A művészet, és az irodalom azért van, hogy elviselhetőbbé és élhetőbbé tegye az életünket, ezért minden hét keddjén egy autóbaleset és egy kormányhatározat közé becsempészünk egy verset kortárs magyar- vagy világirodalmi szerzőktől magunknak és olvasóinknak. Íme az első:
Umberto Saba
Trieszt
Bejártam a várost, az egészet.
Aztán nekivágtam az útnak, egynek,
nyüzsgő, majd néptelen meredeknek,
fal zárta le egyik felén:
itt ülök egyedül, a magam helyén,
s úgy tűnik, ahol véget ér ez a kis szeglet,
ott a városnak is vége.
Umberto Saba (1883–1957) trieszti olasz költő, a 20. század klasszikusa. A nagy formai újítások idején is hagyománykövető maradt, a „becsületes költészet” ars poeticáját hirdetve a lírai hang hitelességét tartotta legtöbbre, megélt élményeit közvetlen módon, megnevezve, „az igazságkeresők aggályos becsületességével” formálta versszöveggé. Verseivel a tízes évek közepétől negyven esztendőn át egyetlen, nagy önéletrajzi művet írt, amelynek aztán a petrarcai-heinei Daloskönyv címet adta.
Trieszt tüskés bája –
örök ellenkezés.
Olyan, mint egy mohó és mogorva csibész,
egy kékszemű, lapátkezű, aki
egy szál virágot se tud átnyújtani;
mint szerelemben
a féltékenység, olyan.
Innen sorra fölfedezem templomait, útjait,
akár a zsúfolt strandra visznek, akár ott szemben
a hegyre, hol sziklába kapaszkodik
a ház, az utolsó.
És mindent körülleng
valami sejtelmes erő,
valami gyötrelmes és furcsa,
a honi levegő.
Lüktető városom adott nekem egy szegletet,
egy csendes zugot, hol elvonulva,
tűnődve élhetek.
Halasi Zoltán fordítása, forrás versumonline.hu
