Papot még nem hívtak, de már lenne rá igény

Egy kerek év elteltével, már-már húsvéti hagyományként hívta ki másodszor vitára a városvezetést az RMKT és az UKKSZ a Gondűző tetőterébe. A beszélgetést szervező és moderáló Geréb László és Nagy György éppen azzal kezdték – a múltkor elhangzottakra utalva –, hogy vajon az elmúlt év során sikerült-e feltámadnia a városnak.

Fotó, videó: Pál Edit Éva

A fő kérdés változatlan, sőt, az egyre szorosabb uniós határidő miatt még hangsúlyosabb: miért nem haladnak az udvarhelyi fejlesztések a megfelelő ütemben, van-e még remény egyáltalán mindet befejezni, vagy ideje volna újratervezni? Főleg olyan körülmények között, hogy minderre rátevődött egy személyzeti és politikai krízis: amíg tavaly négy kulcsember állt ki egyként és optimistán a nyilvánosság elé, 2022. április 21-én este csak Albert Sándor városmenedzsert találtuk ugyanott, és egy üres széket, ami Gálfi Árpád polgármesterre várt még egy órán át. S bár ennek a háttere köztudott, hisz nem sokkal a biztató találkozó után Szilágyi István gazdasági igazgató, majd Szabó Sámuel fejlesztési igazgató és András Lehel POL-frakcióvezető is felmondtak, a második találkozón nem hagyhatták miért nélkül a kérdezők a távozások okát sem. A leghevesebb pillanatokat okozták vele.

A beszélgetés egyébként ugyanúgy épült fel, mint egy éve: ezúttal is dr. Geréb László RMKT-elnök sorolta a beszédes költségvetési számokat, amikkel nehéz vitatkozni, jóformán csak magyarázkodni lehet. Mert hogy pontosan azt tükrözik, amit magunk is látunk, jobban mondva, nem látunk a városban: egyszerűen nem haladnak a projektek, és fogy az idő. Pedig már tavaly is elmondta a közgazdász, hogy ha bizonyos célszámokat nem tudnak „hozni”, akkor az egész városnak rossz lesz. 

Nem „hozták”, így pedig nem is lesz „happy end”, vetítette előre Geréb komoran, de sajnálkozva is a „forrószéken” ülő Albert Sándor felé, akinek egyébként örül, hogy ott van a városházán. Nehezükre is esik pont azt kritizálni, aki „a legtöbbet tesz, kínlódik”, tette hozzá Nagy György. Mégis kénytelenek, mert felelősségel vagyok érted, de nem vállalok felelősséget érted – vágott be Geréb egy szállóigét, az írástudókat az orvosokhoz hasonlítva, akik felírhatják a gyógyszert, de a beteg helyett már nem vehetik be, és nem is kényszeríthetik rá. S ahogy időnként a labornál is csináltatunk egy-egy vérvizsgálatot, ugyanolyan fontos a költségvetési monitoring, hogy megelőzzünk egy nagyobb problémát, érvelt a szakember. 

Lássuk azt a vérképet!

Habár több szempontból meg lehet vizsgálni egy közigazgatási apparátus működését, az életszínvonal növelése szempontjából az infrastrukturális beruházások az igazán mérvadóak, ezért az elemzést is erre fókuszálták, magyarázta Geréb.

A központi költségvetésből 2021-ben lehívott 9,5 millió (a betervezett 11 millióból – vagyis 81%) Geréb szerint „elég jó”, ahogy a tervezett 13,3 millió is jól hangzik 2022-re, viszont az uniós támogatás betervezett 16 milliójából alig lett 2,2 millió (14%), ami „szomorú”. Utóbbinál ugyanennyi az elköltött pénz aránya is, s ha ehhez hozzáadjuk a saját beruházások 42%-os hatásfokát, akkor is csak 25%-os átlag jön ki a 75%-os célszámhoz képest.

Ha pedig a cégeknél használt módszert vesszük a hatékonyság mérésére, miszerint a személyzetbe fektetett pénznek többszöröződnie kell, akkor a működési költségek ötszörösét kellett volna, hogy kitegyék a fejlesztések. 2019 óta azonban a személyzeti költségek már nagyobbak, mint a megvalósított fejlesztések értéke. Persze, látják, hogy 2022-re hatszoros szorzóval számolnak a hivatalnál, ami „egész jól néz ki”, de azt is, hogy 2021-re is ennyit terveztek, mégis csak 0,94 lej jött össze, vagyis csak ennyit hozott minden 1 lej, amit a személyzetre fordítottak.

Tágabb idősíkban nézve a grafikonokat, a számok azt tükrözik, hogy a „Gálfi-éra” első évét leszámítva, amely örökségként is vehető, a megvalósított beruházások részarányban és abszolút értékben (beruházott pénzösszegek) is jóval a „Bunta-éra” alatti szinten stagnálnak, még ha 2021 egy picit javult is. A benemruházások a térség viszonylatában is csalódást okoznak, ugyanis más székelyföldi városokhoz képest is a legalacsonyabb a ráta, még Kézdivásárhely is előttünk volt a fejlesztések terén. Geréb úgy gondolja, hogy az átlagos 50%-os költségvetési arány elérhető és célszerű is volna Udvarhelynek.

A doktor kérdez

Annyi bizonyos számára, hogy nem a hardware-rel van a baj, mert pénz van bőven: szinte 30 millió lejt halmozott fel és görget maga előtt a város, amit képtelen volt elkölteni az elmúlt években. A software szintjén, bár akadnak problémák és megürült állások, mégis a térség egyik legnagyobb apparátusával dolgozik a hivatal, „jó emberek” vannak ott már abból az időből, amikor még jól mentek a dolgok, ezért az a gyanúja az RMKT elnökének, hogy inkább az orgware-rel, vagyis a vezetés-szervezés lehetnek a gondok. De ahhoz, hogy helyes diagnózist állíthasson fel, a doktor úrnak arra van szüksége, hogy a páciens – vagy legalább a hozzátartozói – válaszokat adjanak az alábbi kérdéseire:

  1. Megvalósíthatóak-e még a bevállalt projektek ilyen hatásfok és határidő mellett?
  2. Hol tartanak valójában a projektek? Mert hiába mondják, hogy haladnak, ha ez nem látszik.
  3. Egyáltalán milyen menedzsmentmódszert alkalmaznak? Mert annak sincs sok látszata.
  4. Többször hallották a városházától, hogy elmentek a jó emberek és nem találnak újakat. Milyen HR megoldásokat alkalmaznak, hogy a jó embereket megtartsák, és jó emberek jöjjenek a hivatalhoz?
  5. Mivel a projektek nem indultak be időben, az építőanyagok és a munkabérek emelkedésével kb. 30%-os a drágulás, amit önrészből kell betenni. Ezt a mintegy 10 millió eurót ki fizeti majd ki, ki viseli a felelősséget?
  6. Az új projektekkel mi a helyzet? A tanácsüléseket követve úgy látják, hogy a város mintha „elszunnyadta volna” a közvilágítási, hőszigetelési pénzeket.

A páciens nevében

elsőként a városmenedzser próbálkozott a válaszadással, mindenekelőtt egy személyes vallomással. Mivel eleve „nem híve a sikerkommunikációnak”, egy év után úgy látja, ki kell mondani: a városvezetés túlvállalta és túlterhelte magát, tulajdonképpen ez kezd látszani a számokon is. Most már inkább az a tét szerinte, hogy ezen a holtponton át tud-e billenni a város.

De hogy megítélhetjük-e a teljes apparátust a megvalósított fejlesztések alapján? Szerinte nem, de az orgware-hiánnyal részben egyet tud érteni. „Én is abba a körbe tartozom egy éve, aki ezt hozzá kellett volna tegye, én se vagyok elégedett magammal, illetve a frakció sem, amely erre delegált” – utalt a POL ultimátumára és annak „teljesen jogos” értékelésére.

„Saját hibám, hogy nem mentem elég mélyre, amíg ismerkedtem a rendszerrel, és azzal szembesültem, hogy mondanak fel az igazgatók” – ismerte be, megjegyezve ugyanakkor, hogy egyszerre három igazgató munkáját mégsem végezheti egymaga (a felmondott két igazgató mellett a műszaki igazgató huzamos ideig betegeskedett – szerk.). „A humán erőforrásért nem is vagyok felelős, nincs is affinitásom hozzá, tudomásom szerint különösebb HR-módszereket nem alkalmaznak a hivatalnál” – tette hozzá, később azt is megjegyezve, hogy ő minden platformon igyekezett hirdetni, minden kontaktját megmozgatta.

Albert Sándor szerint ugyanakkor nem mellékes, hogy milyen tudás szerveződik az önkormányzat köré, milyen szellemi tőke és anyagi eszköztár áll a rendelkezésére. Más székelyföldi városokhoz képest Udvarhelynek egyetlen közvállalata van, így „rengeteg hivatali energia” elmegy a közszolgáltatások működtetésére, közbeszerzésre, és még „az sem megy jól”.

Az Urbana éves 4-5 milliós igényén túl a városmenedzser egyszerre tekint teherként és büszkeségként a városi költségvetés egy másik nagy szeletére, az alárendelt intézményekre: „Nem vagyok a magyarkodó melldöngető típus, de van egy erős helyi rendőrségünk, más városok is erre törekednek, van egy inkubátorházunk, ami többet hoz, mint visz, illetve teljesen saját fenntartású a múzeum, a könyvtár, a színház, a néptáncműhely, a kézilabdacsapat” – miközben más városokban a megye vagy az állami fenntartása alá tartoznak, tette hozzá. „Magyarok vagyunk, boldogan kell elviselnünk” – reagált rá élcelődve Geréb.

A boríték nem minden

A városmenedzser az alacsony közigazgatási kapacitásban látja a problémát, ami szerinte sem csak a pénzen múlik. Szűk keresztmetszetekről beszélt, amiket „talán túl későn azonosított be”, és olyan specifikus tudás elvesztésével járt, amit “az utcáról nem lehet gyorsan behozni” – utalt elsősorban a fejlesztési-közbeszerzési igazgatóság nehézségeire.

Nemrég sikerült betölteniük a tavaly nyáron megürült igazgatói állást, de ez is csak egy kulcspozíció a több közül, amire állandó jelleggel szükség volna. Négyen vannak most a közbeszerzési osztályon, s becslése szerint legalább hat ember kellene, hogy tudjanak haladni. Ilyen körülmények között „örülnek” a megvalósított tízmilliónak az előző évi hatmillióhoz képest, és annak is, hogy 2022-ben máris 12 elindított közbeszerzésük van, ami licitköteles, amíg 2020-ban összesen öt darab volt, 2021-ben pedig 14-ből 4 csak a közszállításra vonatkozott. Éppen a tehermentesítés végett javasolta azt is, hogy a közbeszerzéseket válasszák le a beruházási igazgatóságról, ne terheljék le azt, hiszen csak három-négy uniós projektnél tudtak külső segítséget igényelni pályázati pénzből – ezt is „benézte” szerinte kapacitás szempontjából az akkori hivatal.

Ütemtervek ugyan vannak, de tény, hogy rosszul állnak, legalább egy projektről (később Gálfi meg is nevezte a csillagvizsgálót) valószínűleg le kell mondaniuk, értékelte a városmenedzser a helyzetet. – A Rákóczin (kis mobilitási projekt – szerk.) pedig azon sakkozunk, téblábolunk a szeptemberi szerződéskötés óta, hogy milyen ármódosítási klauzulát építsünk be, hogy mindenki elfogadja és törvényes legyen – tette hozzá.

Ami pedig az új lehetőségeket illeti, „az éremnek két oldala van”: amíg közvilágításról, hőszigetelésről valóban lecsúsztunk egyelőre, bár szerinte egész Hargita megye elvesztette a startot a helyreállítási programban (PNRR-ben), addig közútra a Saligny-programban 50 millióra, épületfelújításra 6 millió lejre tettek le kérést.

Hogy ki fogja állni a többletcsekket? Ha valaki előre látta volna az árrobbanást, akkor másképp számol, de „kicsit meredek” ezt a hivatal nyakába varrni, vélekedett elsőre Albert Sándor, utólag azonban belátva, hogy valószínűleg vissza kell venniük a működési-karbantartási költségekből, a saját beruházásokból és a hitelt sem zárta ki.

A személyzeti költségek, a fizetések pedig egyszerűen azért szálltak el, mert a közszférában volt „egy sokak által vitatott béremelés”, amit alkalmazni kellett – emlékeztetett. A Geréb által kifogásolt, alacsony személyzeti-fejlesztési szorzóval kapcsolatban védelmébe is vette a polgármestert, aki állítólag meg is tagadta a személyzet további – törvényen felüli – fizetésemelési kérelmét, amíg azt az eredmények nem igazolják.

Nem is kellett több biztatás a polgármesternek,

aki időközben – más teendői miatt egy óra késéssel, de csak – megérkezett, és előszeretettel lovagolta meg ezt a vesszőparipát, amire munkatársa akaratlanul is felültette. Gálfi picit ellentmondásosan, de egyből a fizetésekre terelte a személyzeti problémát, mintha egyéb tényező nem is lehetne (később “más okokat” is említett, de nem akart beszélni róluk).

Előbb úgy állította be, hogy ő nem is érti, miért nem foglalják el a helyeket, hisz ha csak az igazgatók, az osztályvezetők és az irodavezetők fizetését nézi, ő korrektnek tartja a nettó 5-6 ezer lejes havi összeget. Majd azzal javította ki magát, hogy tudja, a – három éve hiánycikknek számító – főépítész jóval többet is kereshet ennél a versenyszférában, de arról ő igazán nem tehet, „ha valakinek nem húz a szíve a város felé”, meg hogy „ezt nem lehet csak a pénzért csinálni”, mert sokszor 10-12-14-16 órát is kell dolgozni egy nap – fokozta a hangulatot. S amint végzett a morális leckével, még azt a benyomást próbálta kelteni védőbeszédében, hogy ő tulajdonképpen egy oldalon áll a kritikusaival: „én sem vagyok megelégedve, de szakemberekre van szükség”, ő is csak áldozat ebben a történetben.

„Hogy nem mennek jól a dolgok, már a városmenedzser érkezése előtt mondtam, forgok egymagam körül, mintha az én észrevételeimet senki sem akarta figyelembe venni. Az aláírt szerződések olyan áron voltak megkötve, amelyek nem a valóságot tükrözték, a tervek nem voltak frissítve, ezért kellett háromszor-négyszer újra kiírni” – panaszkodott, maga alatt ásva a gödröt, hisz 2018-ban már ő volt a polgármester, ő írta alá a szerződéseket.

Csakhogy ezen a találkozón nem is a polgármester vagy a városmenedzser vagy bárki más munkabírásáról, elhivatottságáról, erényességéről volt szó, hanem arról, hogy valójában miért is mentek el a régi emberek, ráadásul a saját emberei, és miért nem jönnek újak helyettük – ezt a kérdést többször is feltették a közönségből. Mert azt félig-meddig Gálfi is elismerte, és más sem gondolta komolyan, hogy csak a pénz miatt. A valódi okokat szerette volna mindenki hallani, Gerébék, a vállalkozók, az egy-két újságíró meg a közönség legalább felét kitévő RMDSZ-es csapat is, élükön Antal Lóránt szenátorral, frissen megválasztott városi elnökkel.

Politikus a műtőben

Benedek Árpád Csaba helyi RMDSZ-képviselő például azzal érvelt a puszta haszonelvűség ellen, hogy „az ő idejükben” (amikor Bunta polgármester, ő pedig alpolgármester volt – szerk.) 25%-os állami fizetéscsökkentés is volt, mégis maradtak az emberek. Szóval házon belül kell keresni az okát, ha viszonylag jók a fizetések – ezzel többen is egyetértettek a közönségből, még Gálfi is, de minél tovább kerülgette a forró kását, vagyis a konkrét válaszadást, annál feszültebb lett a hangulat.

Érthető módon a legtöbbet a fejlesztési igazgató, Szabó Sámuel távozásáról esett szó, hisz az övé vállaltan konfliktuális volt. A városmenedzser csak annyit emlegetett erről, hogy Szabó talán a túl nagy tempóra panaszkodott, de annyi bizonyos, hogy időnként számon kérték a nem haladásért, és nem kaptak elfogadható válaszokat. Gálfi szerint Samunak ez volt a felelőssége, az övék pedig az, hogy számonkérjék. „Amikor hangosabban tettük, akkor azt mondták, hogy csak veszekedünk, mennek el tőlünk” – zárta rövidre, majd óvatlanul elejtett egy olyan mondatot, amitől az egész terem felhördült. 

Azt mondta, hogy „vannak háttérakadályok, amikről most még nem beszélhetünk”, mire Nagy György is úgy reagált, hogy épp most kellene erről beszélniük, Antal Lóránt pedig azzal, hogy el kell mondani, vagy nem kell összeesküvéselméleteket gyártani. Gálfi azonban még ekkor is hangoztatta, hogy jó kapcsolatban maradt velük, nem azért mentek el, mert vele lett volna a baj, hisz éppen ő hívta be őket dolgozni. Állítása szerint Szilágyi István gazdasági igazgatóval, „régi barátjával” nem is volt „semmiféle” szóváltása, és szerinte Szabó Sámuel fejlesztési igazgató a „közösség felől érkező nyomásra” is belátta, hogy nem úgy haladnak a dolgok, ahogy kellene. Ami viszont még őt is meglepte, „ha már nyíltan beszélünk”, hogy Szabó a felmondásával szinte egyidőben küldött egy átiratot, hogy megkerült a szejkei doszár, amivel kapcsolatban a MACOPS-szal pereskednek.

Ez számára „sokat elmond”, de nekünk többet nem mondott, s a beszélgetés csak még jobban elmérgesedett, amikor Albert Sándor elejtette, hogy nem csak jelentkezni, hanem előlépni sem akarnak már az emberek a hivatalban (a köztisztviselőknek ehhez joguk van, bizonyos régiség és szakvizsgák mellett – szerk.). Benedek azonnal lecsapott, összefüggésbe hozva a Szejkével: szerinte ha nem történt volna az, ami – Gálfit idézve – „nem a személyek, ha nem az ügy jelentéséről” szólt, akkor nem félnének felelősséget vállalni. – Miért, nem kellett volna azokkal foglalkozni? – vágott vissza Gálfi, aki szerint inkább a Számvevőszék ellenőrzései váltották ki a félelmet, tőlük kellett megvédjék embereiket a bíróságon, amikor kellett.

Erre a szenátor felháborodva kérte számon a polgármesteren, hogy miért játssza az áldozatot: „Hány olyan dokumentumot küldtél le, hogy veletek a Számvevőszék rosszabbul bánik, mint másokkal vagy amennyire kellett volna?”, külön kiemelve, hogy adott volt számára is a lehetőség, hogy az érdekképviselet által jelezze, ha visszaélés történik. Gálfi ezt elintézte egy annyival, hogy ő megtette a „megfelelő lépéseket”. Ekkor még nem tudtuk, hogy a meccs csúcspontja még hátra van.

A közönség soraiban akkor lett újra hangzavar, amikor a főépítész távozását hozta fel újra a polgármester, és „politikai manővereket” emlegetett. Erre még csapattársa, Péter Balázs is felcsattant, hogy nem kellene így beszélni, mert kínos, Antal Lóránt pedig éles hangon követelte, hogy mondja ki, miről beszél. Azokról a levelezésekről, amelyeket a volt főépítész, Márton Ildikó kapott bizonyos személyektől. Kitől? Például Szász Jenőtől vagy a feleségétől, amikor felszólítást kaptak a Kossuth sarkán lévő épület leomló vakolata miatt, és a válaszukat nem lehet kitenni a vitrinbe”.

Ennél többet erről a történetről sem tudtunk meg, és az RMDSZ-esek is hangosan értetlenkedtek, hogyan jön be a politikai képbe Szász Jenő, milyen minőségében.

Lesz még ebből egyáltalán valami?

Ami a beruházások jövőjét illeti, Benedek felvetette, hogy a csillagvizsgálónál már rég meg kellett volna húzni a vonalat, szerinte 5-6 uniós projekt amúgy sem fog megvalósulni határidőre, inkább a többire koncentráljanak – de hogy melyikre, azt nem nevezte meg. Megmondta helyette volt önkormányzati kollégája, Derzsi László, aki civilben pályázati tanácsadó, hogy a várat szerinte egy év alatt nem is lehet felújítani, s érdemes elgondolkodni azon, hogy a kisebb rosszat választani, „ahogy Csíkban is csinálták”. 

A volt városi pártelnök, jelenleg választmányi tag Derzsi szerint nincs is realitása, hogy idén kivitelezésre kerüljenek a meg sem hirdetett közbeszerzések, s eddig a 2 milliót sem érik el a 2022-re betervezett 70 millióból. Ő úgy számolja, hogy csak az a 20 millió lehívható reálisan az uniós pénzből, ami már leszerződött és elszámolható 2022-ben. – Tehát 120 millió maradhat így jövőre? – Igen – húzta ki a városmenedzserből Benedek a pesszimista forgatókönyvet.

Ezzel szemben – az ugyancsak pályázati szakember – Ilyés Szabolcs (becenevén: Forest) határozottan azt javasolta, hogy ne mondjanak le egyetlen projektről sem, Romániában a végletekig el kell menni, „ha csak egy kapavágás is van meg” határidőre. Legalábbis neki az volt a tapasztalata az előző ciklusoknál is, hogy adtak haladékot Brüsszelből meg Gyulafehérvárról is. Ha valaminek a közbeszerzését többször is ki kell írni, le kell vonni a tanulságokat s tovább lépni, de „én nem engedném el, ha nem kényszerítenek rá”.

A városmenedzser számára például az volt az elmúlt év tanulsága, hogy álmodozni lehet, de nem biztos, hogy ezt a munkahelyen kell csinálni – értette ezt elsősorban a túlzott ambíciókra, amiknek a kis kapacitás vetett gátat, de egy másik gondolatában arra is kitért, hogy alkalmazáskor a jelentkező „álomprofiljából” is engedniük kellett, mert nem sokan döngették az ajtót, hogy náluk akarnak dolgozni.

Már csak arra voltunk kíváncsiak, hogy a polgármester milyen tanulságot vont le az elmúlt évekből. Mert lehet terelni a szót, de nem csak az ellenzékből, hanem a saját csapatából is voltak nyilatkozatok, amik arra utaltak, hogy csak nem ártatlan bárány ebben a történetben. Ezért rákérdeztünk arra, hogy nem lát-e valami hibát, amikor tükörbe néz? Ezt a választ kaptuk:

„Aki dolgozik, az biztosan hibázik is. Maga a szándék, a hozzáállás, a városhoz való kötődés, sosem volt kérdőjel és nem is lesz, abból a szempontból, hogy a fejlesztések előre tudjanak mozdulni. Természetesen van nekem is felelősségem abban, hogy nem úgy haladtak a dolgok, ahogy kellett volna, de úgy gondolom, hogy a tükörben bármikor tiszta szívvel bele tudok nézni, fejemet a párnára nyugodtan tudom helyezni este. Megtettem és megteszek mindent a mandátumom végéig, hogy amiket vállaltunk csapatként, azokat valamilyen szinten, ha nem is százszázalékban, meg tudjuk valósítani”.

– Elég szomorúan halljuk, hogy az eddigi sikerkommunikáció után hány projektről kell lemondania a városnak, ugyanakkor többen is céloztak arra, hogy pénz van, emberek vannak, de az orgware-rel jó lenne, ha foglalkozna a hivatal – zárta le szervezőként Geréb László a háromórásra nyúlt találkozót, egyúttal bejelentve, hogy akkor jövőben ugyanitt, ugyanekkor.

Hajrá mindenki, csak már valami történjen! – mondta ki a végszót a házigazda Nagy György, majd egy pohár borral vigasztalta vendégeit.