A fotó a Midjourney mesterséges intelligencia segítségével készült.

Prigozsin kis túrája bemutatta a világnak azt, amit az ukránok és a kelet-európai államok nagyja jól tudott: a látszólag kemény Putyin és országa kimondottan törékeny, főleg, ha a csatatéren orrba verik és szégyenben marad. Most végre kezdik érteni a németek, franciák, és a mostanában meglehetősen visszafogott amerikaiak is. De Putyint ezt vajmi kevéssé fogja érdekelni,

Mint írtuk múlt héten, Prigozsin múlt pénteken kissé kilőtt az oroszokat mosdató nyugati értelmiségiekkel, és explicit kimondta, hogy szó sincs arról, hogy denácifikáció vagy NATO-fenyegetés állna az orosz invázió hátterében.

Sokkal inkább klasszikus területszerző és rablóhadjáratról van szó, ahol Ukrajna természeti és egyéb gazdasági kincseit már előre elosztogatta magának az orosz elit – csak aztán nem úgy alakult a háború. Azóta Putyin és az orosz propaganda média is a szokottnál őszintébbre váltott, beismerte az orosz elnök, hogy ők pénzelték a Wagnert.

A Wagner sosem volt igazi zsoldoscsapat 

– és pont ezért nem, nem fizette le a Nyugat, sőt – , mindig is az orosz hatalom egy különálló, és ennél fontosabb, letagadható ügynökeként működött. Eleve azért született, mert Ukrajnában nem akartak elegen az oroszok mellett harcolni, így kellett egy letagadható, de jól harcoló aktor (később ez továbbfejlődött, és oda bevonult az orosz sereg). A Wagnert a Spetsnaz mintájára alapította meg Prigozsin és a korábban a Felderítő Főcsoportfőnökség (GRU) tisztjeként szolgáló, náci szimbólumokkal teletetovált Dmitrij Utkin – így ment a Wagner „nácitlanítani” Ukrajnába

Már itt is átlátszó volt a sztori, miszerint a Wagner független lenne, de ekkor még kevésbé akartak az ukránokra figyelni a világban, és annál inkább az orosz pénzekre. Mivel le lehetett tagadni, hogy a Kremlhez tartozna, ezért az arra hajlamos nyugatiak is könnyebben meg tudták magyarázni, hogy miért életbevágó, hogy az oroszokkal üzleteljenek, illetve ez a csapat még könnyebben tudott emberiesség elleni bűnöket elkövetni úgy, hogy senki sem foglalkozott velük. Ők már Szíriában és Afrikában is irtottak ki falvakat gyerekekkel és terhes nőkkel együtt, és kínoztak meg különösen kegyetlenül embereket. Emlékezzünk vissza, hány ilyen beszámolót olvastunk az utóbbi években Afrikából vagy Szíriából? Pedig ott voltak és történtek, ha nem csukja be a világ akarattal a szemét, akkor lehetett volna sejteni, hogy mi lesz Ukrajnában is.

A Wagner másik dolga a profitszerzés volt: 

bányák, olajkutak megszerzésével nem kevés pénzt szereztek Putyinnak. Ugyanis a végső megrendelő bizony Putyin. Tehát aki Putyin mítoszát tönkretette, az nem más, mint Putyin saját kreálmánya – íme a modern orosz Frankenstein feldolgozás.

Hogyan tette tönkre Putyin mítoszát? 

Nos, az már az utóbbi évben elkezdődött Oroszországban, hogy kemény bűnözők (erőszakolók és gyilkosok) tértek vissza PTSD-vel gazdagodva a frontról – szám szerint úgy 32 ezer, akik Prigozsin alatt kiszolgálták a szabadságukat; ez már most rontott a közbiztonságon. Ez már önmagában árt a kimondatlan társadalmi szerződés azon részének, hogy legalább elfogadható biztonság legyen, még ha a türannosz alattvalóinak általában nagyobb szabadságuk is van sanyargatni az embereket. De az, hogy Prigozsin fegyerekkel indult meg a “király” ellen, a király pedig megoldásként csak azt tudta felhozni, hogy Moszkvában gyengébben felfegyverzett orosz gárdisták remélték a legjobbakat, az aszfaltot kapargatva, és a pityókakirály Lukasenka kell kimentse a világ “második” legerősebb emberét…

Nos, ez az a típusú gyengekezű reakció, ami ráadásul még késlekedve is érkezett, ami után az orosz vezetők menni (vagy halni) szoktak. Képzeljük el, ha bárki, de bárki, tankokkal indulna meg Washington ellen, milyen pusztítással reagálnának az amerikaiak? Vagy azt, hogy az aktuális és súlyos amerikai belügyi konfliktust megoldja, mondjuk, Románia? De ez a hasonlat is sántít, ugyan lakosságarányosan nagyjából egyezik a méretbeli különbség, de Románia mégiscsak a nemzetközileg jelentős EU és NATO tagja, illetve fejlettebb is Belarusznál.

Ugyan Prigozsin célja valóban nem Putyin leváltása volt, hanem, úgy néz ki, tényleg csak a Wagner függetlenségét akarta megőrizni, csak buta gengszterként buta gengsztermódszereket alkalmazott. De azzal, hogy ilyen kényelmetlen helyzetbe hozta a Főnököt, mégiscsak szembehelyezkedett vele, és ennek ellenére a mai napig nincs tarkón lőve.

Az orosz propaganda a sokk kiheverése után persze relatív gyorsan igyekezett azt állítani, hogy Putyin ezt a békéért tette. Miközben Putyinra mint egy békés, virágokat szagolgató teremtésre gondolni azért a legelfogultabb Putyin-fannak is túlzás lenne. Illetve a propaganda most már azt is próbálja elhitetni az orosz néppel, hogy a Wagner nem is olyan hatékony, igazából lassan haladtak Bahmutnál – ami tényszerűen igaz, de ez az orosz hadseregnél még mindig sokkal jobb teljesítmény volt.

De ezen túl érdemes észben tartanunk, hogy az orosz vezetők, minden romantikus kép ellenére, egyáltalán nem sakkjátékos zseni stratégák, de még a kémszakmának sem igazán krémjei. Ezek pusztán azok a bűnözők, akik elég erőszakosak és gátlástalanok voltak ahhoz, hogy egy kaotikus időszakban a hatalom csúcsára kerüljenek. Hogy a kilencvenes évek után stabilizálták az országot és csökkent a bűnözés, az is sokkal inkább köszönhető annak, hogy nem tűrtek meg más rablót maguk mellett, mintsem hogy az ország javát akarták volna. És ez az, amit jól tudnak a kelet-európaiak: ezekkel a gengszterekkel lehetetlen úgy tárgyalni, ahogy az elején az amerikaiak és Macron képzelték, hogy engedni kellene, meg lehetőséget a deeszkalálásra Putyinnak.

Nem. Ez számukra a gyengeséggel egyenlő. Ezek valóban csak a hatalomból értenek, de abból kifogástalanul. Nem véletlenül van az, hogy a baltiakra vagy mondjuk Romániára és Magyarországra nem támadtak fizikailag és haderőkkel a NATO-tagságuk után. Nem kívánják a NATO haragját kihívni. De ez persze nem volt akadály arra, hogy a kocsmai stílusú nagyzolással ne szédítették volna az embereket az elmúlt 20 évben, amire egész fogékony is volt a Nyugat.

Tegyünk egy kis kitérőt még: a Wagner találkozása az amerikaiakkal.

A Wagner letagadhatóságát az amerikaiakkal szemben is eljátszotta az orosz vezetés 2018-ban, a Khasham csata alatt. Ekkor mellesleg kiváló lehetőségük lehetett volna felfogni, hogy egyáltalán nincsenek a jenkik szintjén, de ez láthatólag nem sikerült. Illetve ekkor haragudott meg Prigozsin is Sojgu orosz védelmi miniszterre úgy szívből. 2018. február hetedikén Wagner „zsoldosok” és szír kormánypárti erők, úgy 500-an támadtak meg egy amerikai állást, amelyben összesen 40 katona volt. Kemény tűz alá kerültek az amerikaiak, védőállásokban kellett menekülniük. A Wagner erői úgy számoltak, hogy hamar elintézik a kis védelmi erőt, és az övék lesz a Conoco olajfinomító, és persze a velejáró profit. Az amerikaiak napokkal előtte aggódva figyelték az ellenséges erők gyülekezését, és különösen aggódtak egy orosz-amerikai összecsapás kockázata miatt. A két ország gondolkodásában egy ideje ott volt ez a veszély, így folyamatosan kommunikáltak erre fenntartott telefonvonalakon, hogy elkerülhessék az összetűzést, hiszen egymással ellenséges erőket támogattak.

Most sem volt ez másképp, az amerikaiak rádióbeszélgetéseket fogtak el, és beazonosították, hogy a beszélt nyelv bizony orosz, és jobb lesz felhívni Ivánékat, tisztázni a helyzetet. Az oroszok lazán letagadták, hogy kontrolljuk lenne a gyülekező erők felett – ami, emlékezzünk vissza, pont a célja is a Wagner megalapításának. Valószínűleg az oroszok tényleg ki akarták próbálni, mit tudnak az amerikaiak, de annyi eszük volt, hogy túlerővel jöjjenek – csak nem eléggel. Délután háromkor elindult a szír-orosz erő, ekkor már nagyobbrészt oroszokból állt. 500 katona, 27 páncélos, köztük harckocsik. Távolabb ettől az amerikai előőrstől amerikai különleges egységek („zöldsapkások” azaz green berets és tengerészgyalogosok) távolabbról figyelték a helyzetet, és adtak információkat a védőknek, és előkészültek – arra az eshetőségre, hogy netalán szükség lehet rájuk is. A létszám, amit szükségesnek véltek? 16. Tizenhat – velük együtt lett a végére 40 védő.

Estére a tankok is közel értek a finomítóhoz, és fél tizenegykor lőni kezdtek. Mégpedig az Ukrajnában is látott szovjet módszerrel, elsöprő(nek szánt) tűzerővel – tank, tüzérség, mozsár egyszerre lőtt, a védő alakulatok fedezékbe vonultak, hogy majd onnan tudjanak visszalőni gépfegyvertűzzel és tankelhárító fegyverekkel. Negyedórán át hívogatták az amerikaiak az oroszokat, hogy kérjék a támadás befejezését. Az oroszok tagadtak továbbra is – ki tudja, talán kaján vigyorral, élvezve, hogy az amerikaiak könyörögnek nekik. Miután ez nem vált be, az amerikaiak figyelmeztető lövéseket adtak le, de ez sem használt.

És akkor az történt, amit bárki kitalálhatott volna, aki nem orosz: elindultak a Reaper drónok, az F-22 és F-15E gépek, a B-52 bombázók, AC-130 légitámogatók és az AH-64 Apache helikopterek, és három órán át aprították az ellenséget. Mellé a tengerészgyalogság is lőtt a földről. A tűzharcban rengeteg lőszert lőttek el, mindkét harcoló fél elképzelése a győzelemről elsöprő tűzerőt implikál, habár a világon egyedül az amerikaiak tudnak igazán légifölénnyel harcolni (gondoljunk például az európai erők kínlódására Líbiában, ahol nehézkesen és az amerikai standardoktól lényegesen elmaradva szerepeltek).

Éjjel egykor több repülő is visszatért a bázisra, kifogyó üzemanyag és/vagy lőszer miatt, helyükre a készenlétbe álló tengerészgyalogosok és zöldsapkások jöttek tartani a pozíciókat. Az ellenség, hátrahagyva a járműveket, gyalogszerrel közelített a finomítóhoz. Persze közben a következő légierő-hullám is úton volt már. Még egy óra kellett a támadóknak megérteni a helyzetüket, és hogy már ideje lenne visszafordulni. A végeredmény? Az 500 támadóból 200-300 halott, a védők közül egy szír szövetséges megsebesült, egyetlen amerikai karcolás sem történt. Természetesen az orosz jelentésekben először csak 4 orosz áldozat szerepelt. Mindez még súlyosabb, ha belegondolunk, hogy az oroszok majdhogynem hazai pályán szerepeltek: Szíria észak-keleti csücskétől az észak-kaukázusi orosz határig olyan 400 km van légvonalban, és az oroszoknak a szíriai Tartúszban 1971 óta van tengeri bázisuk. Az amerikaiak hátországát mégiscsak egy óceán választja el az Óvilágtól.

És hogy miért haragszik Prigozsin Sojgura? 

Nos, úgy tűnik, a Wagner abban a  tudatban támadott, hogy az orosz légierő segítségére támaszkodhat. Az orosz légierőnek viszont, úgy néz ki, volt annyi esze, hogy ne akarja kóstolgatni az amerikaiak arzenálját. Az ukrajnai leszereplésük óta pedig nem nehéz elképzelni, hogy mi történt volna a szovjet vasakkal az amerikai csúcstechnológiával szemben. Ettől függetlenül Prigozsin árulásnak vette, még úgy is, hogy a Wagner tagjai medálokat kaptak a szíriai „munkásságukért”.

Tehát látható, a Wagner nem egy klasszikus értelemben zsoldoscsapat, hanem a Kreml letagadható keze a mocskosabb (és profitábilisabb) munkákra. De nem is pusztán ennyi. A harciasabb oroszok számára a Bahmutnál haladást elérő Wagner csoport kimondottan egy patrióta formáció, amely az országért bátran harcol, Prigozsin pedig egy önfeláldozó ember, hiszen oly’ sokat áldozott a Wagnerre a saját pénzéből (hogy ezt későbbi bevétel reményében teszi, az elsikkad). Ezt tükrözi az is, ahogy Rosztov-na-Donuban búcsúztatták, láthatóan nagy népszerűségnek örvend. Ezzel ellentétben viszont Putyin védelmére nem sietett senki, főleg nem a köznép.

Putyin népszerűsége két évtized alatt kikopott, 

és mára csak a félelem maradt. Csakhogy a félelem nem jó motiváló erő, ha megjelenik egy erősebb szereplő, vagy baja esik a Vezetőnek, nem lesz lojalitás. A háborús bűnös Sztrelkov (Igor Girkin), aki gyakorlatilag elindította a Donbasz „szeparatizmusát” (rövid verzió: itt sem volt semmilyen szeparatizmus, Girkin fegyveresei indították a balhét, majd bevonult az orosz sereg és utána elárasztották a médiateret a szeparatista dumával, amit a nyugati közvélemény örömmel be is vett), szóval Sztrelkov különösen kemény szavakkal bírálja Putyint. Egyébként ő már egy ideje erős kritikákat fogalmaz meg. Az, hogy ő is szabadon beszél, mutatja, hogy a capo di tutti capi már nem mindenható 2022 óta. Olyan szavakkal illette Putyint, mint „Mostantól két elnöke van Oroszországnak. Az egyik, a valódi elnök Jevgenyij Viktorovics Prigozsin, a másik csak névleg elnök, Vlagyimir Putyin” “. 

Egy demokráciában az ilyen szavaknak semmi jelentőségük nem lenne, de ha belegondolunk, hogy Sztrelkov hangja gyakran egy szélesebb katonai vezetői réteg hangja, akkor gyaníthatjuk, hogy Putyin bajban van.

A hozzá hasonló figurák leginkább a posztjukon szoktak meghalni, vagy ágyban, vagy… kellemetlenebb körülmények között. Később pedig, látva, hogy Prigozsin szabadon jöhet-mehet, annak ellenére, hogy gyakorlatilag kezet emelt a főnökre, azt mondta, hogy szinte elkerülhetetlen egy újabb fegyveres felkelés. Szinte elkerülhetetlen, mivel nem büntettek meg senki a felkelésért. Ne feledjük: embereket zártak be azért, mert üres lapokat tartottak fel, Prigozsin pedig lelőtt vagy húsz orosz katonát. És elkerülhetetlen, mert nyilvánvalóvá vált, hogy Putyinért senki sem fogja feláldozni az életét, szívesen átállnak az új hadúrhoz.

Hadd tegyük hozzá, a katonai vezetés szemében eddig sem volt magaslaton Putyin, de most minden bizonnyal tovább esett a hezitálása, a gyenge reakciója, a Lukasenka-okozta orosz megszégyenülés és a fronton való gyenge szereplés miatt is. Ó, igen! Egyik elégedetlenkedőnek sem az a baja, hogy felesleges gyilkolás zajlik. Nem. Az ő bajuk az, hogy nem tudnak elég hamar elég ukrán nőt és gyereket legyilkolni. Ez jelenti a rossz háborús szereplést. Sztrelkov továbbra sem válogat a szavakban, szerinte “Az ország vezetői olyan romlottak, hogy már az önvédelem alapvető tételeit is elfelejtették”.

Kérdés, hogy később Prigozsint valami baleset éri-e pár hónapon belül – vagy Putyint. Tudjátok, mint a Kahovka-gátat ért baleset, vagy amilyen balesetek manapság érik az orosz oligarchákat. Az orosz helyzet, a mostani látszólagos csend ellenére, nagyon-nagyon törékennyé vált. Nem csak a mi szemünkben, de az orosz hatalmi gócpontok szemében is. Persze, jó diktátorként Putyin igyekezett egymással szembeállítani a hatalmi pontokat (lényegében ez volt az eredeti szerepe a Sojgu-Prigozsin viszálynak is, míg ki nem csúszott kézből), de mivel a főbíró Putyin már nincs központi szerepben, nem fogja meg tudni állítani a szövetkezéseket.

Putyin számára az lenne a legkellemesebb forgatókönyv, ha békésen távolítanák el a szerepéből, csakhogy az a gond az ilyen rendszerekkel, hogy általában kihívóként tekintenek a régi elnökre, így a biztonság kedvéért akkor is el szokták tenni láb alól, vagy legalább bebörtönzik, amikor lényegében már nincs ráhatása dolgokra. Putyinnak nem lesz könnyű álma.

És mit szól Kína?

Jó kérdés, egyelőre ez sem tiszta. A The Economist szerint a kínaiak, rendes diktatúrához illően, azt bizonygatják maguknak, hogy ők mennyivel okosabban csinálják, hiszen követik Mao utasítását, miszerint a fegyvert a Pártnak kell irányítania, így náluk ilyen nem történhet. De hogy az oroszokhoz hogyan fognak hozzáállni, az egyelőre kérdéses. Nagy eséllyel mára annyira fontossá vált újra a nyílt Nyugat-ellenesség, hogy inkább elnézik az oroszoknak a másik nagy kínai ellenséget, a káoszt és instabilitást. Egy jóval komolyabb belviszály, vagy akár polgárhábor esetén lehet, hogy jobban fognak tartani az instabilitástól. Más is tart az instabilitástól, de  a kínai vezetők hajlamosabbak más faktorokat felülírni a stabilitás érdekében. Egy komoly belviszály esetén mit tennének? Valószínűleg megvárnák a kimenetelt, és a legerősebbhez húznának a végén, azonban egy elnyúló viszály felrúghat minden számítást. Azért arra még mindig lehet számítani, hogy Kína számára első a kínai érdek, és nem fogják a saját javukat túlzottan kockára tenni a bugris oroszokért.