Sokan nekivágnak a nagyvilágnak mostanában. Kalandvágyból, nyelvet tanulni, anyagi biztonság megteremtése végett, vagy csak úgy.

A fotók a szerző saját archívumából származnak.

Egy jó ismerősöm könyvet írt a külföldön szerzett tapasztalatairól nemrég. A minap egy beszélgetés alkalmával került szóba az említett kiadvány, amit ajánlottak az idegent megjárt sorstársaknak.

Furcsa érzés kerített hatalmába, hiszen a szerzővel közös utat jártunk be első utazásunk alkalmával. Különbözőek voltunk akkortájt, ő céltudatosan, segítség nélkül töretett céljai felé, én szerelmes voltam, nem létezett semmi egyéb.

Te jössz-e Amerikába?

– tették fel ezt az egyszerű kérdést a barátaim. Igent mondtam. Kíváncsi voltam, meg akartam élni ezt a kalandot, együtt olyanokkal, akikkel az egyetemi éveket végigbuliztuk, vagy aludtuk. Mindig különleges érzéssel tölt el, ha olyan helyen vagyok, ahol még nem jártam azelőtt. Milyen vagány lenne megtanulni jól angolul…

Több mint tíz éve vágtunk neki Amerikának a baráti körömmel. Rengeteg papírmunka és várakozás után kaptuk meg a vízumot. A folyamat elindítása után ismertem meg a mostani feleségemet. Azt a nőt, akibe azóta is szerelmes vagyok. Életemnek egyik legboldogabb időszakát éltem.

Közben időpontot kaptunk az amerikai nagykövetségre, meg akarták hallgatni az Amerikába készülő ember meséjét. Azt, hogy tanulni akar, fel akarja fedezni a világot, pénzt gyűjt későbbre… Ejsze egy jónapot, ha mondtam a követségen, azzal megkaptam a pecsétet. Pedig milyen sok pénzbe és időbe került vízumot szerezni! Míg mások azon izgultak, hogy kezükben tudhassák a menetlevelet, én raktam a botot a küllők közé, nem akartam megszólalni sem angolul.

Nem én vagyok az első.

Ezelőtt száz esztendővel már járt egy ősöm Amerikában. Üknagyapám három kicsi gyermeket hagyott itthon, népfelkelőként elvitték a háborúba a családja mellől. Ezek az emberek koruk miatt nem a közvetlen frontvonalban harcoltak, hanem kisegítő feladatokat láttak el a háttérben. Végigharcolta öreg rókaként a nagy háborút, majd az újvilágiak fogságba ejtették valahol a mai Franciaország területén.

Benne nem volt bizonytalanság, szinte biztos, hogy itthon akart maradni. Negyven valahány évesen felpakolták egy hajóra, elvitték Kolumbusz földjére.

Égbekiáltó ár versus ingyen hajóút

Én kölcsönből repültem Amerikába, piszok drága volt a légi élmény! Bukarest, Párizs érintésével érkeztünk meg Seattle-be. A drága utat a repülő fedélzetén található italkészlet elfogyasztásával kívántuk kompenzálni, ha nem szégyelltük volna. Annyi időt tartott az utazás, mint kicsi koromban a busszal Budapestre menni.

A kifáradt, határozatlan, de szerelmes vándor megérkezett az indiánok földjére. Tekergő Bika egy fájin nemzeti parkban találta magát, szlovákokkal, lengyelekkel, más egzotikus népekkel.

Papó bizonyosan nem olyan klassz körülmények között hajókázott, mint én. Legalább egy hetet tarthatott a kötelező kirándulás számára, tucatnyi álmatlan éjszaka után találtak szabad kikötőt maguknak. Biztosan elmerengett magában azon, hogy szekérrel hány napot tartana az út.

Magam előtt látom, ahogyan faggatják az amerikai hivatalnokok. Kimondja a nevét, tévesen leírják, megy a többiek után. A szlovákok, csehek, lengyelek, osztrákok után. Vajon létezett már akkor lengyel-magyar barátság, tudtak komázni a polákokkal? Mindig ezekkel a népekkel vergődtünk a világban?
Mintha Noé bárkáját a Kárpát-medence népeivel pakolták volna tele! S találkozott négerekkel, jó népekkel, nem szomszédokkal, akikkel nem állunk élben állandóan.

Utat az amerikaiknak!

A munka szétosztásánál a nyelvismeret a döntő szempont meg az önbizalom. Én egyikkel sem voltam felvértezve akkortájban. De takarítani, ágyat vetni nem kell sokat dumálni. Mondjuk, ebben az a jó, hogy legalább a nyelvtudásom sem fejlődött.

Papó is kétkezi munkával ütötte el a kényszerszabadságot. Utat, vasutat épített a szabadság földjén, vasgyárban, kemény munkával edzette testét.

Valószínűleg. Fizetést kaptunk mindketten, dollárban kifejezve.

Kegyetlen volt, tépett a honvágy, nem éreztük jól magunkat. Még a csillagok sem úgy állnak az égen, mint otthon. Sokat vívódtam magamban, majd könnyű döntést hoztam, hazajövök. Arra gondoltam, hogy a háromheti keresetem elegendő lesz a hazaútra, de a kölcsön visszafizetésével nem kalkuláltam. Huszonvalahány lejem maradt a zsebemben, amikor Bukarestben vártam a Csík felé tartó vonatot. Abban reménykedtem, hogy életem legjobb döntése lesz az, ha a barátnőm a feleségem lesz évek múlva. Felelőtlen voltam.

Amikor a székely találkozik az indiánnal

Elindultam haza. A közeli reptéren vertem tanyát, megvettem a jegyemet, egészen Bukarestig. Az indulást várva álltam szóba egy ott dolgozó nénivel. Ott szunnyadoztam az egyik reptéri széken, amikor az említett néni hazafelé menet szállást ajánlott. Az Isten szerencsét adott, jó emberrel találkoztam. A Hungry Horse-ban töltött délutánom fantasztikus volt. Indián vendégségben volt részem, az egész rokonságot bemutatták nekem. S ekkor esett meg az, hogy az indián Amerikában a székelyt belga sörrel kínálta. A barátnőmnek egy indián könyvjelzőt küldtek ajándékba, örvendtek a döntésemnek. Távozásomkor 1 darab 1 lejest és 500 forintost adtam nekik, érdekesnek találták a műanyag pénzt, amolyan erdélyi szuvenír ajándékba.

Papó akkor kapott jó hírt, amikor dédnagyapám 12 éves volt. Hazaengedték. Fizetéséből magyar nyelvű Bibliákat vásárolt, beleírta: „Én, Szélyes Dénes vettem ezt a könyvet Amerikában, az Úr 1920. évében”. Piros, keményfedelű könyv volt, amit hálából ajándékozott az őt ismeretlenként fogadó gyermekei számára. A háború kitörésekor a Budapesten szolgáló lányát nem láthatta viszont, elhunyt a fővárosban papó hazatérte előtt.

Magyarországról indult, Romániába tért haza. Ő ekkor tudta meg, hogy ezentúl lejt is kell tartani a bukszában. Mire felvette volna a régi ritmust, itt kellett hagynia szeretteit. Megviselték a történtek: sokat betegeskedett, nyomot hagyott rajta a háború és fogság. Dédnagyapámék nagy lendülettel vezették a gázt Medgyes környékén, mikor sürgönyöztek neki. Az „öreg róka” meghalt, vele együtt az amerikai kaland is. Ma csak a piros fedelű Bibliára emlékezünk már, s a benne levő szövegre.

Mit írnék bele én

a gyermekeimnek adott szentírásba, ha az akkori életemet kellene belevésnem?

Azt, hogy: „én, Gál Barna Amerikában voltam három hetet. Szerelmes lettem édesanyátokba, egy könnyűnek tűnő döntést hoztam, kölcsönnel a nyakamban hazajöttem hozzá. Mama és tata mellettem álltak, segítettek a kölcsön visszafizetésében. Bizonyosságul az indián néni által adott könyvjelzőt tudom bemutatni nektek. Történt ez az Úr 2007. évében, mikor találkoztam a szerelemmel és az indián nénivel.”

Több mint száz év választja el történeteinket egymástól. Mégis összeköti egy láthatatlan szál a két életutat: a kicsi falu, ahova mindketten visszatértünk. A nehéz időket élt családos ember, a fiatal, felelőtlen szerelmes különböző életutat járt be, de mindketten a boldogságot keresték. S ejsze meg is találták.