Ráolvasás #3

Sylvia Plath

Tulipánok

A tulipánok túl nyugtalanok, itt tél van.
Nézd, milyen fehér minden, csöndes, hófödte.
Tanulom a békém, fekszem egyedül, csöndben,
Mint a fény e fehér falakon, az ágyon, e kézen.
Nem vagyok senki; robbanásokhoz semmi közöm.
Nevem, ruhám leadtam a nővéreknek,
Történetem az altatónak, testem a sebésznek.

Sylvia Plath (Boston, Massachusetts, 1932. október 27.) amerikai költő, író, novellista, gyerekkönyvíró.

Fejemet párna és paplanhuzat közé felpolcolták:
Lehúnyhatatlan fehér szemhéjak.
Buta pupilla, be kell fogadnia mindent.
Jönnek-mennek a nővérek, nem zavarnak,
Fehér bóbitás sirályok a parton,
Sürgő-forgó kezek, egyik olyan, mint a másik,
S így lehetetlen megmondani, hányan.

A testem kavics nekik, ápolják, ahogy a víz
Símítgatja kavicságyát, melyen átfolyik.
Tompultságot hoznak fényes tűkkel, álmot.
Most hagyom magam, a csomagokból elegem –
Kis lakkbőröndöm fekete gyógyszerdoboz,
Férjem-gyerekem családi fényképről mosolyog;
Mosolyuk bőrömbe akad: apró, mosolygó horgok.

Hulljanak szét a dolgok, a harmincéves teherhajó,
Mely makacsul nevemhez-címemhez kötődik.
Lesikálták rólam az érzelmi szálakat.
Riadtan, csupaszon, a zöld műanyagpárnás tolókocsin,
Néztem: teáskészletem, szekrényem, könyvtáram
Süllyed, már nem is látszik, a víz átcsapott rajtam.
Most apáca vagyok, még nem voltam ilyen tiszta.

Nem akartam virágokat, csak azt, hogy
Fekhessem kitárt tenyérrel, teljesen üresen.
Micsoda szabadság, nincs róla fogalmunk –
Békességébe belekábulunk,
S csak egy név-flepni kell hozzá, apróholmik.
Erre csukódnak végül a halottak; elképzelem:
Szájuk mint áldozótablettát, körbezárja.

A tulipánok túl pirosak, kezdjük ott, sértenek.
Hallom a díszpapíton át is, lélegeznek,
Könnyedén, mint egy fehér pólyás bébiszörny.
Pirosuk sebemhez szól, megfelel neki.
Ravaszok: mintha lebegnének, s lenyomnak,
Zaklatnak gyors nyelvükkel és szinükkel,
Nyakamnál tucatnyi, vörös mérőón.

Eddig senki se figyelt, most figyelnek.
Néz a tulipáncsokor, s mögöttem az ablakot,
Melyben a fény naponta lassan szétterül, és fakul,
S látom magam: nevetséges kartonpapír-árny
A nap szeme s a tulipánok szeme közt,
S nincs arcom, azt akartam, ne legyen.
Az élénk virágok eleszik előlem az oxigént.

Míg nem jöttek, a levegő nyugodt volt, járt
Lélegzetről lélegzetre zavartalan.
A tulipánok betöltik most, mint egy zaj.
A levegő most kavarog körülöttük, ahogy a folyó
Kavarog egy elmerült, rozsdaszín gép körül.
Összpontosítják figyelmem, mely addig
Boldogan játszott, s pihent rögzítetlen.

S mintha a falak is fölmelegednének.
Rács mögé a tulipánokat, veszélyes ragadozók;
Úgy nyílnak, mint egy nagy, afrikai macska pofája,
S felfigyelek szívemre: nyitja-csukja
Vörös virágkelyhét, merő szeretetből irántam.
A víz, melyet ízlelek, meleg és sós, mint a tenger,
S ahonnét jön, messze, mint az egészség.

Tandori Dezső fordítása.