Szász Zsuzsanna szociálpedagógusként dolgozik a Máltai Szeretetszolgálat csíksomlyói épületében, a romatelep szomszédságában. A csíkszeredai Sapientián szociológiát és pedagógiát tanult, majd elvégzett egy szociálpedagógiai felnőttképzést is.

Egyetemi évei alatt egy szociális szférában dolgozó barátnője ösztönzésére kezdett önkénteskedni Sepsiszentgyörgyön, így került először kapcsolatba hátrányos helyzetű gyermekekkel és felnőttekkel.

„Nagyon megfogott engem ez az egész hangulat, hogy embereken lehet segíteni” – fogalmaz Szász Zsuzsanna, aki az önkéntes munka hatására döntötte el: egyesíti az egyetemen tanult szociológiát és pedagógiát, elvégez egy szociálpedagógia-képzést, tudását pedig otthon, Csíkszeredában fogja hasznosítani.

Szász Zsuzsanna. Fotók: Márkos Tamás

A somlyói romatelepen bekövetkezett 2021-es tűzeset után egyértelmű volt számára, hogy segíteni akar a közösség gyermekein, minderre pedig lehetősége is adódott, előbb a csíkszeredai Erőss Zsolt Arénában, majd a romatelep közvetlen szomszédságában, a Somlyó utca 35. szám alatt található Máltai-épületben. Szász Zsuzsannával Márkos Tamás fotóriporter, önkéntes beszélgetett.

Melyek voltak a kezdeti kihívások? Milyennek láttad a telepen élő gyermekeket akkor, amikor dolgozni kezdtél velük, illetve hogyan látod őket, a helyzetüket most? Mi változott időközben?

Kezdetben, amikor megismertem a gyerekeket, akkor mindenki ugyanúgy szeretett volna programra jönni, mint most. Nagyon aktívak voltak, viszont meg kell azt említenem, hogy másképp voltak aktívak. Mindenki egyszerre akart bejönni, egyszerre gyurakodtak be az ajtón, amikor pedig bent voltak, akkor nagyon zajosak voltak, egymás szavába vágtak.

Egyszerűen nem azért nem tudtak figyelni a tevékenységen, mert nem akartak figyelni, hanem mert nem tudtak figyelni, nem tudták, hogyan kell figyelni, hogyan kell játszani egy játékot, hogyan kell megnézni egy rajzfilmet, hogyan kell megfogni egy ceruzát. Volt olyan gyerek, aki nem ismerte a kifestős lapot és a ceruzát, és ezek nem pici gyerekek voltak, hanem óvodások.

Ez volt az elején, amikor megismertem őket, most pedig ennek fényében szinte hihetetlen, hogy azt kell mondanom, hogy ezek a gyerekek két év elteltével már színpadra állnak, énekelnek és verseket mondanak.

Játszanak egymással, egymást tanítják, részt vesznek csoportos játékokban, feladatlapokat oldanak, kérik a feladatokat, önállóan is elvégzik a gyakorlatokat. Olyan szinten követik a szabályokat, hogy egyszerűen hihetetlen a fejlődés, amin keresztül mentek.

Milyen módszerekkel sikerült rávezetni őket, hogy az ő javukra válik, ha megtanulnak várni, megtanulnak figyelni? Hogyan értétek el, hogy egy másfél órás próbán sem kell rászólni a gyerekekre, nem kell erőteljesen koordinálni őket, hanem néha elég egy pillantás, egy gesztus?

Nagyon hosszú folyamat volt, hogy elérjünk oda, hogy ezek a gyerekek ilyen fejlődésen menjenek keresztül és nagyon jó eredményeket érjenek el.

Úgy kezdtük, hogy leültünk velük, elmondtuk nekik, hogy mi az, amit mi szeretnénk, illetve megkérdeztük tőlük, hogy mi az, amit ők szeretnének. Nyilván voltak nem megvalósítható dolgok, de mondtak olyat például, hogy szeretnék, hogy tiszta zokniban jöjjenek be, a következő alkalommal pedig tiszta zokniban jött be mindenki. Ez egy olyan szabály volt, amit ők hoztak, azóta pedig a legtöbb gyerek be is tartja.

Volt olyan, hogy azt mondták, szeretnék, hogyha a teremben csend lenne, mert nem tudunk figyelni arra, hogy mit mond Zsuzsi néni. Mondom, nahát, ez nagyszerű, én is ezt szeretném, köszönöm, hogy mondtátok.

TŰZPRÓBA

Márkos Tamás fotóriporter Tűzpróba című, roma sorsokat és életképeket bemutató fotósorozatát 2021. december 10. és 2022. január 15. között – Erdély több más városa mellett – a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban is kiállították. A sorozat most olyan interjúkkal és portrékkal folytatódik, amelyek segítségével betekintést nyerhetünk a csíksomlyói roma közösség elmúlt éveinek megpróbáltatásaiba és változásaiba. A 2021 januárjában bekövetkezett tűzeset és az azt követő időszak ugyanis olyan fontos társadalmi kérdéseket hozott a felszínre, amelyeknek következtetései és megoldásai nélkülözhetetlenek minden erdélyi közösség számára.

A másik szabály az volt, hogy az első csoportban egyszerre csak az óvodások jöttek, a következő csoportban egyszerre csak az előkészítősök és az első osztályosok, aztán csak a második, harmadik és negyedik osztályosok, tehát mindig csak az egykorúak.

A gyerekek észrevették, hogy milyen jó, ha csak a korosztályuk van bent, mert kint is csak így játszunk egymással, bent is csak így vagyunk, és akkor együtt milyen jól tudunk tanulni mindenhol. Magát építette fel az egész rendszer és nagyon jól kezdett működni.

Amikor ez így már működött, rájöttünk, hogy meg kellene tanítani nekik az időt, hogy tanulják, ha háromkor, kettőkor vagy egykor kell bejönni, de nem ismerték a gyerekek az órát.

Volt ilyen kicsi faóránk, amivel tudtuk mutogatni nekik az időt, de ez a módszer elég nehézkesen működött. Aztán elkezdtük zenéhez kötni, hogy mikor kell bejönni. Kitettük az ablakba a hangfalat és zenén keresztül üzentünk nekik, hogy négy óra van, jöjjenek programra, és most már a legkisebbek is tudják, hogy ha hallják a behívó zenét, akkor jönni kell.

Mostanra már több különböző jelzés is van, aminek a segítségével a gyerekek be tudják mérni a napnak a különböző szakaszait és tudják követni a programokat is.

Körülbelül kétéves folyamat volt, de kiépítette magát az egész rendszer, amiben a gyerekek is segítettek. A saját szabályaikat is követik, a mi szabályainkat is követik, így alakult ki az egész fejlődés, hogy ők magukat segítették az úton, mi csak támogattuk őket ebben.

Nekem nagyon tetszik, hogy megtanítjátok a gyerekeket arra is, hogy felelősséget vállaljanak. Ha feliratkozik valaki valamilyen programra, akkor elvárás, hogy azon a programon részt vegyen, időben ott legyen, így megtanulja azt, hogy amit bevállalunk, azt végig kell vinnünk.

Mi mindenképp életre szeretnénk nevelni a gyerekeket, ami abban nyilvánul meg, hogy ha a gyerek feliratkozik adott programra, akkor vegyen is részt.

Az előadócsoport például úgy működik, hogy pontokat kell hogy gyűjtsenek a gyerekek, a pontok számát pedig ők maguk határozzák meg. Mindig megkérdezzük, hogy adott évadban hány pontot szeretnének elérni, ha pedig azt mondják, hogy 20 vagy 23, akkor annyit kell elérni.

Ha egy gyerek mondjuk hiányzik egy próbáról, akkor azt a pontot ki tudja váltani házi feladattal, egy szövegnek az elemzésével vagy – kisebb korban – a lerajzolásával. Ez nem büntetés, sőt lehet akár jutalom is, hiszen, ha nagyon szép rajzot vagy elemzést készít, akkor azt elvisszük majd a szereplésre, kiállítjuk, a nézők közül pedig valaki megkaphatja ajándékba.

Szeretnénk, ha megtanulnák, mi a felelősség. Ha a gyerek eldöntötte, hogy szeretne részt venni azon a tevékenységen, akkor jöjjön is el. A gyerekek bármit használhatnak a tevékenységeken, elvehetnek könyvet, írószert, füzetet, bármit, de használat után mindent vissza kell rakni a helyére. Minden gyereknek megvan a szabadsága a tevékenységeken, de maguk után mindig el kell pakolniuk.

Röviden felvázolnád azt az folyamatot, ahogy a kezdeti konténerből átkerültetek a Máltai Szeretetszolgálat épületébe?

Amikor idekerültünk 2022 szeptemberének elején, akkor itt, a Somlyó 35. szám alatt egy nagyon-nagyon régi ház állt egy konténerrel az udvarán, és a konténer volt igazából a foglalkoztató központunk.

Ahogy elkezdtük a foglalkozásokat a konténerben, azzal egyidőben kezdődött el a ház újjáépítése is. A konténer nem volt sem kicsi, sem nagy, pont akkora volt, hogy befértünk, és ott zajlott minden. Minden sarokban volt valami, például az egyik széken voltak a kicsik eszközei, a másikon a könyvek, a harmadikon a füzetek, a negyediken a ceruzák, zsírkréták, az ötödiken a plüssök.

SEGÍTS, HOGY LEHESSEN JÁTSZÓTERÜK!

Ha segítenél valóra váltani a csíksomlyói romatelep gyermekeinek álmát és hozzájárulnál, hogy megépülhessen a játszóterük, várjuk adományodat a Máltai Szeretetszolgálat számlaszámára: RO52 BACX 0000 0030 2688 9037 (számlatulajdonos: Asociatia Serviciul de Ajutor Maltez in Romania Sucursala Miercurea Ciuc). Utalásnál a megjegyzésben kérjük feltüntetni: játszótér.

Nagyon körforgó kis terem volt, mert ha például próbát tartottunk, akkor mindent el kellett pakolni. Az asztalok összecsukhatók voltak, azokat félreraktuk, és máris lett annyi hely, hogy 30 gyerek beférjen.

Innen jött egyébként az előadócsoportunk neve, a Borsócska, mert ahogy a borsó héjában is elfér jó sok borsószem, úgy mi is jó sokan befértünk a konténerbe. Két előadást is ott tanultunk be, zengett a konténer, az ablakok nyitva voltak, kint a munkások hallgatták a zenéinket és velünk énekeltek.

Ebédszünetben direkt odaültek az ablak alá és néztek, az egész Somlyó utca hallgatta, ahogy mi énekeltünk. Úgyhogy annak ellenére, hogy ilyen picike volt, nagyon-nagyon hangulatos helyszín volt.

Naponta többször is ki kellett seperni, mert olyan picike volt, mint egy konyha, de mindent megtettünk, hogy tisztán tartsuk, egész Somlyó takarított ott.

Milyen jellegű tevékenységeket tartotok a gyerekeknek?

Heti egyszer vagy kétszer van délelőttönként korai fejlesztő foglalkozás a három év alattiaknak. Nagyon fontosnak tartom, hogy ők maguk jöjjenek velünk előre (a telepről a Máltai épületébe, szerk. megj.), mert így olyan, mintha óvodába mennének.

Előre jövünk, itt megpróbálják lehúzni a cipőjüket, levetik a kabátkájukat, majd bemegyünk a terembe, tartok nekik egy kis korai fejlesztő tevékenységet, mintha óvoda-előkészítő lenne. Utána szépen hazamegyünk, mindenkit hazakísérünk, egészen a lakásig.

Ezt követi délután az óvodások, az előkészítősök tevékenysége, ami általában kézműves vagy valamilyen óvodai tevékenység.

Azután jönnek haza az egy-négy osztályosok, nekik többnyire tanulás jellegű – matematikai, írásfejlesztő vagy logikai – tevékenység szokott lenni, ami segíti az iskolát. Szoktunk konzultálni a tanító nénikkel, hogy hol járnak a tananyaggal az iskolában, hogy tudjuk követni azt is, tudjuk segíteni az iskolai tevékenységeiket.

Ezután hazaérnek az öt-nyolcasok, nekik a házi feladataikban szoktunk segíteni, illetve, hogyha nincs házi feladatuk, akkor mindig meg szoktuk kérdezni, hol járnak a tananyaggal, és annak függvényében szoktunk adni nekik pihentető, logikai vagy fogalmazási feladatokat.

Ezen kívül szokott lenni heti egyszer filmklubunk, ahol olyan rajzfilmeket vagy oktató jellegű filmeket nézünk a gyerekekkel, amikből tudnak valamit tanulni. Továbbá heti kétszer van Borsócska-próba, ahol előadásokat tanulunk be, ezen kívül pedig még angol óra és olvasóklub is van a gyerekeknek.

Feltűnt már a kezdetektől fogva, hogy a telepen élő szülők másképp viszonyulnak a kisgyerekekhez, mint mondjuk a mi közösségeinkben, ahol nagyon sok időt töltenek mondókázással, énekléssel.

Volt olyan jellegű foglalkozásunk, ahová az anyukák is bejártak a kicsikkel. Én ezt most is támogatom, szoktam is mondani az édesanyáknak, hogy abban az esetben, ha a gyerekük fél bejönni tevékenységre, vagy olyan pici, hogy nem tud előre jönni, akkor jöjjenek be vele, maradjanak vele a foglalkozáson addig, amíg beszokik.

Ez azért is jó, mert a későbbiekben segít lerövidíteni az óvodai beszoktatás időszakát, vagy egyszerűen a kicsi nem fog annyit sírni majd az óvodában.

Beszéltem olyan óvónénivel, aki nagyon hálás volt nekünk azért, hogy tanítjuk a kicsi gyerekeket egyszerű dolgokra, például a mosdó használatára, hogy meg tudják mosni a kezüket, hogy tudják használni a kicsi vécét, vagy hogy szóljanak, ha vécére kell menniük. Mondtam az anyukáknak, hogy jöjjenek be, és tanítsuk együtt a kicsiket erre.

Vannak olyan anyukák, akik bejártak és beszoktatták a gyerekeket úgy, mint az óvodába, hogy bejöttek velük, majd félóra után kiosontak a teremből. Voltak olyanok is, akik maradtak végig, énekeltek a kicsikkel, utána pedig mondták, hogy milyen jó, a gyermek otthon is elkezdett énekelni, kérte, hogy nézhessen olyan mesét, mint a tanodában. Úgyhogy azok a szülők, akik bejártak, látták a hasznát.

Viszont annál a gyereknél, aki már három év körüli, szólok az anyukának, hogy most már ne jöjjön foglalkozásokra. Most már engedje, hogy a gyereke egyedül jöjjön, fogja meg a testvére kezét vagy jöjjön velem. Mi hazakísérjük, nem lesz baja, de így önállóbb lesz majd az óvodában is. Másképp viselkednek a gyerekek, ha nincs ott anyuka.

Szóval kiskorban van olyan jellegű tevékenységünk, ahol anyuka is részt vesz, megtanulja ő is, miből áll a foglalkozás. Ő is tanul, a gyerek is tanul, a beszoktatás is működik.

Milyen hatással van a felnőttekre, a szülőkre az, hogy ti foglalkoztok a gyerekekkel?

Ez nagyon érdekes folyamat. Nálunk van egy olyan program is, hogy a gyerekek kapnak házi feladatot tőlünk, ami úgy működik, hogy kis cetlire felírják a nevüket, bedobják egy ládába, így jelezve, hogy kérnek feladatot, másnap pedig már vihetik is haza.

Na már most, a szülők is kapnak házi feladatot, ha be vannak iratkozva a Második esély-programba, és vannak olyan szülők, akik egy-négy osztályosok. Szóval van olyan eset is, hogy a szülő és a gyerek is egy-négy osztályos, éppen egyszerre.

Rég volt a szülőnek az, hogy mondjuk másodikos volt, aztán eltelt pár év, mire újra iskolába kezdett járni, és most mondjuk harmadikos. Úgyhogy elő kell vennie minden tudását, hogy felnőtt kisosztályosként újra tanuljon.

És akkor ott van a gyereke, aki most kisiskolás, nagyon jó tanuló, büszkén viszi haza a házi feladatot, és akkor ők együtt kell házi feladatot oldjanak. Megtörténik az is, hogy anyukának és gyerekének ugyanaz a házi feladata, mert ugyanaz a lecke, ugyanaz a tananyag.

Ebben az esetben bizony a gyerek leül és a szülőnek segíteni fog. A szülő segítséget fog kérni a gyerekétől, mert elakad, nem jut eszébe. A gyerekek segítenek, utána pedig büszkén jönnek, mondják, hogy „segítettem anyukámnak tanulni, én tudom már a szorzótáblát, segítettem a házi feladatában”.

Egyébként sok szülő bejön hozzánk is segítséget kérni, tehát a szülők is abszolút nyitottak abban, hogy ők most iskolások. Nincs semmi gond azzal, hogy a gyerekeikkel egyszintű osztályba járnak, és egyre több szülő iratkozik be a Második esély-programba.

Igazából mi bármiben segítünk a közösségnek, amire kapacitásunk van. A munkám 98 százaléka a gyerekekre fókuszál, de ha úgy hozza a sors, akkor bármiben segítek a közösségnek, amiben tudok.

Például önéletrajzot is írtunk már az egyik apukának, aki munkát keresett, de szoktunk időpontot kérni nekik a családorvoshoz, illetve amikor személyit cserélnek, akkor is segítünk időpontot kérni a polgármesteri hivatalhoz. Tehát bármi olyasmiben, ami adminisztratív munka és gondot okoz a felnőtteknek elintézni, vagy egyszerűen csak elakadnak, akkor abban segítenünk.

Milyen jellegű kihívásokkal szembesültök itt nap mint nap a munkátok során?

Kihívásnak azt mondanám, hogy nem mindenki tudja, mikor milyen program van. Lehet, hogy a gyerekek nagyon jól betartják a programokat, de a felnőttek még mindig nem ismerik.

A gyerekek most már hihetetlenül precízen, pontosan jönnek. Ha például három órától van az olvasóklub, és az egyik gyerek három óra öt perckor érkezik meg, akkor mindig azt mondja, hogy „csókolom, bocsánat a késésért”.

A felnőttek viszont nem mindig tudják, mikor vannak a programok, ehhez kell szerintem még egy-két év, amíg ők is megtanulják. Ez azért kihívás, mert nehéz velük megértetni, ha éppen nem tudunk nekik segíteni, mert bent van 40 gyermek és meg kell kérjük, hogy jöjjenek vissza két óra múlva.

Milyen esélyt látsz arra, hogy ezek a gyerekek eljutnak akár az érettségiig, a szakmaszerzésig? Miben más ez a generáció? Mennyire indulnak más esélyekkel, mint a szüleik generációja?

Én nagyon jó esélyt látok arra, hogy ezek a gyerekek jó eredményeket fognak elérni, érettségizni fognak, szakiskolájuk lesz, jobb eredményt fognak elérni, mint a szüleik.

Egyrészt azért, mert a szüleik jó példát mutatnak azzal, hogy felnőttként beiratkoznak a Második esély-programba, és azt mondják, hogy „nézd, fiam, nekem eddig nem volt iskolám, de most lesz”. Viszont vannak olyan gyerekek is, akiknek már most több iskolájuk van, mint a szüleiknek. A telepen élő összes gyermek be van iratkozva iskolába vagy óvodába, a szüleik generációjában ez egyáltalán nem volt elterjedt.

Vannak tinédzserek, akiknek már nagy terveik vannak. Mondják, hogy „én tanár akarok lenni, én tánctanár akarok lenni, én fodrász akarok lenni, én szakács akarok lenni”. Vannak kilenc-tizenkettedikes fiatalok, akik szakiskolába járnak, illetve öt-nyolcasok, akik már kiválasztották, melyik egyetemre szeretnének menni.

Nagyon komoly terveik vannak a gyerekeknek. Kérdezik, hogy bejuthatnak-e a kiszemelt egyetemre cigány-hellyel, melyik iskolába kell menjenek ahhoz, hogy tanárok legyenek, mit kell végezzenek ahhoz, ha mondjuk szociális szférában akarnak elhelyezkedni, ha hátrányos helyzetűeket akarnak tanítani. Ezt a cigány-helyet úgy értem, hogy minden iskolában és egyetemen vannak fenntartott helyek roma származású gyerekeknek.

Voltak-e olyan kirívó esetek, sikerek a munkád során, amiket elmesélnél, egy-két történet, ami különleges valamilyen szempontból?

Talán a legnagyobb sikerként az első nagy szereplésünket emelném ki, az első roma napi szereplést tavalyról. Nyilván a mostani is hatalmas siker volt, csodálatos érzés volt látni, ahogy 34 gyerek énekel a színpadon, de mégiscsak az első előadást emelném ki, mert azt egy kicsi konténerben tanultuk be.

Olyan kicsi konténerben, hogy lehet, valakinek akkora a konyhája, és mi 30 gyerekkel ott tanultuk be az előadást.

Meg kell említenem, hogy azelőtt olyan karácsonyi szereplésünk volt, amin az utcán énekeltük el a Notás Mikulást. Akkor azt mondtam, hogy én látok ezekben a gyerekekben potenciált, tanuljunk be egy musicalt.

Gyerekkori nagy kedvencem A dzsungel könyve. Megmutattam a gyerekeknek, meghallgattattam velük, és azt mondták, hogy hát, ez csodaszép. Megkérdeztem, hogy szeretnék-e megtanulni, és mindenki azt mondta, hogy igen.

Így jött létre az előadócsoportunk, amiben először csak tízen voltak, de minden nap egyre több és több gyerek iratkozott be. Amikor láttam, hogy napról napra többen vannak, már 30-40 gyerek jár, akikkel színpadra visszük A dzsungel könyvét, azt hittem, hogy sírni fogok.

Amikor a Sapientia nagy színpadán, a nagy aulában előadtuk, hát, az csodálatos volt, szerintem életem legnagyobb sikere volt. Ahogy a kicsi fülekkel énekelték, hogy „farkas vagyok”, az csodálatos élmény volt.

„Tudja, hogy nekem ez a világon a legboldogabb helyem itt?”

Van egy kislány, aki néha elfelejt dolgokat. Egyszerűen feledékeny. Nagyon sok feladata van otthon, a családban, de szeret bejárni, tanulni, részt venni a foglalkozásokon.

Nagyon le van maradva szegény a kortársaitól, de mindig kéri, hogy adjak neki feladatokat. Minden nap tanulunk, tanulunk, és lehet, hogy valaki azt mondaná, hogy ez nem fejlődés, de annak ellenére, hogy le van maradva, megtanult például leírni szavakat, én pedig nagyon büszke voltam rá, nagyon sokat dicsértem.

Egyszer csak azt mondta nekem: „Tudja, hogy nekem ez a világon a legboldogabb helyem itt?” Ez nekem olyan löketet adott, hogy hihetetlen. Annak ellenére, hogy ez a kislány le van maradva, én pedig csak annyit tettem érte, hogy megtanítottam négy-öt szót leírni, neki ez volt a világon minden. Neki igazából ez a hely a világ közepe.

Ha bármi lehetséges volna és végtelen keretetek lenne, hogyan vizionálnád ezt a foglalkoztató központot? Mi az, amit még hozzátennél a meglévőhöz?

Nagyon szeretem azt, ahogy most működik a foglalkoztató központ. Nyilván szeretnék még kollégákat, de hogyha nem lenne limit, akkor nekem nagyon elvetemült ötleteim lennének. Például nagyon-nagyon szeretnék hangszereket a gyerekeknek a próbákra, két akusztikus dobot a fiúknak, illetve csörgőket.

Ha tényleg nem lenne limit, akkor nagyon szeretném, hogy találkozzanak a gyerekek azokkal a zenészekkel és énekesekkel, akiknek a zenéit szeretik, például Palya Beával vagy a Parno Graszttal (előbbi azóta meg is valósult, szerk. megj.). Ők olyan példaképei és kedvencei a Borsócska előadócsoportnak, hogy én azt nem is tudom szavakba önteni.

A zenén túl művészetterápiás programok is nagyon szuperek lennének, mert nagyon sok gyerek szépen rajzol és nagyon szeretik használni a színeket. El tudnék képzelni olyan tevékenység-sorozatot is, amelynek részeként jönne egy szakember, aki megtanítaná a gyerekeknek, hogyan tudják kifejezni az érzelmeiket színek által.

Vagány lenne olyan tevékenységeket kitalálni, ahol össze lehetne hozni roma és nem roma gyerekeket, olyan aktivitásokat szervezni, amelyek által találkozási pontok jöhetnének létre a gyerekek között.

Azt egyébként próbáltuk, nagyon hasznos volt és nagyon jól működött, hogy roma és nem roma gyerekeket hoztunk össze. Volt egy gyerekbálunk Csíkpálfalván, ahol összehoztuk a somlyói gyerekeket a csíkpálfalvi gyerekekkel.

Előadtuk A Pál utcai fiúk musicalt, utána pedig tartottunk egy nagyon-nagyon jó gyerekbált, egészen késő estig táncoltak a gyerekek. A somlyói gyerekek levetették a rokolyáikat, a pálfalviak pedig felvették, és együtt táncoltak, hejszát jártak. Olyan szép volt az egész, alig lehetett hazavinni a gyerekeket – nem a somlyóiakat, a pálfalviakat.

Csodálatos volt, szeretnénk még hasonló megmozdulásokat, ahol a roma és nem roma gyerekeket összehozzuk. Akár olyat is, hogy eljöjjenek ide, a somlyói Máltai-épületbe a nem roma gyerekek, bekapcsolódjanak a tevékenységeinkbe, például valamelyik fellépésünkbe, ők is betanulják a szerepeket, és együtt lépjünk fel. Én azt nagyon szeretném, nagyon díjaznám, nagyon szép lenne.