Az első emlékem, nem is az enyém, hanem az szűk családom első emléke az első kutyáról az, hogy a sepsiszentgyörgyi blokklakásunk előszobájának fekete padlószőnyegén botorkál egy max. egy hónapos fekete spániel. Az emlék csak annyi, ahogy orra esik és a fülei eltakarják a fejét – és ahogy ez ismétlődik.
Fotó: Dávid Anna Júlia
Remélem, hogy megtaláljuk Umberto Eco jegyzetei között, és poszthumusz kiadódik a Cukiság története és hatásmechanizmusa. És lehet Immanuel Kantnak Az ítélőerő kritikájában is kellene egy ilyen alfejezet legyen. Freudnak biztos A szexuális élet pszichológiájának útószavának az a címe, hogy a Cukiskodás mint a szeretet vezérmotívuma, csak kihagyták. Vagy Slavoj Žižek nem írt/tartott arról előadást, hogy a kapitalizmus vezérelvei a cuki kiskutyák és kiscicákról készült videók és képek lennének?
A kis spániel felnőtt, lekerült a kertes házunk udvarára, egy idő után csak etetni jártunk le, aztán megdézsmálta a szomszéd tyúkkészletét, és megmérgezték. Sírtam, pedig az utóbbi időben nem is volt szerves része a mindennapjainknak. De én bármilyen halálhírtől meghatódom, és elérzékenyülök.
Kicsit kevesebb mint egy éve fogalmazódik a gondolat, hogy annyi szeretet gyűlt fel bennem a környezetem élőlényei – embereket is beleértve – iránt, hogy lassan túlcsordulok. (Magában nevet). Mivel a barátaimmal nehezebb és több időbe telik az érzéseinkről és érzelmeinkről nyíltan és őszintén beszélni, gondoltam miért ne fogadhatnék be az életembe egy a dolgokat érzelmileg kevésbé túlbonyolító lényt, aki totálisan hasznot húzna az én figyelmemből.
Külön bekezdést érdemel az,
hogy tudtam, hogy sokkal több mozgással és aktív, természetben töltött idővel jár a kutyatartás, úgyhogy kicsit a saját komfortzónámból való kimozdulásról is szólt ez az örökbefogadás. Ő hasznot húz az én figyelmemből, én az ő figyelemigényéből – képzeltem el én ideálisan.
December elején a kutyatartó barátaimnál szálltam meg Kolozsváron. Ottó, a breton spániel, egy nagyon barátságos kutya, aki reggelente szeretettel költi a gazdikat és az összes vendéget. Ottóka jár a gazdijaival kocsmázni, és szeret mindenkitől simogatást kérni. Ottó egy nagyvilági, igazi városi fiatal felnőttek életéhez szokott kutyus. Olyan kutyust akartam, mint Ottó. Vagyis breton spánielt.
Körülbelül egy hónapja írtam a barátaimnak, hogy szeretnék kutyát. Nem szóltam a családomból senkinek, a közvetlen barátaimnak sem. Nagyon gyorsan alakult az élet, és két napra rá örökbe fogadtam egy másfél éves beagle szukát. Elolvastam az angol nyelvű Wikipédia-szócikket – semmi mást.
Fogalmam sem volt, hogy mi lesz.
A fajtiszta kislány volt gazdija, aki ráadásul tenyésztő, készségesen elmondta, ami így hirtelen eszébe juthatott, hogy mikor mennyit kell enni adni, milyennek ismerte meg eddig, hogy mozgásigény, hogy séta.
December 25-én érkezett autóval, egy dobozban. Amikor kiszállt a ketrecből fülig lehányva, a Patkóban leraktuk a földre, egyből leült. Pórázra kötöttem és elindultunk. Lassan mentünk, és folyton nézett vissza rám, hogy én ki a fene vagyok, mi az franc ez a nagyon sok másmilyen szag, mi ez a rengeteg mozgás, autó és fények, és mikor lesz már meleg, hogy alhasson.
Fotó: Dávid Anna Júlia
Este alig evett, de máris tizenvalahány ember társaságában volt, és asztal, pad vagy szék alatt próbált aludni a jövendőbeli konyhájában, ahol azóta hetente több ilyenen vesz részt – és imádja. Én nem tudtam, mit csinálok, és a kutyának is minden idegen volt. Nem tudtam rendesen kimondani a nevét, mint amikor megismersz valakit frissen, és tetszik neked, és szeretnéd, hogy aktív része legyen az életednek, sőt már kicsit az az érzésed, hogy régen ismered, de valahogy nem tudod mégsem a nevén szólítani – beszélni is úgy beszélsz róla, hogy ki sem mondod a nevét.
Annak ellenére, hogy naponta többször vittem sétálni, többször bepisilt a lakásba is. És annak ellenére, hogy én játszani akartam vele, láttam, hogy szorong még, és inkább alszik, hogy teljen az idő az életéből, hogy minél kevésbé kelljen részt vennie ebben az ijesztő, idegen, rengeteg energiát igénylő helyzetben. Vagy legalábbis én így szoktam csinálni.
Minden reggel arra ébredtem, hogy kutya pisi szagot éreztem, és egyből
feszülten néztem szét, hogy be is kakált-e.
Akárhányszor valami olyan program adódott, ahová ő tényleg nem jöhetett – a többéves gyakorlatom ellenére, hogy a jelen történésekre figyeljek, az emberekre, akik körülvesznek és a helyre – nekem minden alkalommal azon járt az eszem, hogy még hány ruhadarabom rágja szét, hogy megtalálja-e a könyveimet, hogy letépi-e a függönyt, hogy sír-e, hogy rossz-e neki.
Nekem ez borzasztó volt. A második héten komolyan fontolgattam, hogy én ezt egyszerűen nem tudom csinálni. Hogy én a mindennapi életemet képtelen vagyok ennyire felforgatni, és átalakítani, és igazítani valamihez, ami elsőre ennyire megváltozhatatlan és rugalmatlan. Én erre képtelen vagyok és ez egy normális állapot, érzés, ne ítélkezzen senki, és ne is hazudjon se magának, se a környezetének, hogy kellemes.
A környezetem biztatására türelmesebb lettem. Havonta hálás leszek a családomnak, a lakótársamnak, a barátaimnak és a kollégáimnak, akik szeretik velem együtt, és az összes kocsmának és intézménynek, aki megtűri, és azoknak egyáltalán, akik foglalkoznak vele, amikor nekem már látszólag nincs kapacitásom.
Ebben az egy hónapban sikerült elérni, hogy csak teljesen jogosan pisiljen be, amikor nincs elégszer sétáltatva. Sikerült elérni, hogy felismerjük egymást, hogy megtanuljuk a figyelem és a szeretet közös nyelvét, amit együtt találtunk ki. Sikerült levenni a kamerát a saját életemről és szorongásaimról, és helyette azon szorongani, hogy a kutyának jól teljen. Sikerült átalakítani a ruhatáram, a kutyának sikerült felvenni a szagot – szó szerint –, sikerült többször kimozdulni az ő kedvéért olyan alkalmakkor is, amikor egy hónapja daruval sem szedtek volna ki az ágyból.
Ha így marad az együttélésünk, az is rendben van, de erősen kétlem, és tudom, hogy ez rengeteg szintet fog még lépni az összeszokás irányába, az én személyes fejlődésem, és az ő boldogságának a megnövelése felé.