Ráolvasás #1

A művészet, és az irodalom azért van, hogy elviselhetőbbé és élhetőbbé tegye az életünket, ezért minden hét keddjén egy autóbaleset és egy kormányhatározat közé becsempészünk egy verset kortárs magyar- vagy világirodalmi szerzőktől magunknak és olvasóinknak. Íme az első:

Umberto Saba

Trieszt

Bejártam a várost, az egészet.
Aztán nekivágtam az útnak, egynek,
nyüzsgő, majd néptelen meredeknek,
fal zárta le egyik felén:
itt ülök egyedül, a magam helyén,
s úgy tűnik, ahol véget ér ez a kis szeglet,
ott a városnak is vége.

Umberto Saba (1883–1957) trieszti olasz költő, a 20. század klasszikusa. A nagy formai újítások idején is hagyománykövető maradt, a „becsületes költészet” ars poeticáját hirdetve a lírai hang hitelességét tartotta legtöbbre, megélt élményeit közvetlen módon, megnevezve, „az igazságkeresők aggályos becsületességével” formálta versszöveggé. Verseivel a tízes évek közepétől negyven esztendőn át egyetlen, nagy önéletrajzi művet írt, amelynek aztán a petrarcai-heinei Daloskönyv címet adta.

Trieszt tüskés bája – örök ellenkezés. Olyan, mint egy mohó és mogorva csibész, egy kékszemű, lapátkezű, aki egy szál virágot se tud átnyújtani; mint szerelemben a féltékenység, olyan. Innen sorra fölfedezem templomait, útjait, akár a zsúfolt strandra visznek, akár ott szemben a hegyre, hol sziklába kapaszkodik a ház, az utolsó. És mindent körülleng valami sejtelmes erő, valami gyötrelmes és furcsa, a honi levegő.

Lüktető városom adott nekem egy szegletet,
egy csendes zugot, hol elvonulva,
tűnődve élhetek.

Halasi Zoltán fordítása, forrás versumonline.hu