Egy jóízű vasárnap a hegyekben adta a végső lökést, hogy interjúzni akarjak Dodóval és Rékával, a székelyudvarhelyi Páva étterem tulajdonosaival. Azelőtt is figyelgettem, hogy alakul náluk valami, bezsetel a fedő alatt az erdélyi gasztronómiai forradalom, újragondolás, feltámadás vagy nem is tudom, micsoda, mert mindegyik kifejezés kezd kicsit kompromittálva lenni.
Néhányszor felemeltem azt a fedőt, amikor részt vehettem vagy két különleges vacsorán Bíró Lajos séffel és Mautner Zsófival, nézegettem az Insta-sztorikban is, hogy oda van téve főni a Templom utcában valami izgalmas, de a kifőtt étel most, a Taste of Transylvanián lett, mint egy Michelin-csillagos vacsora tálalva.
„Foglalkozz a tiéddel, legyél büszke arra, de a másikéra is. Az ő értékei nem kisebbek, hogy te haladsz előre. Kérdezték, hogy tietek a Skanzen? Mert úgy beszélsz róla? Nem, de rohadtul büszke vagyok rá, hogy ez egy ilyen tuti hely. Attól, hogy nem az enyém, attól még nem lesz ez a hely kevesebb. Én most a magaménak is érzem.” (Réka)
fotó: Taste of Transylvania | Erdély Bálint Előd
György Réka szentegyházi székely család terméke, a szülei Szelterszben működtettek panziót, ahol a somlyói zarándokoknak „édesanyám remekül főzött házias ételeket, édesapám megterített és én voltam a kis felszolgálólány”. Gimis korában elhatározta, hogy Udvarhelyen fog élni, és így is lett. Felnőttként nem ragaszkodott a vendéglátós élethez, de továbbra is besegített időnként a szüleinek.
A gyergyószentmiklósi származású Trucza Adorjánnal, becenevén Dodóval a Merkúr üzletlánc menedzsereiként találkoztak. Dodót a szerelem hozta Udvarhelyre, de nem elsőre, csak másodikra találta meg a helyét Réka mellett – „ezt nem muszáj beleírni, jó?”. A szerelmük gyümölcse nem adta könnyen magát. Az a Réka, akit úgy ismertem meg, hogy végigmosolygott egyetlen csöpp izzadság és lihegés nélkül egy teljes kangoo jump edzést, amit én örültem, hogy túlélek, nyolc hónapig feküdt várandósan a kórházban. A kicsi lányuk nyitott szájpadhasadékkal született, később is fokozott figyelmet, törődést igényelt, ezért több mint két év is eltelt úgy, hogy ez a pörgős nőci nem járt ki a házból, kezdik mesélni a sztorit, hogyan lettek ők vendéglátósok és hogy jutottak oda, hogy összehozták – szerintem és nem csak – Erdély egyik legtutibb fesztiválját.
Szaunáztunk egyet és álmodtunk egy nagyot
Egy szép vasárnap a nagyobbik lányuk vállalta be a kicsit, hogy tudjanak otthonról kimozdulni. Olyan helyet kerestek, ami csendes, nem túl látogatott, „elvégre szülés után nem voltam valami jó formában”, így esett a választásuk az akkor nem túl látogatott Pávakert wellnessére. Megtetszett nekik a hely, egy vacsora közben, a kockás abrosznál eldöntötték, hogy legyen rá fedezet, eladják frissen épült házukat, visszaköltöznek a tömbházba, megveszik és tesznek egy második próbát.
Jók a visszaigazolások. Az egyetlen negatív visszajelzés a belépő miatt volt. Ide célzottan az jött, akit érdekelt, tudta, milyen előadások. Nagyon sokan voltak, akik este nem akartak hazamenni. A szálláskapacitás kellett volna, hogy nagyobb legyen. (Dodó)
Az első próba Adorján álma lett volna: Amerikában szerencsét próbálni. Réka nem kívánkozott annyira odaköltözni, de „jó fej”, ezért ki is ment Dodóval, vacsoráztak egy örmény családdal, aki egy telefonos boltban, nézelődés közben random meghívta őket, mint örmény testvéreket magához, majd hazajöttek.
Félig székely vagy tán?
Dodó másképp kapcsolódik a vendéglátáshoz. A Merkúrban dolgozott három és fél évig. „Ott találkoztunk, összejöttünk, született a kislányunk, szaunáztunk egyet és álmodtunk egy nagyot” – foglalja össze röviden a Réka által kicsit hosszabb verzióban már meghallgatott sztorit.
Dodónak nem volt vendéglátós tapasztalata. Kicsit sértődötten mondja, amikor a nemzetiségével kapcsolatban a sztereotípia szót kiejtem a számon, hogy „a székelyeknek van egy kis előnyük, mert hamarabb idejöttek, de édesapám családja is ideköltözött 400 éve, és azóta nem mentek sehova”. Félig székely. Apai ágon örmény, és a két fiútestvér közül az öccse lett a kékszemű, szőke székely, Dodó pedig „egy az egyben hozza az örmény genetikát”.
Olyannyira, hogy az örmény-azeri-grúz határon örményül szólt hozzá az azeri kereskedő – neveti el végül magát. Igazából az volt a kérdés, amivel váratlanul érzékeny pontra tapintottam, hogy az örmény eredet nem-e predesztinálja a nyitottságra, az új lehetőségek keresésének a vágyára. Dehogynem, ha nem is az örmény vér hajtja, a családi mintát követi: az édesapja nagyon szerette a vendégeket, és talán neki is onnan van „ez a becsípődése”, hogy
nem tud vendégek nélkül élni.
Képzeld el – néz rám Réka – a hét hat napján vendégül látunk embereket ez a munkánk és az életünk, és van egy napunk, amikor otthon lehetünk, Dodónak pedig az az első gondolata, hogy mit főzzön és kit hívjon meg hozzánk. Én is szeretem a vendégeket, de időnként a hajam szála is égnek áll, hogy nem lehetünk soha nyugodtan. De őt ez kapcsolja ki.
