Abból indulsz ki, hogy alapvetően jó a viszonyod a postával, nem okoztak még különösebb csalódást a hosszú sorokon kívül, nem maradtak el a csomagok, legfennebb később értek célba vagy visszajöttek, ha nem vették át őket időben. Ám a posta a fejedben akkor is csak posta, egy helyhez kötött szolgáltatás, ahová el kell menni, így amikor futárra van szükséged, egyszerűen nincs rajta a mentális térképeden, eszedbe se jut. Egészen addig, amíg meg nem pillantod őket az online csomagküldő portálon.
Nem a legjobb a Prioripost értékelése, de te csak legyintesz a vörös zászlóra, hisz a személyes tapasztalat felülírja, nem is olyan sürgős a csomag, és a legjobb ár elcsábít. Adjunk neki egy esélyt, gondolod, miközben magabiztos gyorsasággal zongorázod le a küldemény és a bankkártyád adatait. Pár perc és kész is vagy vele egy random szerda este, nem is álmodva,
hogy másnap reggel már el is viszik!
Pedig de. A meglepettséggel egyenesen arányosan még egyet ugrik a belső bizalomindexed – 5-ből 6 csillagot kapna a Román Posta, ha lehetne. Jobban nem is alakulhatott volna, gondolod magadban, hisz ez még a héten, vagyis péntekre ott lesz Csíkban, ha így haladunk. Persze, nem sürgős, nyugi van, de azért milyen jó lenne. Nem is követed a csomagot online (az AWB-szám alapján), nem stresszelsz, nem presszingelsz, jól alszol hétvégén. Hétfőn azért kíváncsiságból felhívod a címzettet, hogy ugye megkapta, csak biztos elfelejtett szólni. De még nem… Akkor biztos majd holnap, tudod le a dolgot. Ráér, nincs semmi gond. Olyannyira, hogy észre sem veszed,
máris eltelt egy hét a rendeléstől,
mire először ránézel a nyomkövetőre. Fura… azt írja, hogy már másnap délután átadták a címzettnek, viszont azzal egyidőben – percre pontosan – azt is írja, hogy feldolgozás alatt van a csíki postán. Biztosan valami tévedés lehet: vagy megkapta, vagy nem, olyan nincs, hogy is-is. Felhívod a címzettet, hogy mi a helyzet. Őt nem hívta, nem kereste senki, nem is hagyták hátra a kollégáinál. Erre már kicsit felmegy a cukrod, felkutatod az összes postai telefonszámot a neten, az udvarhelyit is, a csíkit is,
de egyik sem cseng ki!
Nem javul a cukorszinted, de azzal nyugtatod magad, hogy bár fontos, szerencsére nem sürgős. Ezért csak nem fogsz külön bemenni, mert akkor mi értelme volt házhoz rendelni a futárt? Megfogadod magad is, megkéred a címzettet is, ha majd arra jár esetleg, kérdezzen rá. Jó. Közben, mint egy eszement, folyton csekkolgatod a nyomkövetőt, de a helyzet változatlan: az ominózus napon 14.33-kor át is adták, meg nem is – mint a magyar népmesében. S valahogy napról napra kerül valami olcsó kifogásod arra, hogy miért nem mész be a postára, akkor sem, amikor a közelében jársz. Titokban pedig azt reméled, hátha közben megoldódik, de persze, hogy nem. Mire végre eljutsz, akkor vagy sor van, amihez pont nincs időd/türelmed, vagy mire eszedbe jut, hogy rákérdezz, arra már végeztél az éppen aktuális ügyeddel, és szépen kiálltál a sorból! S megint péntek van, úgyhogy marad hétfőre. Ráér, mantrázod magadban, de azért
már nem alszol olyan nyugodtan,
mert eszedbe jut, hogy drága dokumentumok vannak abban a borítékban, amiből véletlenül sem tartottad meg a másodpéldányt magadnál. Nincs mese, elő kell keríteni a poklok kapujából is! Igaz, abból továbbra sem engedsz, hogy csak akkor mész vissza az udvarhelyi postára, amikor egyéb dolgod is akad náluk. Mert különben nem ért semmit, hogy házhoz hívtad a futárt, ugye? Ez elvi dolog!
A fene nagy elvek meg halogatások közepette már a harmadik hetet taposod, mire végre ideális a csillagok állása: akad egyéb dolgod is a postán, pont van kedved és időd is lemenni, és nincs sor! – se előtted, se utánad, így azért se kell idegeskedj/szégyenkezz, hogy váratnál másokat. Mert te se szereted, ha valaki rákönyököl a pultra, ugye?
Az udvarhelyi postás nénik amilyen készségesek, olyan meglepettek is, mikor lefuttatják az AWB-számot az adatbázisukban, arcukon semmi biztató. Valakit felhívnak (talán a csíki postafőnököt), akivel románul beszélnek, hogy megtudják, mégis mi lett a csomaggal?
A válasz egyszerre nyugtató és felkavaró:
megvan, ott van Csíkban, a futár megpróbálta, de „nem érte el a címzettet”, „nem talált a telefonszám” (de talált). Picit elbizonytalanodsz, hirtelen meg se tudod cáfolni, de nincs kivel vitatkozni, hisz előtted élőpajzsként az ártatlan udvarhelyi nénik állnak, akik csak segíteni akarnak. Csak magadban – de azért hallhatóan – háborogsz egy sort: szóval meg se próbálják kézbesíteni, értesítőt (avizt) se hagynak, vissza se küldik két hét alatt, és még utána is kell menni? Érzed, hogy itt valami sántít, nem is korrekt, de inkább nem firtatod, örülsz, hogy egyáltalán megvan.
Már csak a címzettel szemben restellkedsz, hogy legyen szíves még aznap érte menni, nehogy visszaküldjék, mert akkor tényleg semmi értelme az egésznek. Jó, bemegy. Aztán csend… biztos megvan, nyugtatod magad, nem is zavarod már többet. De a kisördög nem hagy nyugton, tudnod kell! Másnap első dolgod, hogy ráírsz.
Jön is a rettegett válasz:
csak nincs meg! Hogyhogy nincs meg? Nem találják. A víz lefut a hátadon. Nincs is kit hívni, mert nem mennek a számok, ugye, csak az online rendszer, ami két hete változatlan. De ez az egyetlen esélyed, ha nem akarsz megint ajtóstul berontani a Kossuthba. Már fejből írod be a tizenjegyű kódot, reménytelenül leütöd az entert. Nem hiszel a szemednek: reggel 7-kor frissítve a rendszer: „kiszállítás folyamatban”… Biztosan elkerülték egymást! Mégis van Isten… vagy jó volt a megérzésed – kamuztak a csíkiak, s most mentik a menthetőt –, de igazából mindegy is.
Kicsivel később értesít a címzett, hogy most sem hívták, se nem adták a kezébe, csak egy értesítőre futotta a postaládába, amit szerencsére pont csekkolt a kollégája. Annyi baj legyen, végre kézzelfogható bizonyíték a létezéséről! Másnap jön is a boldogító igen: a címzett átvette a dokumentumot. De a mámor nem tart soká,
mert akad egy kis bibi.
Mi? Udvarhelyen is be kell mutatni az eredetit egy hatóságnál. Amit Csíkba küldtél? Azt. Mehet vissza postafordultával? Azzal biztos nem. Inkább küldesz egy rendes futárt, minthogy befizess az X-akták újabb székelyföldi epizódjába.