Igaz-e, hogy a modern ember elidegenedett a természettől, a természetestől? És ha igen, honnan jöhet a feltöltődés, a gyógyulás, a szabadság? Lakozik-e mindannyiunkban egy bölcs javasasszony vagy -ember, és hogyan léphetünk kapcsolatba vele? Milyen szavak, rítusok és rutinok vezetnek a modernkori misztikus medicínák feltárásához és érvénybe léptetéséhez? Ezek a kérdésekre a költészet is válaszokat adhat.
Sánta Miriám második kötete most februárban jelent meg az Erdélyi Híradó Kiadó és a Fiatal Írók Szövetsége közös gondozásában. A Kilenc szabad növény nem egy könnyű, gyors olvasmány, inkább hasonlítható gyógynövények esszenciájához vagy egy szúrós tinktúrához, amit nehéz lehet lenyelni, de hatása biztos. A kötetben a szerző fekete-fehér fényképei is szerepelnek. Miriám nagy természetjáró, túrái alatt szívesen fotóz, nézelődik: növényismerete, az erdők, a hegyek, a vizek és kőzetek iránti érdeklődése átsüt a köteten is. Itt azonban az élővilág nem szimbólum, nem metafora, hanem magában rejti a modern ember nyavalyáinak kulcsát, feltéve, ha az tudja, hogy kell kiszívni a felkínálkozó flórából a gyógyszert.
Fotó: TAMÁS ZSÓFIA
A kötet izgalmas utazás azok számára is, akik más, antik vagy számunkra egzotikusnak tűnő kultúra hitvilágával ismerkednének, sűrített formában. A magyar népgyógyászat és a régi ráolvasások hagyományát is idéző versek ugyanakkor maradéktalanul 21. századiak: a városi lét szűkössége, az elidegenedés, a szorongató mindennapok fémes valósága is megjelenik bennük. A vershelyzetek és hangulatok töménységébe az emberi szellem szabadságvágya, a fizikain való felülkerekedés lehetősége és a természet örökérvényűsége hoz friss leheletet. Akár a cickafark fehér virágait lebegtető szél.
Sánta Miriámmal az új kötete apropóján beszélgettünk.
Az új kötetedet olvasva az jutott eszembe: szómágia. Szerinted van világteremtő- vagy varázsereje a versnek? Lebegett ez a szemeid előtt versírás közben, vagy amikor összeállítottad ezt a kötetet?
Szerintem válasszuk szét most a világteremtést a vers varázserejétől, a vers is a világból dolgozik. Azt gondolom, hogy a szómágiának nem kell versnek lennie ahhoz, hogy működjék, ez csupán egy segédeszköz, mármint a szó, és inkább csak bizonyos szavak. Ha viszont történetileg nézzük, akkor voltak olyan szövegek, amelyek bizonyos történelmi korokban működtethették a szómágiát, de csakis más elemekkel kombinálva. Poétikai szempontból viszont a szövegvilágon belül hoz létre valamit, amit nevezhetünk esetleg szómágiának. A kimondott szónak van ereje, csak nem mindegy, hol, mikor és hogyan ejtjük ki, és főképp milyen céllal. A versnek – kimondva, recitálva, felolvasva – ritualisztikus ereje van főleg, azt tapasztaltam. Szóval szerintem nem feltétlenül világteremtő, hanem kijelöl egy külön teret a világon belül, de ettől még organikusan része annak.
Sánta Miriám fotója
Az, hogy az én szemem előtt mi lebegett versírás közben, a fene tudná már megmondani. Ezek 2020 és 2023 között született szövegek, szóval négy év anyaga, a 2019-es könyvem óta eltelt idő szüleményei (Hétfőn meghalsz – szerk. megj.). Leginkább az volt a fejemben, hogyan tudnám összeegyeztetni a régi korok „szómágiáját” a mostani világéval és a saját tapasztalataimmal, meg mennyire lehet ezt minél pontosabban megfogalmazni. De vállalom, hogy ez azért elég hermetikus, amit ebben a könyvben csináltam.
Sánta Miriám 1993-ban született Kolozsváron. Magyar alapszakos és mesteris hallgató volt, költőként 2015-től aktív. Publikációi számos erdélyi és magyarországi és más folyóiratokban, periodikákban jelentek meg. Első verseskötete Hétfőn meghalsz címmel jelent meg 2019-ben. Újságíróként dolgozik, mindene a zene és fotózni is nagyon szeret. 2024-es friss könyvének címe Kilenc szabad növény.
A hermetikus zártság is eszembe jutott olvasás közben, de az is megfogalmazódott, hogy nem kíméled az olvasód. Figyelmet és jelenlétet követelsz, mert sűrűn fogalmazol, töményen, mintha az esszenciára lepárolva beszélnél a világról és benne az élményeidről. Emellett szerteágazó tudásapparátust mozgósítasz. A természettől a mellettünk zajló háborún át a régi hitvilágokig sok minden tematizálódik, hogy csak párat említsek a kedvelt témáid és motívumaid közül. A versek többségében ugyanakkor van egyféle szikárság, távolságtartás, tárgyiasság. Miért fontos teret ékelni közéd és a tárgy közé? És kik inspirálnak ebben a típusú megszólalásban?
Amikor élményanyagról, vagy szövegi inspirációról van szó, akkor magamat sem kímélem. Van olyan szerző az ismeretségi körömben, aki vállaltan úgy ír, hogy őt az közben szórakoztatja, játékként fogja fel. Ez egy nagyon vagány és dicséretes dolog, abszolút érteni vélem, és a szövegek minőségén sem látszik meg ez a hozzáállás. Viszont én más alkat vagyok. Megpróbálom a legtöbbet kihozni abból, amivel mindig is sokan „vádoltak”, hogy túl komolyan veszem a dolgokat. Hát, ha már így alakult, akkor legyen. Néha jó volna, ha nem lenne így, de hát így élek.
Azzal, hogy teret ékelek a tárgy és magam vagy a versbeli megszólaló közé, azért fontos, mert elősegíti a tisztánlátást. Ebben Nemes Nagy Ágnes segített a leginkább, de az a fajta alázat is, amit az őskori vagy ókori szövegek közvetítenek. Amit esetleg szikárságnak, távolságtartásnak vagy tárgyiasságnak érzékelhetünk, azt valahogy úgy lehetne elképzelni, mintha egy tárgyat fognék a kezemben, de nem magam előtt nézegetném összekucorodva, hanem felemelném és feltartanám a fénybe, hogy jobban látszódjon.
Az utólagosan érzékelhető távolság a szövegekben azért is szükségszerű, hogy a hozzájuk tartozó háttérmunka ne zagyvaságként álljon össze. Vannak olyan versek ebben a könyvben, amelyekhez egész könyvfejezeteket, tanulmányokat olvastam, primér és szekundér forrásokat egyaránt, emiatt pedig fontos volt, hogy szintetizálni tudjam ezt a megszerzett tudást fejemben. Ezek elég öncélú dolgok voltak, rendkívül alámerülős élmény. De nyilvánvalóan nem várhatom el az olvasótól, hogy utánanézzen – már ha szeretne. Ezért is került a kötet végére egy szerzői jegyzet, amiben kicsit segítek.
Sánta Miriám felvétele
Ezenkívül pedig azt is tapasztaltam, hogy jobb egy élményanyagról úgy írni, ha először kicsit eltávolítja magától az ember. De a legfontosabb ebben a folyamatban, hogy strukturáltan végigvigye magán az ember az érzéseket, a gondolatokat, képeket, emlékeket, az előzetes tudást, ehhez pedig egyszerre kell a szenvedély és önfegyelem.
A testről, a testi tapasztalásról, betegségről és az egészség akarásáról is sokat írsz, a kötet címadó verse is egy ó-angolszász ráolvasás magyar nyelvű átdolgozása. Sok vers szól, mondhatnánk, rontás ellen. A betegségnek, vagy pusztán az idő múlásának kiszolgáltatott saját test szemlélésekor olyan érzések is megfogalmazódnak, mint az undor, a viszolygás, a tehetetlenség, az idegesség. Ezek alsó rezgésű, nemkívánatos érzések, mégis, úgy érzem, a kötet inkább egy gyógyulástörténet magvát rejti, vagy legalábbis kísérlet a gyógyulásra. A természeten és a hiten túl, ezek mellett gyógyít-e a költészet, a művészet, és ha igen, hogyan?
Érdekes, hogy az idő múlásának kiszolgáltatott testet említed, mert erről nem tudatosan írtam, ha írtam. Amire itt apellálni lehet, az az akkád Maqlû szöveg beékelése, fordítása. Van olyan szöveg is, ami betegség kapcsán íródott, de ebből egy-kettő saját élmény, a többi inkább kísérlet kapcsolódásra, empátiára más esetekben. Az olyan jellegű versek nagyobb része, amely maleficium ellen szól, megírásuk pillanatában segítettek, egyik-másik pedig azt dokumentálja, hogy vissza lehet-e nyúlni valami nagyon régihez, ami esetleg már másnak is segíthetett korábban.
A folyamat az, ami segít, nem a végeredmény. Kultúrkörbe, kontextusba, időtávlatba helyezni valamit, amitől sokan és sokat szenvedtek, enyhít, de rá kell találni. Arra abszolút ráéreztél, hogy gyógyulástörténet magvát rejti. Számomra inkább ott merül fel a kérdés, hogy a traumaköltészet és a költészet mint terápia népszerűsége mellett, a feldolgozás és írásaktus mellett még mit nyújthat egy szöveg. A szövegnek adnia is kell valamit, nem csak feldolgoznia, szerintem. Ha hermetikusságot, akkor azt, ha tárgyiasságot, akkor azt, ha intertextuális viszonyt, akkor meg azt. Ott dől el, hogy megmarad-e „szabad ötletek jegyzékének”, vagy kilép valami más fele. Néha tényleg jobb volna játékosabbnak lenni, de ha nem megy, akkor páros lábbal kell beleállni, s kihozni belőle a legtöbbet. Az egyetlen út kifele belőle átvisz rajta, hogy úgy mondjam, ezért a költészet gyógyító lépései: az anyag rendszerezése fejben, háttérmunka, írásaktus, szerkesztés. Ez nem tér el különösebben a nem gyógyító szándékú írástól látható módon. Az élményanyag vagy téma súlya dönti el, mi lesz belőle. És persze nem mindegy, hogy rontás és kötés, vagy a szomszédban zajló háború, tegyük hozzá. De a vidékünket átszövi mindkettő. Ettől függetlenül szerettem ezt megírni, ez a folyamatban levés adta a legtöbbet, még akkor is, amikor voltak olyan pillanatok, amikor azt gondoltam, hogy ebbe bele kell pusztulni. Aztán meg milyen jó, hogy mégse pusztultam bele!
Sánta Miriám fotója
Szerintem van játékosság a kötetben, például a Beszéd a völgyből felfrissítő perspektívából játszik rá a bibliai hegyi beszédre, de A kilenc növény ráolvasása is eszünkbe juttathatja a mondókák, gyerekdalok logikáját. A komolyságon átszűrt élettapasztalat, a szocreál tömbházmaradványaiból megszólaló költő, illetve a versek belső zeneisége Hervay Gizella költészetét is eszembe juttatták a már említett Nemes Nagy Ágnesé mellett. Vele milyen alkotói viszonyban állsz? És ha egy kicsit tágítjuk a perspektívát, hogy látod, a te költészeted mennyire női költészet? Hiszel egyáltalán ezekben a kategóriákban, fogalmakban, kell-e ilyenről beszélni, releváns ez számodra?
Hervay Gizellát előszeretettel emlegetik velem kapcsolatban többen is, ezt sosem értettem, mert közvetlen alkotói kapcsolatban nem álltam vele soha, nem volt erős inspiráció. Több olyan szerzőtársamat tudnám felsorolni, akiknek jóval több közük van hozzá, mint nekem. Ezzel együtt valahogy mégis bekerültem két olyan projektbe is, ami Hervay-hoz kapcsolódott, volt jó pár évvel ezelőtt egy verspályázat a Fiatal Írók Szövetségének meghívására, és volt egy antológia Korpa Tamás és Balázs Imre József szerkesztésében, a Többes számban, amibe felkértek, hogy publikáljak én is. Amikor a kolozsvári kötetbemutató zajlott, akkor vállaltam azt is, hogy úgy lépek párbeszédbe a szerzővel, hogy közben nincs sok közöm hozzá, inkább egy kihívásnak tekintettem, ha már létrejön egy kapcsolat. Kapcsolatba, párbeszédbe lépni egy szerzővel sokféleképpen lehet, vitatkozni is akár. Hogy a szakmai közeg mit lát bele és mit nem, az már nem az én dolgom, de ez egy visszatérő kérdés irányomban, amit én is próbálok megfejteni. Vannak közös pontok, témák? Egészen biztosan, de részemről ez sosem volt tudatos.
A szocreál tömbházmaradványokból megszólalás az az első kötetemre volt jellemző, az egyetlen szöveg, ami az új kötetben erre visszautal, az a Schengen negyedik hangja, ennek a 2019-es könyvben volt egy verselőzménye, a Schengen három hangra.
Ami pedig a költészetet illeti, én elsősorban jó szerző szeretnék lenni, nem jó nő ebben az esetben.