Fotó: DÁVID ANNA JÚLIA

Van a Perkő alatt egy község, ahol a fiatal gazdák elemükben érzik magukat, minden talpalatnyi földet megművelnek. Kézdiszentléleken járunk, ahol 600 traktor zúgása, és a mezőkön legelő tehéncsordák jelzik: vannak mezőgazdasági vállalkozók, van élet a háromszéki településen. 

András mezőgépésznek tanult Brassóban, száz hektáron termel burgonyát, gabonát, cukorrépát és silókukoricát. A termény egy részét öccse állatai fogyasztják el, de nagy mennyiségben ad el burgonyát az egyik legnagyobb burgonyaszirmot előállító cégnek – mondja az idősebbik testvér, aki dióhéjban bemutatta a gazdaságot testvére érkezéséig. Gergely csatlakozik  hozzánk, helyeslően hozzáfűzi: én nem ismerek minden parcellát, de ő sem tudja minden tehén nevét.

A Kanabé család munkáját országos viszonylatban is elismerik, szarvasmarháik nem jártak olyan kiállításon, ahonnan díjat ne hoztak volna el. Rendhagyó módon, ingben vezettek körbe a gazdaságban minket, hogy megmutassák édesapjuk örökét, saját munkájuk gyümölcsét.

Az ünnepi viselet a fényképen szépen mutat, de a hétköznapokban nem igazán alkalmas ruhadarab. Mert munka van itt bőven. 150 hektáron tevékenykednek a Kanabé testvérek, András növénytermesztéssel, Gergely az állatokkal foglalkozik, összehangolva teszik ezt, nem szólnak bele egymás dolgába. 

A tehenek egy közeli legelőn várnak

Gergely gazda büszkén mondja, hogy szinte mindegyik szarvasmarha járt már kiállításon. Jobban mondva, mindegyik marha, mert szarvuk nincsen. Legutóbb a kolozsvári Agrarián vettek részt, de gyakran megfordulnak a bukaresti Indagrán is. Minden megyei kiállításra meghívót  kapnak, ahova szívesen el is mennek.

Gergely mellett ott állnak a fiai és felesége, mindannyiukon látszik, sokat forognak az állatok körül, kitanulták a marhatartás csínját-bínját. Hasonlóképpen, mint ahogyan ő is elleste a „fogásokat” édesapjától annak idején. Évre vagyok kicsi, nem növésre! – vágja közbe a nagyobbik gyerek, aki felpattan a traktorra a fotó kedvéért. 

1987-ben akkora voltam, mint a fiam, Ákos. Székelyruhában vezettem ezeknek a teheneknek az üknagyanyját Marosvásárhelyen, elnyertük az országos 3. díjat velük, ez volt az első kiállítás, amelyen ott voltam – idézi fel közös élményét édesapjával Kanabé Gergely. 

Megöleli az egyik tehenet, aki azelőtti nap borjadzott, most a legtetszetősebb. Az állat formája, alkata sok mindent eldönt egy kiállításon, de ilyenkor még telt a tőgye, nincs letelejve, jó eséllyel látják szépnek mások is, nem csak ő. 2017-ben országos kiállításon pirostarka kategóriában első díjat nyertek Marosvásárhelyen. A zsűri döntése után az eseményen jelenlévő Európai Vöröstarka Egyesület elnöke méltatta az állatokat, majd azt mondta, hogy „ezekkel az állatokkal bármelyik európai versenyen részt lehetne venni”. 

Ránézésre mindegyik tehén ugyanolyan

De csak a kívülállók számára. Pörögnek a női nevek a beszélgetés alatt: Erzsi, Biri, Mári. Kérdem, hogy nem Sárinak kellett volna hívni a harmadikat? Nem, itt a Sári név a legszebb név, foglalt volt. Sári volt az a pirostarka, akit még édesapja vásárolt, akitől a mai kérődzők származnak, ha ők nem is tudnak róla. Egyébként a dalból ismert nevek mögött hármasikrek rejtőznek, akik felnőttek, maguk is utódoknak adtak életet. Ketten még jelen pillanatban is a Kanabé csordával legelésznek.

Ezt a marhát megcsászárolták – mutat a mellettünk elhaladó szőke képű tehénre. Megjegyzi, a gazdasági épületeik be vannak kamerázva, előfordult, hogy otthon telefonjáról követte a borjadzást, csak akkor jött be, mikor elérkezettnek látta az időt. 

Nagy mozgolódás alakul ki a családi fotó elkészítésekor, minden négylábú szimpatizáns Kanabéék mögé sorakozik fel.

– Apa, mondtad-e már nekik, hogy nyertem egy fekete borjút a kiállításon? – kérdezi Gergely idősebbik fia. 

– Igen, nézzük meg az istállóban – irányít Bori felé az édesapa, aki szerencseborjú hírében áll. Az 5 lejes tombolával nyert tehén pihen a frissen meszelt épületben, a háttérben szól a zene a rádióból. Szomszédok, komák, ismerősök dolgoznak kalákában az istállóban, mert „csak pénzzel nem lehet felérni mindent”.  

Miért választotta ezt a pályát Kanabé Gergely?

Édesapja a lovakkal foglalkozott a termelőszövetkezetnél, örök életében a jó állatot szerette. A család történetében jó valuta volt az állat: a rendszerváltáskor két csikóval vette meg az egyik, ma is használt istállót édesapjuk, de még a családi házat is. 

A családi sikertörténet is a családfő nevéhez fűződik, aki többszörös árat fizetett egy dálnoki tehénért, mert látott benne valamit. Ma ennek az állatnak az ükunokái legelésznek a bérelt legelőn, nyerik a díjakat az országban. Édesapja barátai lévén korán ismeretet szereztek a fajtafenntartással, állományjavítással kapcsolatos tudnivalókról.

 

– Tehenész nem lettem volna, ha ő nem indít el, ő volt a szaki, leült az istállóban, mondta, hogy mit nézzek egy állaton. Mindig azt mondta, hogy ha a szemem nem telik be az állattal, akkor hagyjak békét az egésznek – emlékezik vissza édesapja tanácsaira a házigazdánk. 2-3 állattal indultak a ‘90-es évek elején a családi ház pajtájából, külföld sosem volt opció számukra. Pályázati úton szerelték fel gazdaságukat, egy román traktor volt mindenük a kezdetben, most új traktor frontrakodóval és ekével, talajmaróval, vetőgéppel áll rendelkezésükre. 

Jelenleg harminc tejelő marhája van, az összállomány hatvan egyedet tesz ki. Annyi állatot tart, amennyinek minden körülményt biztosítani tud: 

„Ne sok legyen. Kicsi, s jó”

A Lacto Coop szövetkezet kézdivásárhelyi vezetője többször megjegyzi, hogy olyan tejet termelnek Kanabéék, amitől azt gondolják néha, elromlott a műszerük bevizsgáláskor. Ez természetesen nem így van. A jó minőségű tej elérése érdekében átgondolt stratégia alapján dolgoznak.

Odafigyelnek arra, hogy a harminc tehén mikor borjadzik, havonta 2-3 állat hoz a világra új borjút. A friss fejősök híg tejét a saját borjaikkal itatják meg, így az utódok egészségesebbek, a tej minősége pedig nem változik. 

Kanabé Gergely szerint a tehenek nem csak azért vannak a legelőn, hogy ott táplálkozzanak, inkább a napi testmozgásukat szolgája a két alkalmazott által ledirigált kintlét. Télen-nyáron kapják ugyanazt a takarmányt (búza, kukorica, napraforgó, táp, mészpor és ivószóda keveréke), fejadagot a Kanabé gazdaság állatai, ezért a minőség egyáltalán, esetleg a tejhozam változik, az is minimálisan. 

Naponta hozzávetőleg 4-500 liter tejet fejnek. Nagyobb részét a Lacto Coop szövetkezet vásárolja fel, aminek tagjai a kezdetektől. Biztonságot ad a családnak az, hogy stabil felvásárlóra találtak. A házukkal szemben beüzemelt tejautomata is népszerű a környéken, még Kézdivásárhelyről is járnak ki tejért ide.

Gergely szerint nem lenne idejük a tej feldolgozására, minden energiájukat arra fordítják, hogy jó legyen az, amit a kezükből kiadnak.

Kanabéék odafigyelnek az állatállomány minőségére és az utánpótlásra, kizárólag mesterséges megtermékenyítéssel szaporítanak. A 99%-ban törzskönyves állomány fajtája szerint pirostarkának számít. Sokan vásárolnak tőlük vemhes üszőket, vagy apaállatokat. A Kanabé testvérek édesapjának, Mikli bácsinak erre is volt tanácsa: vásárláskor meg kell mondani, hogy melyik állat eladó, nem szabad engedni, hogy válasszanak, mert akkor a jobb állatokat elviszik.

Nem számolták még sosem azt, hogy időben és pénzben megéri-e csinálni ezt a mesterséget. A néhai Mikli bácsinak volt egy mondása, amit a sikeres kiállítások végén hangoztatott, miután értékelték munkáját: ez az 1 nap megérte a többi 364-et.