Fotó: a szerző személyes archívuma
S hát fiam, mikor házasodsz már meg? Ismerős a kérdés? Ha elérted a húszas éveidet, nagy eséllyel már legalább egyszer szembesültél vele.
A családi ebédeken, lakodalmakon, keresztelőkön, de még a boltban sem vagy biztonságban, bárhol lehet egy rokon, családi barát, ismerős, aki ártatlan érdeklődéssel a semmiből beléd döfi ezt az egyszerűnek tűnő, de annál szúrósabb kérdést.
Én is megkaptam, nem is egyszer. Valamikor általános és a középiskolás korom között először a kispályás változatával találkoztam: Van-e szeretőd? Ez még a jobbik változat volt, olyanok is akadtak, akik arra kérdeztek rá, hogy megvolt-e már az első vérzésem, ha igennel válaszoltam, akkor pedig ujjongtak: Hát akkor lehet férjhez adni. Utáltam ezt a mondatot, hiányzott belőle az, hogy a saját házasságomról én dönthessek.
Később, amikor lett szeretőm, a kérdés már a házasságra koncentrált. Egy ideig még az egyetemet tudtuk használni kifogásként, aztán annak vége lett. Én ilyenkor rendszerint habogtam, a barátom – mostmár vőlegényem – élelmesebb volt, és mindig az volt a válasza, hogy szombaton. Ez mindenkit megzavart. Mire megértették, már el is felejtették a kérdést.
Volt olyan időszak, hogy frusztrált, hogy miért nem akarom a házasságot. Frusztrált, hogy miért kérdezgeti mindenki. Frusztrált, hogy kimaradok valamiből. Frusztrált, hogy már késő lesz. Frusztrált, hogy megfeleljek. Aztán elengedtem. Próbáltam csak a páromra koncentrálni és önmagamra, csak az ő és a saját szavam meghallani. Aztán szépen lassan megjött a kedvem házasodni.
Ezt a gondolatot előre hoznám a bekezdésben, így: De hosszú út volt, sok buktatóval. Először is, elvált szülők gyermekeként a házasságban nem láttam soha a nagybetűs álmot, amibe alig vártam, hogy bekerüljek. Sőt, volt idő, amikor rettegtem tőle. Ezen kellett talán a legtöbbet dolgoznom, felismerni, hogy egy esetből nem általánosíthatok.
Aztán ott volt még a COVID, amikor amiatt kellett aggódni, hogy vajon hány személy gyülekezhet egyszerre a folyamatosan változó törvénykezések szerint, vagy azt számolgatni, hányan vannak beoltva a családtagok és barátok közül.
A világ megváltozott körülöttünk.
Már nem csak egy életút van, hogy az iskola után munkába állunk, házasodunk és gyerekeink lesznek, ha pedig ebbe a keretbe nem férünk bele, kapunk egy vénleány vagy vénlegény bélyeget. Lehet, hogy tanulni akarunk, lehet, hogy körbe szeretnénk utazni a világot, lehet, hogy nem is szeretnénk párkapcsolatot. Lehet, hogy nem a klasszikus családmodellt követjük. Lehet, hogy már rögtön az iskola után megházasodunk.
Lehet, hogy előbb meg szeretnénk teremteni az anyagi biztonságot, mert úgy gondoljuk, hogy a szerelem önmagában nem elég egy stabil kapcsolathoz. Vagy talán úgy érezzük, hogy a házasság már nem a boldogság garanciája – hiszen a környezetünkben láttunk válásokat, boldogtalan kapcsolatokat, ezért inkább meggondoljuk kétszer, háromszor, sőt ezerszer is a döntéseinket.
Lehet, azért nem sietünk, mert keressük azt a társat, akivel igazán jól működhetünk együtt, és nem akarjuk beérni egy „majdnem jó” kapcsolattal. Lehet, hogy nincs szükségünk házasságra ahhoz, hogy a párkapcsolatunk teljes értékű legyen.
A lényeg az, hogy ma már választhatunk. A házasság nem egy kötelező lépcsőfok, hanem egy lehetőség. És ha választás, akkor jogunk van kivárni a megfelelő időt, a megfelelő embert, vagy akár azt mondani: Én másképp csinálom. És amíg boldogok vagyunk közben, a saját döntéseink szerint cselekedünk, ez mind rendben van, még akkor is, ha a környezetünk nem érzi annak.
Ebből is látszik, hogy mennyire
összetett a téma. Mégis le akarjuk tudni egy egyszerű kérdéssel.
És nem az a baj, ha valaki kérdez. A legtöbb esetben nem rossz szándékból hangzik el, sokszor épp az aggódás, a szeretet vagy a saját világképünk megosztásának szándéka van mögötte. Mert mit is akarnak igazából mondani, amikor azt kérdezik: Mikor házasodsz már meg?
Talán azt, hogy Szeretném, ha boldog lennél, vagy hogy Aggódom érted, nehogy egyedül maradj, esetleg egyszerűen csak, hogy Így működik az élet, nem?
Lehet, az ő életükben egy természetes, magától értetődő lépés volt, emiatt el sem tudják képzelni, milyen lehet nélküle, lehet, hogy sok boldogságot adott számukra a házasság, és szeretnék, ha mi is megtapasztalnánk ezt. Az is természetes, hogy kíváncsiak, hiszen mind szeretjük tudni, mi történik a számunkra fontos emberek életében.
A probléma a móddal van. Az egész olyan, mint egy feleltetés, egy vizsga: Van-e valakid? Igen, akkor mikor esküsztök már meg? Házasok vagytok, mikor jön a baba? Testvérke mikor lesz? Olykor még meg is spékelik olyan mondatokkal, hogy Bezzeg a te idődben én már....
De ahogy egy jó szexhez, úgy egy jó beszélgetéshez is kell a petting,
az előjáték, egy kis előkészítés. Kell az, hogy ne csak a kérdés hangzódjon el, hanem az, hogy őszintén kíváncsiak a válaszunkra, az esetleges kétségeinkre. Mert sokszor az az érzésem, hogy nem is a válasz a lényeg, hanem a kérdés maga – mintha egy kipipálandó kötelező kör lenne. Pedig milyen jó lenne, ha tényleg meghallgatnának! Ha lenne idő és tér arra, hogy elmondhassuk, mit gondolunk a házasságról, a gyerekvállalásról, a második gyermekről, milyen kétségeink vannak, miért halogatunk, miért várunk, vagy épp miért döntöttünk másképp.
Mert a valódi beszélgetések nem elvárásokból, hanem kíváncsiságból születnek. Nem azért kérdezünk, hogy beskatulyázzuk a másikat, hanem hogy megértsük. És ha ez így lenne, talán már nem is éreznénk ezt a kérdést olyan kellemetlennek.
