Nem is néz ki annyinak, mint amennyi valójában! – udvariaskodunk gyakran egy korosabb emberrel beszélgetve. És vannak olyan alkalmak, amikor sután hangzik az előbbi mondat, mert a velünk szemben ülő ember tényleg meghazudtolja saját korát, hetvenvalahány évesnek néz ki. Pedig Balázsi Dénes bácsi félúton jár kilencven és száz között. Lebicikliztem hozzá, hogy a régi időkről beszélgessünk a felesége, egy jó kávé és egy finom zserbó társaságában.
Meghalt szegény Áron is – jegyzi meg a pár hete elhunyt bajtársát felidézve. Mert tudnak egymásról, a háborúban megélt élményeik, az élettörténeteik összeérnek. Székelymagyaros utolsó veteránjával, Dénes bácsival beszélgettünk a fiatalkoráról.
Miután besoroztak, kérdezték, hogy mi szeretnék lenni.
Én azt válaszoltam, hogy tüzér. Így kerültem Szászfenesre, az 52-es tüzérosztályhoz. 1944 márciusában már folyt a háború, nekünk ekkor kezdődött a “tisztes iskola” Gyimesközéplokon. A vizsgát már nem tudtuk letenni, mert közben érkeztek az oroszok, júliusban negyvenvalahányunkat szétosztottak mindenfelé.
A Szellő-tetőn voltam, júliusban fogtunk neki a munkálatoknak, elástuk magunkat, arra készültünk, hogy itt telelünk. Tüzelőállásba a Szellő-tető mellett, a Farkas-hegyen kerültem először. Szeptemberig ebben az állásban voltunk, a visszavonulásig. Egyik reggel arra ébredtünk, hogy az oroszok kétfelől jönnek a patak mellett.
Háborúba indulnak a székelymagyarosi legények. Felső sor, balról: Balázsi Dénes, Toásó Dénes, Bartos György, Balázsi István, Balázsi Péter.Alsó sor, balról: Istók Imre, ismeretlen személy, Istók Miklós, Balázsi Albert, Istók Dénes. Fotó: Balázsi Dénes archívuma
Visszavonulást rendeltek el, a csapat nagy része eljött, mi a figyelőből tartottuk a vonalakat. A Szellő-tetőről indultunk el, amikor szembejött velünk egy százados, ránk ordított, hogy ki adta a visszavonulási parancsot. Az oroszok elfogták őket, mi elkezdtünk futni. Megszabadultunk.
Csíkdánfalván újra állást foglaltunk, ott voltunk egy pár napig. De jöttek az oroszok, nem lehetett maradni, mert belőttek idáig. Csíkajnádon halt meg a bétai Barabás Dénes is, úgy szétvette az akna, hogy a húscafatok repültek a levegőben. Letettük a töltényeket, lefeküdtünk a földre, úgy lőttek repülőből, hogy alig tudtunk mozdulni, az oroszok, vagy az angol Stukák, nem tudom pontosan.
A Stuka, vagy Junkers Ju 87 kétszemélyes német taktikai bombázó repülő volt, először 1936-ban vetették be a spanyol polgárháborúban.
Szászrégen felé meneteltünk tovább,
itt egy helyen még felvettük a tüzelőállást, de ezentúl már nem tudtunk megállni többet, menekültünk, jöttek az oroszok. Azt mondták nekünk, hogy azért menekülünk, hogy a németek elő tudják venni az új fegyvert. A szekerek hármas sorban vonultak, a hajtók mind elszöktek az állatok mellől. A lőszerkocsira kerültem, Tankó Áron volt az ütegvezető. Szászrégentől hajtottam a lovasszekeret addig, amíg kiértünk Zsarolyánra. Több helyen megálltunk, csak éjszaka haladtunk, mert nappal a repülőről lőttek le, ha nem. Nappal nyugodtunk olyan helyeken, ahol nem látszottunk, patak mellett, itt-ott.
Tóth Mártonnal voltam együtt, a Szellő-terőre egyszerre kerültünk ki. Egyszer kiküldték őt felderítőbe, Szászrégenen túl, ahol elfogták őket a románok. Úgy megverték, hogy szerintem aztán abba is halt bele. Puskatussal megverték, bevitték Földvárra a lágerbe. Ott volt Györfi Feri bácsi is, aki nagy járt-kelt volt, tudta a hegyeken az utakat. Éjjel kivágták a drótot, kimásztak. Észrevette őket az őr, kezdett lőni rájuk, azt mondta Márton, hogy süvített a füle mellett el a golyó. Aztán, mikor minden lecsendesedett, a mezőn reggelre újra összekerültek. Nem tudom, hányan voltak. Feri bácsi kalauzolta haza őket.
Kiértünk Magyarországra, Zsarolyánra.
Azt mondja Tankó Áron nekem – aki malomfalvi volt – hogy, itt van János bácsi, tovább nem megyünk. A hazánkat már elhagytuk, itt már menedék nincs. Ő előre eljött, megtudakolta, hogy hol lakik János bácsi, aki malomfalvi volt, vitézi birtokra ki volt oda víve. A falu bejáratától számítva a hármas házban lakik, megmaradunk nála, onnan hazajövünk – mondta nekem.
1944-ben a kaszajt igazította Dénes bácsi, most a haját készíti elő a fotózásra. Fotó: Gál Barna
Hadnagy Bertalannak – aki szintén malomfalvi volt – szólt János bácsi, hogy a kertben a szalmakaszaj fészkét nagyítsa meg nekünk, mert első este még a házban háltunk. Emlékszem, hogy galuskaleves volt lúdhússal, jól elkuráltak ott. Reggel ettünk, kimentünk a szalmakaszajba.
Bertalan megnagyította a fészket, a szalmát visszagyúrta, bementünk mi is oda. A kendert felállogatta a kaszaj mellé. Ez volt a rejtekhelyünk.
Az utóvédtől megérkezett kilenc lovas csendőr azon a reggelen, mi pedig hangoskodtunk.
Ki van ott? Jöjjenek ki, vagy lövök! – mondta nekünk az egyik.
Már arra gondoltam, hogy végem van, nem is jövök ki. Áron és Birti kidugták a fejüket. Látta, hogy Áron egyik oldalán még fütyögött a szakaszvezetői jelvény. Kikérdezett minket, kik vagyunk, honnan, és melyik egységhez tartozunk. Aztán azt mondta, hogy pihenjünk tovább. Egyet járkált a kertben, szivarazott, s elément reggelizni a többiekhez. Fölültek a lovakra, elmentek Nyíregyháza felé.
Dénes bácsi történét először a hadifogoly találkozón hallottam. A szalutáló kicsi képet Fülöp Lóránt készítette, a nagyot én.
Ezen az éjjelen hazajött János bácsi fia tizennegyed magával. Udvarhelyen az árkászoknál szolgált, székely határőrök, s mindenféle emberek szorultunk be az életbe. Az oroszoknál megvolt a propaganda, hogy aki megadja magát, azt hazaengedik. Elengedték, s a másik faluban elfogták…
Egy farkaslaki, akit Pakot Gergőnek hívtak elkezdett készülődni haza, a pajta ereszében kiterítette a sátorlapot, hogy megy haza. Abban a helyben egy kozák bejött lovon, akinek a feneke alatt párna volt.
Csecse, szoldát? Háj lá kommandó! – azt mondja.
A többiekkel néztük bentről, hogy elviszik Gergőt. Azt mondogatták, hogy menjünk, jelentkezzünk mi is, hátha hamarabb hazaengednek.
Jelentkeztünk, de aztán a falu végére kihajtottak, lehúzták a bakancsomat, kihúzták a nadrágszíjamat, elvették a piros parulés zubbonyomat. Mezítláb maradtam. Olyan lábbelit adtak, hogy az egyiknek le volt jőve az alja, dróttal össze volt kötve. Addig kísérgettek a pusztán, amíg beértünk Debrecenbe, a börtönbe. Mondták, mikor sorba álltunk, hogy ne búsuljunk, mert a kutya minket mostanában nem harap meg.
A tetű ölt meg minket, úgy el volt tetvesedve a nép… – nem lehetett tisztálkodni. Megmosakodtunk, de fehérneműt nem volt hogy cseréljünk. Próbálkoztak azzal, hogy a tetűtől megszabaduljunk, de nem sikerült. Az összes ruhát betetették egy kicsi kamrába, a susinkába, ott beporozták a gúnyákat.
Amikor megfürödtünk, úgy hányták ki a ruhákat, mindenki kapkodta, hogy legyen mit felvenni.
Egyszer azt mondják nekünk, hogy visznek minket Foksányba.
Beraktak a vagonba, későre értünk föl Segesvárra, nem tudom hány napot tartott. Segesváron a vizelőlyukon cédulákat hajítottam ki, ráírtam: itt vagyunk, visznek Foksányba.
Foksányi gyűjtőtábor
A II. világháború idején a város szélén alakították ki az egyik legnagyobb, 40 ezer főt befogadó átmeneti gyűjtőtábort. A foglyokat egészségük alapján osztályozták, mielőtt a Szovjetunióba vitték volna.
Magyarosban volt egy kereskedő cigány, Jóska, aki megkapta, és hazahozta a cédulámat. Megmondta édesapáméknak, hogy hol vagyok, s hova visznek. Édesapám akkor összeszedett holmit, fülbevalót, pálinkát, mindent, hogy hátha ki tud váltani engem. Igen, de mi mentünk két hétig Foksányig, édesapám ezalatt már haza is jött. Eleget kérdezősködött a drótkert mellett álló katonáktól felőlem, de nem talált meg engem. Még jó, hogy őt is nem vették be fogolynak! Úgysem tudott volna semmit csinálni, nem eresztettek volna ki. Még beszélni sem tudott az oroszokkal.
December hatodikán beraktak a vagonba, elindultunk Oroszországba.
A szerelvény háromezer embert szállított, januárra érkeztünk meg. Tíz ember kapott egy kenyeret, amikor bevagoníroztak, aztán hol kaptunk ételt, hol nem. Kiáltottunk, vertük az vagonajtót, hogy továrös dáj te vodu, hogy adjanak nekünk vizet. Amikor egy vödör vizet hoztak, akkor mind rámentünk, ellocsoltuk felét, mint a juhok, mindenki meg volt dögölve a szomjúságtól. Jobb napokon kaptunk szárított kenyeret és egy dekni lisztlevest. Valami habarcs volt, lé, ennyi volt az egész.
Közben egy helyen megálltunk, felöltöztettek minket, hozták a pufajkát, a csizmát, télisapkát, mert hanem megfagytunk volna a vagonban. Amikor megérkeztünk Kirov városába, lett egy vagon halott. Egy tíz tonnás kocsiba ötven ember volt, utazás alatt nem tudtunk lefeküdni, egymás ölébe ültünk, úgy töltöttük az időt.
Kirov
Kirov városa Oroszország központi területén, a Vjatka folyó partján fekszik. 2017-ben a Kirov melletti Sihovo község területén hadifogoly temetőre bukkantak, magyar katonák maradványaival.
Kirovban, mikor leszálltunk a vagonból, úgy voltunk, mint a juhok, nem láttunk. Fogták meg az ember karját, az egyiket jobbra, a másikat balra terelték. Hétszázan mentünk a lágerbe, a többiek a kórházba, úgy le voltak gyengülve.
Ezt a telet itt töltöttük, egy nagy épületnél dolgoztunk, fejszével vágtuk a fagyott földet, hogy a munkagépek el tudják szállítani. Egyszer tíz embert választottak ki, akik meg kellett rakjanak egy vagont. A raktárban megoldottam a lisztes zsákot, de amikor befaltam egy marék korpát a számba, a körmöm lefagyott.
Tavasszal aztán elvittek minket kaszálni a kolhozba egy uszállyal. Az uszályon levő hulladék gabonát szedtük fel a körmünkkel, áztattuk be, azt ettük. Első nap káposzta palántát kapáltunk kétszázan. Aki tudott kaszálni, az kaszált, aki nem, az kaszajt rakott. Szeptemberig itt töltöttük az időt. Ebédidőben ráfos szekérrel, fekete bihallal szállították ki a gyenge levest és harminc deka kenyeret.
A Vjatka folyó mellett voltunk, Kanadának a szélében.
Nyáron mindig világosság volt, télen sötétség. Erősen hideg volt, 50-60 fok is, ejsze. Három telet töltöttem itt.
A toronyban őrséget álltunk, egy-egy órát. Négy toronyban négyen voltunk, volt egy nagy vas, amire szerre-szerre csapni kellett egyet, hogy ne aludjunk el. Minden órában kellett jelezzünk egymásnak.
Egyszer azt mondja a századparancsnok, hogy menjek a melegedőbe. Tószik Ernőnek hívták. Elment egy kicsi időre, majd azt mondta, hogy menjek vele. Bevitt az étterembe, ahol adtak egy vödör vizet, s egy rongyot. Ezt a termet dörgöld föl, utána menj vissza a melegedőbe! – mondta nekem. Nekem jól hajlott a derekam akkor, jól felsúroltam az egészet, odahívtak a szakácsnék, mondták nekem, hogy igyi szudá. Kaptam egy jó nagy tányér levest, egy tányér kását. Másnap reggel valaki mozgatja a lábamat, hogy menjek orvosi vizsgálatra, mert be vagyok vezényelve a konyhára.
Ötvenszázalékos voltam, betettek, hogy legyek száz.
Négy órát tudtam volna dolgozni. Három hét alatt a konyhán úgy meghíztam, hogy na! Beteg nem voltam, nem emlékszem olyanra, hogy fájt volna nekem Oroszországban a fejem, örökké kint voltunk az ég alatt.
Orvosi vizsgán le kellett csóréra vetkőzni. Azt mondja nekem a szesztra, aki vizsgált, hogy forduljak meg. Azzal becsapott a fenekembe, s azt mondta, hogy igyi. Perváj, első osztályú! Ezután 8 órában dolgozhattam.
Fogságban készült felvéltel. Kölcsönruhával, hogy nézzenek ki jól, baloldalon Balázsi Dénes.
A dohányomat mindig eladtam, kenyérre cseréltem, mert az embert a kenyér táplálja, nem a dohány.
Agyagfalváról Zongor János, Malomfalváról Tankó Áron, Hadnagy Bertalan volt velem. János sokat betegeskedett, vittem neki kenyeret gyakran. Amikor a konyhán dolgoztam, akkor ott nekem ennem adtak, a saját adagomat pedig neki adtam.
1948 májusában hoztak be az erdei lágerből,
Reggel kihozták a korpát, az üvegben az olajat, sót. A havat beléhányták az üstbe, mikor forrt a víz, akkor belészórták a korpát, kicsi olajat töltöttek belé, megsózták. Elég meleg, elég sós, ki lehet osztani! – mondták.
Erősen hideg volt. Adták azt a nádbocskort, posztóval betekerve, hogy ne fázzunk. De volt olyan, hogy ezt a bocskort míg valaki bekötötte, a keze lefagyott, s mikor visszahozták a melegbe, akkor csak a hüvelykujjának a felső bogja volt meg s a tenyere.
Egy hónapot tartott az utazás a vasúton, míg Moszkvába érkeztünk.
A határt Vaslui-nál léptük át, vasúti kocsit kellett cseréljünk, vissza kellett adni a deszkákat, amiből a priccs volt csinálva. Onnan Foksányba érkeztünk vissza, két hetet töltöttünk ott, míg a papírokat kiállították. Egyik este kihoztak az állomásra, szólt a difuzor, hogy fel kell ülni a vonatra. 200 lejt kaptunk a hazaútra. Az állomás mellett mindenki puliszkát árult, egy szelet puliszka 50 lej volt. Mentünk oda, s hasították szét a puliszkát, annyi kéz nyúlt utána, hogy elég sem volt. Akkor olyan volt ez a puliszka, hogy ilyen tortát nem sütnek itthon.
2000-ben tért haza az utolsó magyar hadifogoly a kirovi területről. Toma András 53 évet töltött a kotyelnyicsi elmegyógyintézetben. Később vették észre, hogy magyar szavakat használ, hazahozták, rokonai körében halt meg.
Este továbbmentünk Brassóba, ott kellett volna várni a vonatra, amelyik jön Kolozsvár felé. Én megfutamodtam, amikor jött a gyorsvonat, felszöktem a vonatra, de a lépcsőről nem akart beengedni a jegycsípő. De ideje nem volt letenni, mert a vonat ment közben. Egy perc alatt ott voltunk Segesváron, a négyes vonattal már tudtunk indulni hazafelé.
Minden jót, fiam! Mondd meg a rokonoknak, hogy üdvözlöm!
Décsfalvánál jöttünk felfelé, ki voltam állva a lépcsőre, Györfiné ott volt a Berekben, észrevett. Mire hazaértem, már a híre el volt menve. A leánytestvéreim feljöttek Foncsikáig, édesapámék Sás tójáig. Kutya világ volt, annyian voltak a híd végén, azt sem tudom ki volt ott.
Egyet aludtam, másnap vittem ki az ételt a kapálóba édesapáméknak. Gyenge voltam, de szégyelltem volna pihenni, beálltam én is dolgozni.
