unoka: „Băieţii nu beau vin?”

Ott tartottunk a mesémmel, hogy péntek délelőtt a temetőfőnöknek bólogatok, hogy oké, meglesz a pálinka és a kalács. Megyek is tovább a vendéglőbe tort intézni. Ide is beszólt már előre néném, itt is vártak. Na, ez az ügyintézés gyors és kellemes volt.

Ez a menü, mondták, ennyi az ára, jöjjünk. Ahányan bemegyünk, annyi menüt hoznak ki, annyit kell kifizetni a végén. A pálinkával szintén, amennyi elfogy, annyit fizetünk. Válogatni nem lehet, minden toron ezt adnak, Isten színe előtt mindenki egyenlő. Korrektnek tartottam a hozzáállást, nem is akartunk menőzni, hogy mi most aztán mást kérjünk, mint amit mindenki kap. Öt percen belül elintéztem a vendéglőt, sőt, még abban is segítenek, hogy a temetőből kijövéskor szokásos pálinkát-kalácsot előkészítik, tálcákkal, ládákkal, mindennel. Nagyon rendesek voltak, le a kalappal. Nem is csoda, hogy aznap is három tort nyomtak le, egyiket a másik után.

A vendéglőből átmentem Boldogfalvára a polgármesteri hivatalba érdeklődni. Mert pontosan édesapám halálának napján hozták meg azt a szerencsétlen tanácshatározatot, amiben kivették a Waldorfot a beiskolázási tervből. A jegyző sajnálattal nézett rám, nem tudom, hogy a tanácshatározat miatt, vagy mert annyira rosszul néztem ki apum halála és az ügyintézés miatt. Tény, ami tény, akkor pénteken sokat nem tudtam intézni Boldogfalván. S az is tény, hogy borítékot sem, pálinkát sem, soha semmit nem vittünk ajándékba. Lehet, hogy kellett volna, mondják a jártasabbak. Erről a boldogfalvi ügyről és ennek balkáni szagáról sokat mesélhetnék, de nem teszem, mert megbocsátottunk nekik, s lezártuk utólag az ügyet.

Miután a boldogfalvi tanácsot letudtam, péntek dél lévén, elgondolkodtam azon, hogy menjek-e el vizsgázni.

Volt még egy fél órám a magyar nyelvtan vizsgámig,

amire nem tanultam semmit, érthető okokból, és szégyelltem is elmenni felkészületlenül, mert a tanárnő is a legjobb, leggyakorlatiasabb hozzáállású tanárunk volt abban a félévben, és az anyag is a legélvezhetőbbek között volt.

Igaz, végig az a kellemetlen érzésem volt órákon, hogy vágóhídra visszük nyelvünk legszebb szövegeit, melyek a lelkünknek lettek szánva és nem a bonckésnek. Ez nagyon fájt, de mégis láttam valami hasznát az ott tanultaknak, még most is emlékszem ebből a tantárgyból néhány dologra, nem úgy, mint sok más tantárgyból, amelyekben felesleges elméletek tornyosultak egymás hegyén-hátán, osztályoztuk a semmit ezerféleképpen, és ezt kívülről be kell vágni, hogy vizsgán tudjad, majd két napra rá a hányinger törölje agyadból, hogy legyen helye a következő hasonló feleslegességnek.

A temetőhöz hasonlóan itt sem mondom el, hogy milyen iskolába járok, mert nem akarok senkit bántani, szerintem a tanárok itt is nagyrészt áldozatai ennek a süket rendszernek, és nincs elég erejük kitörni belőle. Őszintén mondom, szomorúbb, amit az iskolában látok, mint amit a temetőben.

Végül úgy döntöttem, elmegyek vizsgázni. Üsse kő, egy átmenő jegyet ejsze csak megírok. A maradék félórában megnéztem gyorsan a neten, hogy mi az, hogy alany-állítmány, mi az, hogy jelző és határozó. Mert erre nem emlékeztem. Itt ebben a suliban úgy tanítanak, hogy feltételezik, hogy te még emlékszel az elemi iskolás anyagra, és azt nem mondják el, de arra építkeznek. Vannak is osztálytársaim, akik emlékeznek, de én arra sem emlékszem, amit most a vizsgaidőszakban tanultam, nemhogy az ezelőtt 30 évvel felszedett tudásra.

Édesanyám szerint gyerekkoromban nagyon jó voltam nyelvtanból, de én már arra sem emlékszem. Most egy fél óra alatt kellett pótolnom pár évnyi nyelvtant, nem sikerült túl pompásan, a szesszió legkisebb jegyét zsebeltem be ebből a tantárgyból, de ez nem csak a tudásomon múlott, hanem a kedvemen is. A vizsgaidő felénél kijöttem, éreztem, hogy megírtam az átmenő jegyet, s kész. Nem volt hangulatom hozzá. A hangulatomhoz, azaz annak hiányához az is hozzájárult, hogy mikor bementem a suliba vizsgázni,

épp gyűjtötték a pénzt.

Fel voltam készülve rá, hogy ránk is sor kerül a pénzgyűjtésben, mert jelezték a felsőbb évesek már egy ideje, hogy náluk elkezdték gyűjteni a budipapírpénzt, fejenként 5 lejt.

Hogy érthető legyen, miről beszélek: ebben az iskolában hagyománya van annak, hogy nincs budipapír az illemhelyen. Szappan sincs, de a budipapír hiánya kellemetlenebb, főleg a lányoknak. Most az intézet elkezdte gyűjteni az 5 lejt fejenként, az egyik osztálytársunkkal szedették. Nem teljesen tiszta, hogy mire, mert eleinte úgy hallottam, hogy budipapírpénz, aztán olyat is hallottam, hogy xeroxpapírpénz. Mindegy, hogy milyen pénz, én odaadtam az 5 lejt szó nélkül, legyenek boldogok.

Ha kell, egy liter pálinkát is viszek az igazgatónak, szívesen, s kalácsot a takarítónőnek. Nem igaz, hogy nem fordul meg a fejemben a kérdés, hogy miért nem tudták azt az 5 lejt hozzácsapni ahhoz a 2600 lej tandíjhoz, amit évente ki kell ide fizetnünk, miért nem kértek 2610 lejt, s akkor jutott volna szappanra is, meg vízszámlára is. De ez csak ilyen költői kérdés, mert tényleg nem sajnálom tőlük azt az 5 lejt.

És tudom, hogy nem csubuknak gyűjtötték, azért mert a Balkánon élünk, hanem azért, mert nem tudták másképp megoldani. Hallottam már, hogy vannak tételek, amelyeket egy állami intézmény nem fizethet ki saját pénzéből. Nem tudtam, hogy a papír is ilyen, de semmiképpen nem szeretném, hogy szeretett iskolám vezetőségét megbüntesse a számvevőszék, csak azért, mert a papírt a tandíjakból állták.

Aztán rájöttem, ejsze mégis xeroxpapírra gyűjtöttek. Legalábbis tőlem. Mert egy hétre rá, hogy kifizettem az 5 lejt, még mindig nem volt papír a vécéhelyiségben. S másfél hónapra rá sem, mikor ezt a képet készítettem. Nem csodálkoztam nagyon, megszoktam már, hogy ebben az országban a közpénzt folyton eltérítik. Mondják a lányok, hogy a női mosdóban már megjelent a papír. Talán mire legközelebb suliba megyek, a férfivécére is elér. S lehet, hogy egyszer majd meglepődünk, hogy az autópályák is elérnek hozzánk. Mert azért egyszer ejsze ez a Balkán is véget ér, és Európában ébredünk fel.

S akkor majd Európát fogjuk szidni, és nosztalgikusan fogunk visszaemlékezni a régen kikövetelt sírásópálinkára és budipapírpénzre.