Tegyük fel, hogy az RMDSZ bejut ismét a parlamentbe. Tegyük fel, hogy kormányalkotó tényező lesz. És akkor mi?
fotó: EGYED UFÓ ZOLTÁN | archív
Bejelentik, hogy győzött a magyar-magyar összefogás, hogy erőt mutattunk fel, hogy bajban összeálltunk, mint két kicsi legó? Vagy egymillió és egy kicsi legó? És akkor mi lesz? Mikor lesz az, hogy elkezdünk gondolkodni azon, hogy kik vagyunk mi, és merre tartunk? Hogy mi lesz velünk 5-10-50-100 év múlva erdélyi, romániai magyar közösségként? Hogy szárnyakat erősítünk vagy gyökereket. Esetleg mindkettőt, és akkor milyen arányban?
Most úgy tűnik, hogy hajlongunk jobbra-balra, amerre az épp aktuális politikai szelek fújnak – van a magyar meg a román szél, s időnként elsöpri ezeket egy nagy világszél, mint ez a koronavírus-járvány is – hol egy pofont kerülünk el, hol egy kis hasznot lesünk valahonnan. De nem látszik, én innen a konyhaasztal mellől, ahol a homeoffice-ban éppen gépelek, nem látom, hogy merről fúj, és főleg merre az erdélyi magyar szél.
Mi a közös, nagy erdélyi magyar terv, amelyet követünk? Hogy beszélnénk arról, hogy kell-e egyáltalán nekünk ilyen, vagy jól vagyunk, ha csak úgy létezünk, éljük és élvezzük, vagy szenvedjük az életet, ahogy lehet. Nem látom, és nem hallom, hogy beszélnénk arról, hogy mit szeretnénk mi, erdélyi magyarok a nemzetiségi kérdések kapcsán elérni, hogy mit szeretnénk mi, erdélyi magyarok a nem nemzetiségi kérdések kapcsán ebben az országban élve, a többségi és a többi nemzettel együtt vagy külön elérni.
És ez kissé frusztrál. Hogy minden négy évben elmegyek szavazni, nehogy ezentúl rosszabb legyen. És úgy jövök ki a fülkéből, hogy elárultam magam, prostituáltam magam, mert olyasmit tettem, amivel nem értek egyet, amivel nem tudok azonosulni, amitől tudnék hányni. Mindegy, hogy kire ütöttem épp a pecsétet. Hogy megint a kisebbik rosszat választottam. A veszélyt kerültem el, és nem a vágyat követtem.
Mert nem tudom, hogy mire szavaztam, csak azt, hogy mire nem. Mert nem gondolkodunk arról, és nem fogalmazzuk meg azt, hogy mitől lesz jobb. Hogy hogy szeretnénk mi, erdélyi magyarok ebben az országban élni. Tételesen és általában. Mik azok a kérdések rövid-, közép-, és hosszú távon, amelyekért dolgozunk.
Szokták mondani például azt, hogy autonómia. Felírják a plakátra, elmondják a rádióban, a tévében. Vitatkoznak róla, ellenségeket szereznek vele, barátokat kevésbé. De az autonómia önmagában nem cél, hanem egy eszköz. És én ennyi sok év után sem látom, hogy erről beszélnénk, hogy mire kell nekünk az autonómia, mit érünk el általa. Vagy van ez a másik szent szó, a megmaradás. Újabban a fiatalok hazatérése. Minek? Hogy legyen, ha idősek leszünk, fizesse nekünk a nyugdíjat, hogy kivegye a receptünket a gyógyszertárból? Önző cél nem? Vagy ha iskolába megy a gyerek, magyar iskolába járhasson? De minek? Miért lesz az jobb neki, ha a magyar oktatás nem jobb, hanem inkább rosszabb? Mi az a minőség, mi az az állapot, amire hajtunk, mi az a megmaradásnál, a létezésnél, a szükségletek kielégítésénél magasabb rendű cél, amit szeretnénk elérni?
És ezt lebontva területekre, milyen oktatást szeretnénk, milyen egészségügyet, milyen munkakörülményeket, milyen vállalkozói, gazdasági közeget, milyen szórakozást, élvezetet, és milyen infrastruktúrát, amelyen közlekedhetünk ezek között az ügyek között? Igen, bizonyos keretek adottak. Erre szokás, sőt erdélyi magyar hagyomány hivatkozni. Hogy nem lehet, mert a rendszer rossz. Persze, adott az oktatási keret, az egészségügyi rendszer, az államszerkezet, de amit mi magunk teszünk bele, az nem feltétlenül adott. Az egyén hozzáállása nem adott. A kis- és nagyobb közösségek hozzáállása az ügyekhez nem adott.
Hogy annyit teszek-e bele, amennyit a rendszer megkövetel, amiért megkapom a fizetésem, a prémiumom, a különnyugdíjam, vagy egy cél ismeretében annyit, amennyit csak tudok, és nem feltétlenül csak munkaidőben, hanem akkor, amikor szükség van rá.
Gyerekkoromban úgy emlékszem, tudtam, hogy ki vagyok. Magyar vagyok, kisebbségi vagyok, többszörösen kisebbségi a vallásom révén is. És azt is tudtam, hogy ez nem rossz, vagy nem jó. Ez egy körülmény, amiből kihozhatom a legrosszabbat, vagy a legjobbat is. Volt egy közös identitás, ami összekötött. Mint a gyapjúpulóvert a szappanos víz. Úgy tudtam, mi vagyunk azok, akik pungába csomagoljuk, árdénak hívjuk a paprikát, és sarvaljuk, nem reszeljük a káposztát. Mi vagyunk azok, akik törjük a románt, meg a pityókát, de ettől még pont úgy magyarok vagyunk, mint a magyarországiak.
Emlékszem erre a folyton megújuló, kicsit önmarcangoló, de a világban való közlekedést, a helyem megtalálását azért könnyítő érzésre, és hiányzik, hogy ez ma nincs meg. Hogy nem beszélünk arról, hogy kik vagyunk és mit akarunk. Nagy magyarok vagyunk vagy kicsi románok? És akkor milyen arányban?
Nem kell visszafordulni az időben, nem kell visszasírni, ami volt. Csak megkeresni azt az érzést, hogy tudni akarom, ki vagyok, és foglalkozom vele. Bár egy kicsit, a következő választásokig. Hogy akkor majd ne kelljen úgy szavaznom, hogy fogalmam sincs, mire szavazok, csak arra, hogy mire nem. Hogy Adi Minunera és a hórára március 15-én nem.
