A szerző felvétele.

Ne legyen igazam, de ha így folytatjuk, nem kell őszig várjunk a második hullámmal, és a vágyva várt nyaralásról is szépen lemondhatunk. Mert van egy olyan sanda gyanúm, hogy a vírus nem lesi folyton a naptárat, ahogy mi tesszük, és nem tartja magát azokhoz a határidőkhöz, amiket az államelnök, a kormány vagy a parlament állít, a napra pontos (f)elszabadulással ámítva a népet.

A lazítási ígéretektől elvakult, megsüketült embernek már hiába mondják századszor, hogy sem május 15-én, sem június 15-én nem járt le a járvány, nem folytathatjuk éppen ott az életünket, ahol abbahagytuk, csak szépen fokozatosan. Pedig csak néhány egyszerű szabályt kellene még betartani: kevesebb mászkálás, maszkviselés, távolságtartás, kézmosás, fertőtlenítés, de erre sem vagyunk képesek.

Közben meg csodálkozunk, vagy el sem hisszük, hogy még mindig nőnek a számok az országban, sőt, Hargita megyében még csak most kezdett el igazán, és vele a halálesetek is megjelentek. S lám, milyen kicsi a világ: hiába, hogy Csíkban vagy Gyergyóban lettek az új gócpontok, mióta nincs kijárási tilalom, egy szűk órán belül bármely ügynök vagy rokon áthozhatja Udvarhelyszékre a betegséget.

Nem is mennék bele abba a dilemmába, hogy van-e vírus vagy nincs, mert egyszerűen nem hiszem, hogy annyi orvos, tudós és közösségi vezető tévedne, csak a kételkedők mindig hangosabbak. Látom a Facebook-on is, hogy a kommentelők többsége tagadja a vírust, a nagy többség inkább hallgat, bele se megy a meddő vitába. Mi kellene történjen, hogy elhiggyük, valós a veszély: haljon meg a „cukros” szomszéd, aki még élhetett volna, vagy vegyük fel videóra a kórházban, amint

egy beteg küzd az életéért?

Persze, a legtöbben valószínűleg könnyen átesnénk rajta, s ezzel a nyájimmunitást is erősítenénk. Kell ez is, egyetértek, de akkor legalább a betegekre, a gyermekekre, az idősekre figyelnénk oda, mert őket könnyen elviheti. És nem hiszem, hogy bármely családban hiányozna egy temetés, főleg, ha még hosszú éveket élhetne a szeretett rokon, barát. S a másik, hogy egy-kettőre megtelnek a kórházak koronásokkal és akkor hely sem lesz, kapacitás más betegeket fogadni.

Azért nem kellett sokat temessünk, és azért nem teltek fel a kórházak, mert eddig odafigyeltünk, és odafigyeltünk, hova és hányszor járunk. De ha ugyanúgy próbáljuk folytatni az életünket, és minden apróságért autóba ülünk és járjuk a várost, a környéket, akkor ne lepődjünk meg. Pedig azt hittem, a karantén alatt megtanultuk kicsit jobban szervezni az életünket, a programunkat, hogy ne kelljen mindenért külön szotyogni. De a visszaduzzadt forgalomból és a szmogból ítélve, nem úgy tűnik.

Pedig Udvarhelyre, Hargita megyére büszke voltam,

hogy az első két hónapban, a szükségállapot idején mennyire pedánsan sikerült betartani a karantént, és így meggátolni a járvány terjedését.

De abban a percben, hogy megszellentették: megszűnhet a kijárási tilalom, már egy héttel május 15-e előtt bedugult a városi piac meg a Bethlen Gábor utcában is visszatért minden a régi kerékvágásba, egyre többen merészkedtek ki az utcákra. Azon a hétvégén pedig olyan menet volt az üzletekben és az úton Ivó, Varság felé, mintha majális lett volna, és valóban, mintha mind azt pótoltuk volna kétségbeesve. A hétvégi házak körül alig fértek el az autók, a filagóriák alatt látszott, hogy nem csak a szűk családi vagy baráti kör gyűlt össze egy jó grillpartira. Még jó, hogy nem indultunk el mindahányan a somlyói búcsúra.

Három héttel később, rögtön a június elsejei lazítások utáni, ortodox pünkösdre eső hosszú hétvégén aztán megmutatta ez az ország, hogy mire képes: bedugult a Prahova völgye, a tengerre vezető autópálya, megteltek „heringekkel” a partok, s még a hegyek is. Nem lettem volna rendőr vagy csendőr azon a hétvégén, egy ilyen kiéhezett tömeg simán meglincselhet, ha mustrálni kezded.

Megértem, hogy elegük volt az embereknek,

a bezártságból is meg a kormánytagok sokszor bizonytalan, egymásnak ellentmondó nyilatkozataik, de akkor az volt az érzésem, hogy lenulláztuk mindazt, amit addig kínkeservesen értünk el. Mert mindannyian megszenvedtük, megsínylettük ezt az időszakot, van aki anyagilag, van aki lelkileg, vagy mindkét szempontból.

S ami még jobban zavart, hogy egy szempillantás alatt bebizonyítottuk: semmivel se vagyunk különbek, mint ennek az országnak, a népnek a többi része. Ugyanúgy ugrunk, egymás után, mint a birkák, s aki lemarad a buliról, az frájer. Mert ha a szomszédnak szabad, akkor nekem is. Aki meg betartja a szabályokat, az lúzer. Gáz, ha nem fogsz kezet, idétlen vagy, ha nem csókolod meg nagyanyádat, s épp hogy ki nem röhögnek, ha maszkban ülsz be a taxiba. A kisebb üzletekben pedig senki se szól rád, ha nincsen. Pedig elvileg kötelező, és bírság is jár, mindkét félnek. De nálunk újra bebizonyosodott, hogy amit nem tartatnak be,

az a szabály nem is létezik.

Az biztos, hogy nálunk a központi hatóságok hitelével is nagy a baj, szerintem innen fakad minden szabály megkérdőjelezése és kijátszása. Hogy csak egy példát mondjak: a strandok megnyitása szerintem olyan, mintha akarattal hoznánk létre gócpontokat, felelőtlenség. S az, hogy várjunk szépen egymásra a parton, hogy szerre bemehessünk a vízbe, az meg totál nonszensz. Akkor inkább maradjanak zárva.

Az ilyen sületlenségekből adódik az, hogy nem vesszük komolyan a szabályokat, és azokat is megszegjük, amiket pont nem kéne, amiket magunk is észszerűnek tartottunk alig egy hónappal ezelőtt.

Közben meg sopánkodunk, hogy de jó lenne, mint Németországban, de nem akarjuk észrevenni, hogy az ilyen apróságokon múlik. Például azon, hogy hatósági kontroll, bírságok nélkül is tartsuk magunkat a szabályokhoz, a rendhez. Ameddig csak a saját, önös érdekeinket követjük, és nem akarjuk nagyban látni a folyamatokat, amiket egy rizsszem, az egyéni cselekedet vagy mulasztás is könnyen elbillenthet.

Minden ember mellé nem lehet rendőrt állítani, minden üzletbe nem lehet ellenőrt küldeni, mutassuk meg, hogy képesek vagyunk az önkontrollra. Hogy ne legyen második hullám, ha nem muszáj, és ne kelljen a nyarat is itthon töltsük. Mert ha így folytatjuk, akkor ne lepődjünk meg, ha újra megkongatják a vészharangot, és bezárnak minket az otthonainkba.

De ne legyen igazam.