Fotó: Gál Barna
A Telekfalvától alig egy kilométerre fekvő faluban nagy élet van dél körül: szekerek döcögnek a kövezett úton, gyermekzsivaly hallatszik ki az udvarokról. A tejeskocsi a csarnoknál zúg, az épülettel átellenben idegesen fognak a kutyák. Pedig csak arra lennék kíváncsi, ki Boldogfalva legkisebb településének legidősebb lakója. Gyorsan választ kapok minden kérdésemre, visszairányítanak Telekfalvára, hogy ott keressem Nagy Éliza nénit, aki „beszédes, hegyes eszű asszony” hírében áll.
A lányánál lakik a legidősebb sándortelki, aki egy szerencsétlen esés után igényelt nagyobb odafigyelést. Gondosan megkötött fejkendője, rendezett ágya arról árulkodik, napirenden van élete dolgaival. Az 1927-ben született néni az Éliza névre hallgat, de valójában Erzsébetnek keresztelte őt a pap. Pirospozsgás arca örvend a vendégnek, még jobban egy beszélgetés közben érkezett szomszédnak.
– Örök életemben sándortelki voltam,
alig hagytam el a falut, minden odaköt engem. Már tízesztendős koromban elszegődtem a faluba, három helyen is megfordultam. Heten voltunk testvérek, abból csak két fiúgyermek született. Nem volt szerencsénk a fiúkkal: az egyik testvéremet hathetes korában igézte meg egy édesapámhoz érkezett vadásztársaság, a másik bátyámat pedig tizennégy éves korában vesztettük el, amikor a kutya összerágta őt – meséli szomorúan.
Kiderül közben, többször haza akart menni jelenlegi lakhelyéről, mert erős honvágyat érzett. Ebben a lányán kívül csak a gyengesége akadályozta meg. Nem, mintha nem érezné jól magát Telekfalván, de „ha egész életét ott élte le, akkor ne máshol haljon meg”. A kissé borús felütés ellenére nagyon jó a hangulata a néninek, egy-egy poénnal mindig megtoldja a mondanivalóját. A család életében kiemelten fontos a Sándor-napozás, kicsiktől nagyokig többen viselik ezt a keresztnevet.
‒ Csak úgy vénasszonyosan, egyet énekeltem a névnapozáson, elfújtam a „Nem tudom, az életemet hol rontottam én el” kezdetű nótát, vagy ott van a sokat énekelt „Visszakérem a szívemet” is, amit biza, sok helyen előadtam. Egy kicsi gyermek odajött hozzám, simogatta a kezemet, kérdezte, mama, neked miért ilyen görbék az ujjaid. Mondtam neki, azért, mert nem tudtam szépen ülni életemben – mondja kacagva, miközben régi szerelmek és munkás hétköznapok jutnak eszébe.
Édesapja golyóval a fejében jött haza a háborúból
Éliza néni a nagy háborúról sebesült édesapja révén hordoz emlékeket: fejében golyóval tért haza a harctérről, nem akarta megműtetni magát. Megtanulta, mit jelent az igaz barátság, a veszteség, hogy asszonyként is hogyan lehet helytállni a nehéz időkben.
Tízévesen kezdett a faluban szolgálni, abban a reményben, hogy „nem kell olyan sokat a mezőre járni”.
‒ Két gyermeket a nyakamba raktak, azt gondoltam, a mezőn játszok majd velük a pokrócon, míg mások dolgoznak. Még az asszonyom rám is szólt néha, hogy igyekezzek a kapálással, ne maradozzak le annyira. Habari fehérnép volt, másik nap már a zöld gyom vette fel a fejét a sora után, olyan siettében csinálta a kapálást. A tanító úrnál már másabb volt, de a munka végéhez oda kellett állni mindenhol. Tizenkét éves lehettem, amikor este hátramentem kórét vetni a tehenek elé, s a farkas ott volt. Szerencsémre ott volt a pajta, befutottam, úgy maradtam meg. A tanító feleségének sírtam, nem tudtam elaludni, pokrócot terített az ágya mellé, hogy meg tudjak nyugodni – meséli gyermekkori élményét.
Míg a falubeli férfiak valamelyik fronton szolgáltak, addig Sándortelkén az élet nem állhatott meg. Éliza néni példaképe édesanyja lehetett, aki a sok gyermek mellett „betyár asszonyként igazgatta a gazdaságot”. Huncut mosollyal kísért történetei vannak arról, hogy hetvenegy kilósan a leány Éliza is rakásba rakta a legényeket, mert csúfolkodtak vele.
Úgy tartották Sándortelkén, hogy az újév reggelén látott álom beteljesedik. Éliza néni négy lovast látott, akik megjelentek hirtelen az egyik háznál. Később ezt a jövendölést az orosz katonákban látták beteljesedni, akik „rengeteg gazemberséget végigvittek a faluban”.
Ugye, nem csak háború az élet, a szerelemnek is teret kell adni egy ilyen élettörténetben.
„Míg a faluban malacot lehet kapni, addig más faluba disznóért nem kell menni”
‒ Nem is lehet elmondani, milyen élet volt akkor a faluban. A csűrökben derengezett minden, úgy táncoltunk, sokan voltunk, csak Czerják leányból volt hét. Egy színdarab alkalmával énekeltem, egy égei legény úgy nézett engem, úgy állt az ajtó mellett, mint a feszület. Édesanyám nem szerette volna, ha mi együtt szórakozunk, mindig azt mondta, amíg a faluban malacot lehet kapni, addig más faluba disznóért nem kell menni – utal arra, hogy más faluból nem volt módi házasodni.
Négy tehént rendezett a háború évei alatt, egyedül tartott el egy gazdaságot. Egy Sándor nevezetű legény gyakran látogatta őt ebben az időben, mikor a kertben kaszált az állatoknak.
‒ Nem mertem közel menni a kaszával a fák tövéhez, nehogy az élét belevágjam, onnan markonként téptem le a füvet. Örökkétig buzerált a férjem, hogy én nem tudok kaszálni, kézzel szedem le a füvet. Kórusba jártunk, beszélgettünk, így alakultak a dolgok. Húsvét másodnapján a családi ház csűrjében ültük meg a lakodalmat, még régi szokás szerint az uramat beleverték a vályuba, inget kellett cseréljen az esküvő előtt. Éjjel egykor mentünk át abba a házba, amelyikbe most is lakok – magyarázza a néni, aki kicsit elmereng közben.
Megnézném, mit csinálnak a kutyák
Közel hét hónapja nem járt haza, a szeptemberi balesete óta él lányával. Most ígéretet kapott arra, hogy hétvégente hazalátogathat, szétnézhet egyet a birtokon.
‒ Megnézném a kutyákat, lám, mit csinálnak. Az egyiket Tiszának neveztem el, a másiknak valamilyen cifra nevet adtak, én csak Mukinak hívom. Ha holnap otthon ébrednék, akkor ellátnám a házi teendőimet, nyugodtan olvasgatnám a Bibliát, vágnék egy kicsi rongyot is, ha maradna időm. Még a férjem kedvéért sem voltam hajlandó eljönni a faluból, életem minden öröme és bánata Sándortelkéhez tartozik – zárja a néni.
