Ruhamárkának indult, banda lett belőle

Európának ebben a sarkában eleve ritkán születik olyan rockzenekar, amire az ember felkapja a fejét, és valahogy látszólag a semmiből Udvarhelynek mégis összejön időnként a csoda. A Palma Hills (eredetileg Face Today) felbukkanása után szinte tíz évvel a Dissorder érte el azt, hogy elálljon a lélegzetem, és azt érezzem: csak nem halt meg a rock and roll a mi kis városunkban.

Amikor először hallottam róluk, valamiért azt hittem, még egy Bagossy-utánzat lehetnek, ám amikor Lukács Szilit, a frontembert a színpadra szólították egy Palma-koncerten, minden megváltozott. Egyetlen dallal, a Rolling Stones Jumping Jack Flash-ével meggyőztek arról, hogy én látni akarom még ezt a szőke hajú, állatmintás zakós srácot, akire Mick Jagger is büszke volna. Nem is csalódtam, már az első Dissorder-koncertemen eldobtam az agyam attól, hogy mennyire jól tolják ezek a srácok, ráadásul nem csak covereket (pl. ezt a Rage-től), hanem saját számokat is.

Azóta eltelt másfél év, a repertoárjuk csak bővült, én meg harmincéves fejjel még mindig úgy várom őket az első sorban, tátott szájjal és libabőrösen, mint egy kamaszlány. Ahogy az alkalmat is, hogy interjút készíthessek velük, hadd lássuk, honnan ez a jópofa flegmaság és a vérbeli profizmus, amit ezek a suhancok sugároznak a színpadon és azon kívül. Végül úgy hozta a sors, hogy akkor látogattunk el hozzájuk a stúdióba, amikor éppen a lemezbemutató koncertjükre készültek.

Honnan jött az ötlet, honnan jött a név? – trollkodnak máris bele, ahogy elindítom a hangfelvételt, mint akik már szokva vannak a hírnévvel meg az újságírók elcsépelt kérdéseivel, amik mégis megkerülhetetlenek. Picit másképp fogalmazva, de igazából engem is ez érdekelt a leginkább: 

mégis miből születik egy zenekar? 

Persze, annyit én is tudok, hogy legalább két tag kell hozzá, akik valamilyen hangszeren játszanak, meg az sem árt, ha egyikük tud énekelni, és van ahol próbálni meg fellépni. De azt is tudom, hogy zöldségekből nem lesz csak úgy magától zöldségleves, ahogy a kőből se rockbanda.

Szóval valami titkos receptre számítottam meg egyéni sztorikra, amik egészen a bölcsődéig meg a zeneszerző nagypapáig nyúlnak vissza, mire ők egyszerűen azt mondják: gyakorlatilag a semmiből, barátságból lett a zenekar, de egy kis noszogatással azért mégis kiderült egy s más.

Például az, hogy a szólógitáros Peti – aki egy igazi Hollywood-i sztáralkat – azért csak zongorázott kisiskolás korában, majd az apjának a gitárját nyúlta le, amin „épp hogy” tudta a Smoke on the Water-t. Dani, a dobos három évet gitározott, és nem másnak az unokatestvére, mint a Palma Hills dobosának, László Petinek, nála gyakorolt, mielőtt saját szettbe fektetett volna. Magornak meg hegedű járt a kezében, mielőtt basszusgitárra cserélte. Egyedül Szili „nem akart zenélni”, így Peti rávette arra, hogy legalább énekeljen, de később azért neki is jutott egy gitár, hogy kerek legyen a történet.

Egyébként nem ez volt az első próbálkozásuk, mint kiderült, Peti és Szili eleve hasonló zenéket hallgattak, Peti szerint akartak egy Twentyone Pilots tribützenekart, mire Szili zavartan kontrázott, hogy „nem is”. Öten kezdtek el zenélni, más sulis haverokkal, köztük Danival, de valahogy nem volt meg a közös hang, a közös zenei ízlés, ritkán is jártak össze, így feloszlott. A Dissorder története azzal az epikus mozzanattal kezdődött, hogy valamikor 2019 nyarán üldögéltek Varságon egy lakókocsi tetején, amikor Dani egyszer csak bevágódott Szili és Peti közé, felborítva a vodkásüveget, azzal, hogy folytatná velük a zenélést – később Magort is ő hozta be.

Igaz, az előzményeket a bandatagok nem is tartják annyira mérvadónak, egyszerűen zenélni akartak, hát összeálltak, és addig tanultak autodidakta módon meg egymástól, amíg össze nem jött a Dissorder 2020-ban. „Együtt tanultunk meg zenélni. Szerintem itt mindenki Youtube-tutoriálokon nőtt fel”, jegyezte meg Dani. „Megnézzük, kiszámoljuk, matematikailag zenélünk”, tette hozzá  Szili, mire nekem össze is állt a kép, hogy nem hiába láttam közgazdasági versenyen őt. 

– A bandanéven egy csomót filóztunk, s nem jutottunk semmire, aztán Peti bedobta ezt, jól hangzott s ez maradt – emlékezett vissza Dani. Amúgy a kifejezés a System of a Down Toxicity-jéből van, Peti ezen a néven akart indítani egy saját ruhamárkát, de aztán zenekar lett belőle – röhögték el. Annyi különbséggel, hogy egy helyett két s-el írják, mert már volt egy ilyen nevű punkzenekar a 80-as években Angliában, és egy azonos nevű rapperrel is összekeveredtek YouTube-on. Próbateremnek pedig kapóra jött Szili nagymamájának a háza a Sósfürdő utcában, állítólag senkit sem zavar, hogy ott zajonganak. „Vagy nem mernek szólni”, arcoskodott Szili.

Ám a stúdióban” zenélés nem minden, 

ki is kell állni az emberek elé, így az is érdekelt, hogy mi adta a löketet hozzá. Mert bizony az oviban nem Szili énekelte a Tavaszi szél vizet áraszt-ot, mint ahogy gondoltam, hanem úgy nyolcadikban kezdett rappelni, a kosárpályán freestyleoztak, később a slammel is próbálkozott. Dani a diákszínjátszást emlegette, hogy talán annak mégis lehetett némi köze, de Szili csak legyintett rá. 

Észrevettem, hogy Udvarhelyen mindenkit minden érdekel, s azt akartam, hogy engem ne érdekeljen (hogy mit gondolnak róla). Én se tudtam, hogy mi lesz belőle. Az első koncert előtt Danival elmentünk hotdogozni a Calypsoba, akkor kérdezte tőlem, hogy ha elejti a dobverőt, az egy dolog, de mi van, ha nekem elcsuklik a hangom. Szartuk össze magunkat – avatott be a frontember, akiről a legkevésbé néztem ki a lámpalázat.

A színpadra vezető úton a mentoruknak tekintett Palma Hillsnek is nagy szerepe lehetett az elhangzottak alapján. Miután ugyanis már zenéltek „egy csomót”, és lettek saját számaik, a frontembert áthívták, hogy mit szól hozzá. Mire Buttu Arni rávágta, hogy „Kemény!”, s azzal a lendülettel meg is beszélték, hogy akkor legyen koncert belőle. Persze, az akkori „három taknyos számból” már csak egyet, a Poisont játsszák, a másik kettő szerintük már vállalhatatlan – emlékeztek vissza a nem is olyan távoli hőskorra.

Hogy miért csinálják,

arra is mindenkinek különálló válasza volt, de a végére valahogy mégis összecseng, akárcsak a bandájuk hangzása.

– Én azt szeretem a koncertjeinkben, hogy nem vagyunk csendben. Nekem nagyon tetszik, nagyon fel tud tölteni, hogy ott van egy csomó ember, aki mondjuk feleléskor szarja össze magát, de ott vagyunk mi és szembemegyünk – vágta rá frontember módjára elsőként Szili.

– Ha egy nagyobb városba születtünk volna, akkor lehet, hogy nem volna annyira erős bennünk ez a hangoskodás. Környékünkön nagy a társadalmi elvárás, ha valami olyat csinálsz, ami nem elfogadott, akkor kinéznek – tette hozzá Magor.

Peti szerint egyszerűen valami különlegeset akartak: „Ne azt csináljuk, mint mindenki más. Nekiállhatnánk mi is Bagossy-tribütöt csinálni, de nem élveznénk”. Márpedig ezt, amit csinálnak, nagyon élvezik, mondták Danival egy húron. S koncertezés közben is azt látják, hogy ez másoknak is tetszik. „Persze, mindenkiben benne van a vágy, hogy híres legyen, de nem azért csináljuk” – szerénykedett Peti, mire Szili kíméletlenül lecsapott rá: „Persze, mindenki ezt mondja, aki már híres. Nem akartuk, de sajnos összejött”.

Pufulecpunk? Az meg mi? 

Nem szeretik címkézni magukat, a stílusukat, de egy tehetségkutatón mégis mondaniuk kellett valamit, és akkor ötölték ki a pufulecpunkot, ami az erdélyi kisebbségi fílinget meg azt is kifejezi, hogy nem épp kakastaréjos pogóharcosok. Tudatosan mérsékelik magukat, hogy ne essenek át abba a punkvonalba, hogy „mindent szét akarunk törni”, ennél több értéket szeretnének felmutatni, a „komolyabb emberekhez” is eljutni.

A külföldi zenekarok közül az Arctic Monkeys, a Black Keys, az indie, garage, ritmikus blues, ami mindannyiuk számára közös nevező, amit „otthonról is hoztak”, de sok hip-hopot hallgatnak, meg a divatos traptől sem idegenkednek. Olyannyira, hogy Magor a zenekar előtt alig hallgatott rockot, annál több hip-hopot.

Ha ebből a zenei kultúrából indulunk ki, valahol érthető, hogy angolul kezdtek dalokat írni, de most már belátják, ők is beleestek abba a sztereotípiába, hogy angolul minden jobban hangzana, mint magyarul. „Csak teszed egymás után az –ation végződésű szavakat a sorok végére, és meg is vagy” – illusztrálta Szili. Azóta kezdenek magyarul is otthonosan mozogni, a nemrég megjelent kislemezükön mind a négy dal anyanyelvükön született. 

Egyszerre badarság és halálian komoly, úgy csókol, hogy közben döf

A DissOrder első kislemeze, a Grandiózus Underground.

– Kinőttük azt, hogy fel akarjuk küzdeni magunkat a toplistákra. Úgy kezdtük, hogy ha angolul írunk, akkor többen fognak hallgatni, de ez nem igaz innen, Székelyudvarhelyről. Sőt, arra jöttünk rá rá, hogy a magyar közönséget igazából magyarul tudjuk megfogni. Lehet, hogy elérhető a világ, ha X-faktorba jársz, vagy sok pénzed van, de önerőből nem nagyon – magyarázta picit lemondóan Dani, mire a többiek is egyetértően bólogatnak. 

A váltás azonban nem volt egyszerű, az első magyar számukat, amivel a Peron tehetségkutatóra jelentkeztek 2021-ben, rendesen megszenvedték. „Semmitmondó bolond kis pop-punk lett belőle”, mondja Szili a Babáról. 

De mivel a tartalom eleve értelmezhető, nem akarják senkinek a szájába rágni, inkább az érzést akarják átadni. Mindig is sokat adtak a hangzásra, hogy üssön, jól szóljon a dal – ez az elsődleges, hogy benyomást hagyjanak. És meg is kell hagyjam nekik: tényleg baromira jól szól mindegyik, pedig nem is egy kaptafára készültek.

Értem én, hogy dal, de miből lesz? 

–  Ötezer ötletből kipróbáljuk, hogy mi megy, mindenki a magáét beleteszi. Peti hozza a riffet, a dallamot, a ritmust, s arra megy a szöveg. Az a legjobb, mikor a kettő hasonló flashben, hangulatban születik, és akkor meg vagyunk élve, a legfontosabb, hogy a flow legyen meg. Punchline-okban írok: négy sor, ami dögös, és arra építem rá a többit, de van hogy együtt dobjuk össze  – vázolta Szili a gyártási folyamatot, amit a többiek akaratlanul is illusztráltak azzal, hogy mindenki a magáét még hozzátette a válaszhoz.

Petinek az ihlet „teljesen random, csak leül gitározni”, a Poison például úgy született, hogy Jimmi Hendrixtől a Voodoo Childot  elkezdte „klampírozni”. Ami a szöveget illeti, szerinte alapból „kurva nehéz” jó szöveget írni, aminek olyan jelentése van, amilyennek lennie kell, inkább az a lényeg, hogy énekelhető legyen. 

Dani a magyarországi Elefánt zenekart hozza fel példaként, hogy náluk is a szöveg elsősorban a hangulatot fokozza, szerinte másodlagos az önálló üzenete, jelentéstartalma. Nem is esik le mindenkinek, meg nem is feltétlenül az értelmet keresik az emberek, hanem inkább a kedvükhöz való zenét. – Amúgy csak mi nem szarjuk le, hogy van-e értelme a szövegnek. Engem is zavar, ha nincs, próbálok is értelmet vinni a szövegeimbe, s küzdök vele, hogy kössem össze a dolgokat – ért vissza a képzeletbeli mikrofon Szilihez.

Szerelmes számra viszont egyhamar ne számítsunk, mondták egyhangúlag, mert egyszerűen nem passzolna az imidzsükbe, és a banda költőjének is nehezére esik boldog szövegeket írni, „ami vállalható is, nem marcipános”. „Jobban szeretem a fanyarabb dolgokat, a bánatot magyarul nagyon sokféleképpen ki lehet fejezni”, fogalmazott Szili.

Jó, de van erre vevő?

Mert azt látjuk, hogy vannak elismeréseik (Peron, Siculus), de a közönség mintha szűk volna. Ahhoz képest mindenképp, hogy a 2000-es évek elején lazán megtelt a rap-rock bulikon, Teargaz-koncerteken a Siculus nagyterme. Ma pedig egy Fészek, egy Gé alig telik meg egy-egy rockkoncerten.

Ők nem elégedetlenek a közönség méretével, mert tisztában vannak azzal, hogy itt és most rétegzenéről van szó, meg a zenehallgatás is megváltozott. „Mi erre számítottunk az elejétől”, beszélt Dani mindannyiuk nevében. Peti szerint kicsit ki is halt a koncertre járás kultúrája, mióta a zene bármikor, bárhonnan elérhető, ráadásul ingyen. „Annyira nem jön, hogy befizessenek egy koncertre, ami lehet, hogy nem is tetszik nekik”, nem bízzák már a véletlenre, előre megnézik, kiről van szó. Abból a 20 lejből mégiscsak futná 2-3 sörre – ezt még ők is meggondolják, vallják be a bandatagok.

Szili szerint a fiatalok közül sokan félnek is, kevesen tudják jól érezni magukat egy koncerten. Hogy mitől félnek? Például a Fészekben attól, hogy megvernék őket. „Miért vernének meg? Ha Szilit nem verik meg, pedig hogy öltözik” – bagatellizálta Dani az aggodalmakat. „Azért le voltunk buzizva… Hatszor is, igaz, ugyanattól (az embertől)” – jegyezte meg halkan Szili, de azért nem túl komolyan.

Az is probléma, hogy nincs nagyon, ahol fellépniük. Úgy érzik, Udvarhelyen nincs is olyan kocsma, aminek volna olyan jellege, kultúrája – amilyen szerintük a régi Gének lehetett, és ezzel csak egyetérteni tudtunk. A Fészek is több réteget szólít meg egyszerre, a Tehénben is kipróbálták, „de nem az a hely”, a Zújgében pedig technobuli előtt? – vetették fel kérdőn. Esetleg Kolozsváron a Formban, Csíkban az ANT-ben, Szentgyörgyön a Szimplában…

Ám azzal is szembesülniük kellett, hogy a dj-k egy könnyebb, olcsóbb alternatívát jelentenek a kocsmatulajdonosoknak. „Mi kérünk négyen 1200 lejt 40 percért, a másik végig zenéli az egész estét, fogyasztásban is jobban megéri nekik, meg hát kockázatos egy ismeretlen zenekarral”. Kisvárosban nem is olyan, mint a nagyvárosban, ahol az emberek péntek este vaktában is kimennek bulizni. S a nagy számok törvénye alapján sem mindegy, hogy Udvarhelyen vagy Kolozsváron fogsz meg 1%-ot – dobta össze Peti és Dani. Ezért is látnak több fantáziát a fesztiválok világában, ott több embert meg lehet fogni. Egy nagyobb zenekar előtt például jó eséllyel beléd hallgatnak, ha már befizettek, és úgy sincs egyéb dolguk.

A kemény mag elsősorban a saját köreikből verbuválódik, de úgy látják, egyre többen vannak, a középiskolások már rockosabbak. Csak nehezen terjed, mert a suliban se azt hallgatják, inkább trapre meg hip-hopra buknak. „Vége annak, hogy a backstageben csajok, drogok satöbbi – „keseregnek” Sziliék –, de ha azt mondanánk, hogy veszett, akkor most befejeznénk, s csinálnánk trapet. Még van, aki szereti ezt”. Példaként a Maneskint emlegetik, hogy mégis visszahozta mainstreambe a rockot.

Az egymillió dolláros kérdés most számukra is az, hogy miként lehet ebből a szűk körből kitörni. Most, hogy van egy portfólió, azt próbálják népszerűsíteni, „interneten befutni”, de azért szeretnének továbbra is koncertezni. Persze, maguk is belátják, hogy ez egyre nehezebb lesz, ha szép lassan mindenki kiröppen a középsuliból, de

eszük ágában sincs szétesni.

Igaz, nem is terveznek megélni belőle, mindenkinek van valami más egyéni elképzelése a jövőjéről, a megélhetéséről. Peti már egyetemen van Kolozsváron, Szili is oda készül jövőre, Magor és Dani már dolgoznak itthon, utóbbi közben Pestről is álmodik. Szili szerint kifejezetten szerencsés, hogy nem most futottak be, mert akkor érettségije se volna. Miért, érettségi nélkül nem lehet rocksztár valaki? – vetettem vissza neki.

– Nem merek semmit se kijelenteni, mert van olyan is, hogy hobbiból lett karrier, vagy karriernek indult, de csak hobbi maradt. Ez már nem rajtunk múlik, hanem az embereken, de túl veszélyes mindent feltenni egy lapra.

A többiek szerint is a jövő hozza, hogy komolyabban kell-e foglalkozni vele, addig is megfér az egyetem, a meló mellett a zenélés. Peti a távolban is szinte minden nap zenél, amikor pedig együtt vannak, mindenki szívesen jön próbálni, akár 2-3 órát is. Nem érzik azt, hogy „elbolondulnánk egymástól”.