Senkiből nem lesz pillanatok alatt milliomos és kezdi rögtön jachton, whiskyvel a kezében az életet. Az út odáig tele van néhány pohár sör után elejtett könnycseppel, kudarcokkal, nehéz döntésekkel, de erről általában kevesebb szó esik. Nem így a hétvégén, a Dinamit sikerkonferencián, ahol hét előadó, köztük két udvarhelyi vállalkozó mesélte el történetét.

Nap mint nap látjuk őket a kávézóban, a tévében, de talán kevesen tudjuk, hogy is kezdték: ki mangalica tenyésztőként, parfüm seftesként, ki bicikli kormányszarv-, próbababa készítőként. Fazakas Szabolcs és Vinczellér Árpád székelyudvarhelyi vállalkozók meséltek az útról, ami a sikerig vezette őket.

Jacht és whisky a Balatonon

Fazakas Szabolcsra, a Székelyföldi Legendárium és a Mini Erdély Park ötletgazdájára sokan mondták már, hogy elgurult a gyógyszere, amiért rajzfilmstúdiót akart Székelyudvarhelyre. Őt viszont nem érdekelte: végig bízott abban, amit a fejébe vett, húsz év elteltével pedig úgy látja, megérte nem hallgatni ezekre az emberekre. De ne higgyük azt, hogy könnyen ment megvalósítania az álmát, oszlatja el Szabolcs a kételyeket.

Fotók: Dinamit! Facebook-oldala

Fiatalon sok mindent kipróbált: biciklire gyártottak kormányszarvat a barátjával, több százat el is adtak belőle, majd ikebana készítésnek fogtak, aztán ruhásüzleteknek készítettek próbababákat. Mivel már tizenöt éves korában elhatározta, hogy televíziózni akar, – hisz mindig is csodálta a kamerát, azt, ahogy Udvarhelyen jöttek-mentek a farmeres, bőrmellényes, bőr-vesetáskás operatőrök – érettségi után Budapestre ment. Budapesten, a médiában dolgozva látta azt, hogy a nagyok hogy csinálják: mindig új dolgokkal kell előállni. Dolgozott a TV3-nál, megfordult az RTL-nél, a Fókuszban, a TV2-nél, az ATV-nél, és közben kijárta a Filmművészeti Egyetemet. 

Miután két évet dolgozott a Pro TV-nél, egy filmes magáncégnél folytatta, de egyszer a Balatonon, egy jachton, whiskyvel a kezében egy üzletember megveregette a vállát, és azt mondta neki:

– Szabikám. Na, ezt a jachtot a ti filmjeitekből vettem. 

„Na, mondom, akkor jó. Hazajöttem, s újragondoltam az egészet: ha ő egy jachtot vett ebből, most már magamnak is kellene dolgozzak, ne csak másnak” – meséli Szabolcs. Ez volt az a pillanat számára, amikor elgondolkodott azon, hogy a médiában dolgozzon-e tovább, mielőtt végül tizennégy évvel ezelőtt egy kis csapattal nekifogott a Legendárium projektnek, de 

hamar megtalálták a negatív kritikák.

„Engem itt kérdőre vontak annak idején, hogy miért beszélek a Legendárium térképről, mikor még sehol semmi nincs belőle. Visszakérdeztem, hogy miért, amikor az új Mercedest reklámozzák a tv-ben, te látod azt élőben? Nincs még kidobva a piacra, csak finoman simogatják a témát, hogy jön az új Mercedes. A Legendáriummal is valahogy így volt: már akkor beszéltünk róla, amikor még csak dolgoztunk rajta.”

Aztán kijött a Legendárium térkép és elkezdett a közösség érdeklődni iránta, majd jött a könyv, és Szabolcs kezdte látni, hogy van értelme folytatni. Szépen lassan levált a filmes szakmáról, és úgy döntött, hogy csak ezzel a projekttel fog foglalkozni. 

Eladta az autóját, majd megivott három sört és a könnye is kicsordult

Nem volt egyszerű, mondja Szabolcs, el kellett adnia az autóját, abból adták ki az első Legendárium könyvet.

– Elmentem a G-be, megittam három sört. A könnyem is kicsordult, úgy sajnáltam az autóm, de megérte, mert jött a könyv, elkezdtük forgalmazni. Aztán dacból egy év múlva visszavásároltam egy ugyanolyan autót, használtam három hónapot és eladtam. Csak, hogy azért adjam el, mert én akarom eladni. 

Nem tudtak rajzfilmet készíteni, de stúdiót nyitottak

Hat évvel ezelőtt indították el a rajzfilmstúdiót, de egyáltalán nem tudtak rajzfilmet készíteni. Amerikába mentek ki a kollégákkal tanulni, Budapestről hívtak szakembert. Szabolcs úgy látja, megérte a befektetés: múlt héten a Mattel Films-szel találkoztak Cannesban, akik hívták őket Miamiba. Ez azt jelenti, hogy befogadták őket a filmesek.

– Sokan kérdezték, hogy mit akarok én a legendákkal, azt mondták, nem érnek semmit. De, igen, sokat érnek, mert Székelyföldön nincs iparosodás, nincsenek itt gyárak, a turizmusnak lehet óriási jövője. Tavaly százharmincezer látogatója volt a Mini Erdély Parknak, az idén már túlléptük ezt a számot. De még dolgoznunk kell, mert Barcarozsnyón, egy tizenhétezres városban van egy dínópark és ötszázezer turista fordul meg ott évente.

– Nem is gondolnánk, mennyi jó ember van a közösségben, akik nagyon sokat segítettek, biztattak. Most van egy 55 fős csapat mellettem, a rajzfilmes csapat és a szejkefürdői Mini Erdély Park munkaközössége. Azt látom, ennyi évvel a hátam mögött, hogy megérte nem hallgatni azokra az emberekre, akik azt mondták, hogy hülye vagyok, elgurult a gyógyszerem, hogy rajzfilmstúdiót akarok Székelyudvarhelyre. Igenis, ez az én szülővárosom is, és bíztam benne – jelenti ki Szabolcs, majd egy tanáccsal fordul a közönséghez: „Ne felejtsd el sosem, hogy hogyan és honnan indultál el. Én azt mindig tiszteletben tartottam, hogy egy embert kin keresztül ismertem meg. Ha valakit megkeresel, akkor azt sose hagyd ki, akin keresztül megismerted. Ha ezt a szabályt valaki nem tartja be, az előbb utóbb megbotlik”.

A mangalicák bukéjától a kávé illatáig 

Hosszú és sokszínű út vezette el Vinczellér Árpádot is, a Vekker kávéközösség alapítóját a vállalkozása megnyitásáig. Volt már csapos, dolgozott külföldön pincérként, de autókereskedő, parfüm-seftelő, és még mangalica tenyésztő is volt.

– Most azért hagyok egy kis időt főleg azoknak, akik ismernek, hogy képzeljenek el, mint aki éppen rakja be a takarmányt a malacoknak. Az állattartás egy nemes hivatás, viszont ez nem én vagyok – jelenti ki Árpád.

Vállalkozó szeretett volna lenni, de bármibe belevágott, rögtön beletört a fejszéje és azon kezdett el gondolkodni, hogy vajon mit ront el? 

„Akkor rájöttem, hogy alapjában véve mindent elrontok, amit csak lehet, úgy hogy tovább kerestem a választ, míg szembejött velem: érték.”

Nem kell nagy szavakban gondolkodnunk, mert ezek nagyon egyszerű dolgok: a nyugalom, az egészség, a biztonság. Amitől az ember rövid vagy hosszú távon úgy érzi, hogy jobb lesz az élete, mondja Árpád.

A válasz folyamatosan a szeme előtt volt, hiszen tizenöt éven át vendéglátózott: ha kiadunk egy finom kávét, koktélt, azzal mosolyt csalunk egy másik ember arcára, feldobjuk a napját, vagy az estéjét, mondja Árpád. Elkezdte figyelni magát a báron belül, hogy miben a legjobb, mit szeret csinálni. Volt egy alapja az üzletépítésben, tudta, hogy hogy kell elkezdeni a vállalkozást: hogy kell egy piaci rés, valami, amire van kereslet, de nem igazán foglalkozik vele senki. És így jött a kávé. 

Nem is húzta az időt, kinézett egy barista képzést, elment Budapestre, ahol találkozott az újhullámos kávé világgal. „Akkor azt mondtam, hogy köszönöm, megtaláltam, ezt haza kell hozni” – emlékszik vissza.

Win, Win, Win

– ezt oktatják képzéseken, én is ott találkoztam vele, meséli Árpád. Mit jelent a három win? Ha ugyanabban a pillanatban nyer a szervezet, a kollégák, nyer a vendég és nyer a társadalom.

Ha a siker titkát keressük, egyszerű: adnunk kell vállalkozóként, és utána várjuk el, hogy kapjunk a közösségtől, osztja meg tapasztalatait.

Egy kávézó esetében nagyon könnyű feedbackeket szerezni, hiszen ha kivisznek az asztalra egy szép kávét, akkor rögtön jön a mosoly. De nem elég, ha az a kávé szép, annak finomnak is kell lennie, szép kell legyen a csésze, a kávézó dizájnja, kényelmes kell legyen a szék – ez tulajdonképpen egy alkotás, mondja Árpád, majd a következő tanácsot fogalmazza meg:

„Soha ne az legyen vállalkozóként az első célunk, hogy valamit megveszünk, és drágábban eladjuk. Mert akkor oda jutunk, mint én az autókereskedéssel, hogy nem is szerettem, amit csinálok, nem is értettem hozzá, de legalább buktam egy kisebb vagyont rajta. Keressük meg azt a dolgot, amiben a legjobbak vagyunk és nézzük meg, hogy hogyan tudjuk ezt a közösség számára felhasználni úgy, hogy kicsit jobb legyen a világ.”